A köztisztelettől a kultuszig

Minél zavarosabb, aggasztóbb egy korszak, annál nagyobb a tömegigény az állandóságot, az értékeket, az igazat, a jót hirdető szellemi vezetőkre. Magyarországon az írók mellett főleg egyes papok kerültek ilyen szerepbe.

Az emberi történelmet végigkíséri az erények, tettek vagy karizma tekintetében kortársaik közül kiemelkedő élő személyek csodálata. Életrajzukban általában a „már életében szentként tisztelt” epitheton ornanst biggyesztik a nevük elé, többnyire olyan személyiségek esetében, mint Teréz anya, Pio atya vagy Néri Szent Fülöp. A magyar történelmet is végigkíséri a szentek kultusza, s mivel az elmúlt ezer évben közel félszáz magyart vagy hazánkhoz szorosan kötődő személyt avattak boldoggá vagy szentté, számunkra mindig karnyújtásnyira voltak a kanonizált példaképek. De nem csak a szentek. A gyors korszakromlások, az emberpróbáló, küzdelmes idők rendre kitermelik a szűkebb vagy tágabb értelemben vett nyájért küzdő hősök és vezetők típusát: a Kapisztrán Jánosokat, Tomori Pálokat, Mindszenty Józsefeket.

Napjainkban annyi a különbség, hogy a karizmatikus, iránymutató vezetők helyett inkább a közvetlenebb, „megértő” típusra mutatkozik tömegigény. S miközben az egyház némi késéssel menetrendszerűen használni kezdte a digitális vívmányokat, a digitalizált világ is felfedezte – még ha csak egy-egy pap személyén keresztül is – az egyházat. Böjte Csaba elismertsége például ma már egyértelműen túlnőtt a hívek körén, de itt említhetünk olyan neveket is, mint a pszichológiai előadásaival a nem-keresztények szemében is népszerű Pál Feri.

 

Kis közösségek nagy pásztorai

 

Az a szinte celebszerű státus, amit egyes papok a világhálónak köszönhetően elérni látszanak, az egyházközösségben belül teljesen természetes jelenség. Kevin Kelly írja a The Way című brit jezsuita lapban, hogy „közösség nélkül az egyházmegyés pap olyan, mint a termőtalajból kivett növény”. Ez azonban fordítva is igaz, különösen a volt szocialista országokban, ahol a fiatalok számára sokszor a papok körül kialakult keresztény közösségek biztosították a levegőnyi szabadságot, amely – a lényegében semmi extrát nem biztosító amerikai „save space”-ektől eltérően – valódi szellemi és lelki biztonságot kínált a kommunista bolondokházával szemben. A közösségeket vezető lelkészek egy része – főleg a katolikus plébániaközösségeken – már életében legendává vált, ugyanakkor a hívek akkor is jóindulattal, együttműködően viszonyultak az épp ott szolgáló egyházmegyés paphoz, ha az illető nem felelt meg maradéktalanul az elvárásaiknak. Emellett persze az is gyakran előfordult, és előfordul ma is, hogy egy esetleges áthelyezés után a hívek egy része új helyére is követi a népszerű közösségi vezetőt: eljárnak a miséire, hittanóráira, lelkigyakorlataira, fenntartják a személyes kapcsolatot, tőle kérik a szentségkiszolgálásokat.

Különösen sokat jelentett és jelent ma is a lelki vezetők jelenléte az elszakított területeken, ahol adott esetben nem csak egy felekezeti, hanem egy magyar felekezeti közösség megmaradása múlhat egy pap bátorságán, ügyességén, kreativitásán. Különösen az instabil, szélsőségesek uralta kilencvenes évek tették próbára a helyi magyarokat. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az olyan elismert katolikus, református és unitárius közösségépítők nélkül, mint a kolozsvári Czirják Árpád, a gyimesfelsőloki Berszán Lajos, a csíksomlyói Gergely István, az illyefalvi Kató Béla vagy az oklándi Kelemen Levente – hogy csak néhány kiragadott nevet említsük – a nemzetrész egésze is más mentális és demográfiai állapotban lenne, mint amit most ismerünk. Az időközben országosan vagy éppen világszerte ismertté vált lelkipásztorok először mind a saját szűk nyájukban szerezték meg a nekik járó tiszteletet és szeretetet.

 

Első Zászlós Urunk, a szellemi honvédelem vezére”

 

Abban, hogy Mindszenty József minden elődjénél nyilvánvalóbb módon vált a nemzet szellemi vezetőjévé, számos tényező közrejátszott. Mindenekelőtt a kivételes történelmi pillanat, illetve az a közjogi pozíció, ami a főpapot a Rákosiék által felszámolni kívánt ezeréves államforma fő reprezentánsává, s így automatikusan a kiépülő új rendszer fő ellenségévé tette. Hogy ez a közjogi szerep mit jelentett a gyakorlatban a hercegprímás hívei számára, jól érzékelteti utólag a londoni Magyar Királyi Csendőrök Bajtársi Körének hírlevelében, a Bajtársi Levél 35. számában megjelent Mindszenty-nekrológ, amely „Első Zászlós Urunk”-ként, „az emigrációs szellemi honvédelem vezéreként” említi a hercegprímást, aki „a Moszkvának be nem hódolt magyarság előtt törvényeink szellemében a király és nádor (miniszterelnök) hiányában a M. Kir. Fegyveres Erők főparancsnoka”. Mindszenty József tehát a régi államforma híveinek szemében az ország első emberének szerepét töltötte be. Fontos tényező volt még a hercegprímás nimbuszának kialakulásában kompromisszumokat nem ismerő személyisége és nézetrendszere. Végül, de nem utolsósorban valószínű, hogy Mindszenty jelentőségét az egyre erősebb tömegmédia – s paradox módon ezzel együtt a kommunista médiapropaganda – is növelte.

A hercegprímást már letartóztatása előtt is hatalmas, sokszor százezres tömegek előtt tartott beszédeket, 1956-os kiszabadításakor ujjongó tömeg fogadta, szellemi vezetői szerepében azonban csak az amerikai nagykövetségről történő 1971-es távozása után igazán kiteljesedni, amikor is megkezdte a személyes kapcsolatfelvételt a nyugati magyar emigrációval. Borbándi Gyula híres kétkötetes emigrációtörténeti monográfiájában így összegezte a hercegprímásnak ezt az életszakaszát:

A Pazmanaeumban rendezkedett be, ahonnan személyes érintkezések, utazások és levelezés formájában végezte a külföldi magyar katolikusok lelki irányítását. Hatása és befolyása azonban nem korlátozódott a katolikus egyház tagjaira. A magyar emigráció túlnyomó többsége hallgatott a szavára és őszintén tisztelte. A hit és az egyház szabadságáért folytatott küzdelme, igazságtalan és jogtalan meghurcolása, sok éves rabsága, majd másfél évtizedig tartó önkéntes száműzöttsége a budapesti amerikai követségen, valamint makacs kitartása elvei mellett oly tekintélyt és megbecsülést adott neki, amellyel sem előtte, sem utána magyar emigráns az elmúlt negyven esztendőben nem dicsekedhetett.”

Az emigráció sem életében, sem azután nem maradt adósa a bíborosnak a hálája kifejezésével. A hercegprímás halálának tízedik évfordulójára szervezett emlékrendezvényeket összesítő, Füzér Julián szerkesztette kiadvány közel húsz nagyobb esemény programját ismerteti Bécstől Párizson át New Yorkig, de ezek csak a nagyobb események voltak, a lista nyilván nem teljes. A Mindszenty iránti általános tiszteletet mutatja, hogy Argentína: legfontosabb magyar kulturális intézménye a Mindszenty Akadémia nevet vette fel, Leuven-ben a Mindszenty Kollégiumban szállásolták el a magyar diákokat, és Innsbruckban is a hercegprímásról nevezték el a helyi magyar diákotthont. Az angliai emigráció első – 1953-tól 2006-ig működő – közösségi centruma Mindszenty Ház néven várta az anyanyelvű programok iránt érdeklődő magyarokat (a London egyik elegáns negyedében fekvő ingatlan megvételét közadakozásból fedezték). A Newcastle-i magyarok 1973-ban létrehozott alapítványukat szintén a hercegprímásról nevezték el. A kölni érsekség 1964-ben építette fel a városközponthoz közeli Magyar Házat, és mivel Mindszenty József bíboros két alkalommal is meglátogatta az ottani magyarokat, az iránta érzett tisztelet kifejezéseként a hetvenes évek közepén a házat szintén róla nevezték el.

Habár a magyar EU-csatlakozás utáni kivándorlási hullám miatt az addig jellemzően nemzeti és antikommunista érzelmű magyarokból álló diaszpóra összetétele jelentősen megváltozott. s az ’56-os generáció is alaposan megfogyatkozott, illetve elöregedett, a hercegprímás kultusza nyomokban még mindig érezhető. Bár a londoni magyarok például a Mindszenty Házat 2006-ban eladták és egy nagyobb székházra cserélték (ez lett a ma is működő Szent István Ház), a közel 300 négyzetméteres nagytermet, amely a miséktől a koncerteken át a bálokig számos rendezvénynek otthont ad, a mártír bíborosról nevezték el.

Persze felmerül a kérdés, hogy az élete utolsó aktív éveit emigráns közegekben töltő főpap mennyire volt népszerű az anyaországban, ahol már nem adatott meg számára a hívekkel való találkozás lehetősége, a kommunista propaganda hatásairól nem is beszélve. A választ a kérdésre a főpap 1991. május 4-i esztergomi újratemetése adja meg, ahol Mindszenty történelmi jelentőségét nemcsak a politikai elit és a kultúra képviselőinek jelenléte demonstrálta, hanem a legkülönbözőbb korosztályokat felvonultató több tízezres tömeg is. Úgy tűnik, a hercegprímás nemcsak a Bazilika kriptájában, hanem a nemzeti emlékezetben is elfoglalta az őt megillető végső helyét, a küszöbönálló boldoggá avatás megtörténtével pedig a kultusza is reneszánszát élheti.

 

Párhuzamos életutak

 

Amit Mindszenty jelentett a diaszpórában élőknek, az volt Márton Áron az elszakított magyarok számára. A két főpap életútja számos párhuzamosságot mutat: falusi származás, antifasiszta és zsidómentő akciók, a kommunizmus alatti börtönévek, több éves elszigeteltség, nemzetközi hírnév, jelenleg pedig a boldoggá avatás előszobája. Vencser László ausztriai magyar pap egy bécsi emlékmisén így beszélt kettejükről: „Ők szólnak az anyaországban, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, Ausztriában és a világ bármely részén élő magyarokhoz. Ők a mieink, az összmagyarság értékei. Őket határok választották el egymástól, mégis ugyanazon nemzet tagjait szolgálták.”

Márton Áron, akit egy vidéki útján szabályosan elraboltak a román hatóságok, hat évig volt a kommunisták fogságában, tizenegy évig pedig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspöki palotáját. Hosszú távolléte azonban semmit nem változtatott a személyét körülvevő óriási népszerűségen, sőt nemzetközileg is ismert egyházi vezetővé tette. S bár halála óta negyven év telt el, tisztelete mit sem halványult, amint azt a kormányzati kezdeményezésre megszervezett 2016-os emlékév, vagy a többek között Kolozsváron, Kaposváron, Székelyudvarhelyen, Balatonalmádiban vagy tavaly például Budapesten felállított szobrok is mutatják.

De említhetnénk példaként a diaszpórában szervezett rendezvényeket is: a közelmúltból például a kölni magyar katolikus közösség által szervezett konferenciát, ahol a helyi német közönségnek mutatták be Márton Áron életútját, valamint a Bischof Márton – korábban már angolra és olaszra is lefordított – életrajzi monográfiájának német nyelvű változatát. Nem sokkal korábban, 2016 szeptemberében a münchen magyar református(!) gyülekezet és a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége emlékezett meg közösen a püspökről, míg a már említett londoni Szent István Házban 2013-ban vetítettek le népes közönség előtt a most zajló boldoggá avatási perről készített dokumentumfilmet, míg két évvel később Jakubinyi György akkori gyulafehérvári érsek részvételével szerveztek konferenciát Márton Áronról ugyanott.

 

A posztkommunista korszak ikonjai

 

Valószínűleg a magyarországinál zordabb politikai és szociális helyzetre adott, s így szükségszerűen nagyobb visszhangot keltő válaszoknak köszönhető, hogy a (Kányádit idézve) Szabófalvától San Franciscóig ismert egyházi személyek között az elmúlt három évtizedben több erdélyit is találhatunk, amint azt Tőkés László, Tempfli József vagy Böjte Csaba példája is mutatja.

Tőkés László – az egykori forradalmár, püspök és EP-képviselő – lényegében Mindszenty József és Márton Áron antikommunista közéleti örökségét képviseli. Neki köszönhető, hogy a romániai rendszerváltás végül a Bánságból – vagy ha úgy tetszik, a jelenlegi értelemben vett Erdélyből –, ráadásul magyar környezetből indult el, vagyis a magyarság alakítója és erkölcsi győztese lett a fordulatnak. A Mindszentyvel vont párhuzamot erősíti, hogy Tőkés az erdélyi magyarok jogvédő küzdelmének az egyik legelkötelezettebb szereplője, aki nézetein és elvárásain harminc éve nem változtatott semmit.

Szintén egy kommunizmusvégi eseménynek, a Magyarországon át Ausztriába menekülő keletnémetek inváziójának köszönheti hazai és nemzetközi hírnevét Kozma Imre, az addig ismeretlen zugligeti plébános és irgalmasrendi szerzetes. Imre atya – aki nem sokkal korábban hozta létre a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot – a plébániakertben állította fel alkalmi menekülttáborát, ahol összesen ötvenezer NDK-állampolgár fordult meg és részesült ingyenes ellátásban. A szabad világba távozó németeknek hetekig ez volt a kiinduló bázisa. Kozma Imre nem sokkal később az 1989-es – 22 teherautót megtöltő – erdélyi segélyszállítmány megszervezésével, illetve az ostromlott Vukovárban rekedt gyerekek, nők és idősek evakuálásával szerzett további hírnevet. Számos elismerése mellett a budapesti díszpolgári cím, a Prima Primissima-díj és a francia Becsületrend birtokosa, 1996-ban pedig a Reader’s Digest az „Év Embere Európában” címet adta neki.

Szintén szociális tevékenysége folytán vált ismertté Böjte Csaba ferences szerzetes, aki egy véletlen találkozásnak köszönhetően kezdte meg 1992-ben, egy romos dévai kolostorban gyermekmentő tevékenységét. Az illegális körülmények között indult misszió ma Kárpát-medence szerte összesen 83 otthonban zajlik, összesen több mint kétezer gyermekkel, akik közül sokan az egyetemre is bejutottak. Csaba testvér azóta egyfajta celebbé vált, állandó vendége a sajtónak – koronavírus-fertőzéséről, majd gyógyulásáról mindenhol vezető helyen tudósítottak –, s mint a milliárdos „forgalmú” jótékonyságú szervezet felépítője, még a Forbes címlapjára is felkerült. Emellett rendszeresen hívják európai és tengerentúli előadásokra, illetve vallási eseményekre. Nem kérdés, hogy az erdélyi magyarságnak ma Böjte Csaba talán a legismertebb nagykövete.

Miközben az imént említett személyeket – képviseljék akár a karizmatikus vezető, a lelkipásztor, az intézményépítő vagy az entellektüel típusát – egy egész nemzet ismeri, látnunk kell, hogy közben számos más olyan katolikus és protestáns papról, illetve férfi és női szerzetesről is tudunk (vagy nem tudunk), akik szűkebb keresztény körökben, vagy egyéb társadalmi szektorokban – tudomány, kultúra, gazdaság, politika – legalább ilyen tiszteletnek, szeretetnek és elismertségnek örvendenek.

Vegyük észre azt is, hogy amikor papok és szerzetesek társadalmi presztízséről, kultuszáról beszélünk, akkor a tömegek, vagyis a mennyiség felől közelítünk, tehát alig érintjük a pap közösségi és társadalombeli szerepének az igazi kérdéseit. Ennek ellenére persze érdemes tudatosítanunk, hogy alapvetően pozitív jelenségről van szó, amely a sokszor nyíltan egyházellenes médiamegjelenések dacára (vagy éppen ezért) egyfajta kommunikációs ugródeszkát kínál a szekularizált társadalom felé.

 

Kovács Erik

 

Források:

Borbándi Gyula (1989): A magyar emigráció életrajza – 1945–1985. Első és második kötet. Budapest: Európa Könyvkiadó

Füzér Julián (1987): Szentnek kiáltjuk! Yongstown (Ohio): Katolikus Magyarok Vasárnapja