kritika

A kortárs francia mozi két legnagyobbja, Jean-Paul Belmondo és Alain Delon közül már csak az egyik él közöttünk. Belmondo minapi halálával nem csak egy színészlegendát, hanem egy sajátos karaktertípust is gyászolunk. Ez a filmkarakter, amely az egész életművet végigkíséri, tengerentúli szemmel talán komplikáltnak tűnik, ám épp az összetettsége teszi európaivá: egy olyan, már-már lovagkori figurát jelenít meg, amely egyszerre hordozza magában a professzionálist és a tökéletlent, a keményt és a könyörületest, az önbizalommal telit és az önironikust.

Mindenkinek megvan a maga gondja-baja, nem igaz? Kinek a magánya, kinek az, hogy túl sok is a családból – nem mindig könnyű a kisgyerekes lét. Van, akinek a házassága esik szét észrevétlenül, más meg hiába vágyik házasodni, csak nem jön össze. De mi lenne, ha mind csak egy kicsivel jobb önmagunkká válnánk? Csak egy kicsivel élvezetesebb társaság, izgalmasabb előadó, impulzívabb tanár válna belőlünk hirtelen? Már csak az árát kell megfizetni.