A jogállamiság csődjének nevezte Zuzana Čaputová szlovák államfő Malina Hedvig ügyét, hozzátéve: nem szabad hagyni, hogy a magyar nemzetiségű diáklányt ért igazságtalanság a feledés homályába vesszen.
„Az államapparátus ellene fordult…”
A 15 évvel ezelőtt történt incidensre és az azt követő abszurd jogi eljárásra emlékezve az elnök asszony így fogalmazott: „Az államapparátus ellene fordult – egy átlagpolgár ellen. Az államhatalmat gyakorlók úgy forgatták ki a törvényt, hogy végül őt akarták bíróság elé állítani, nem pedig azokat, akik megtámadták. Az elkövetőket sohasem vonták felelősségre. Zsák-Malina Hedvig pedig az események és a társadalmi légkör nyomása alatt Szlovákián kívül volt kénytelen új otthont keresni. Később ugyan bocsánatkérésben részesült, de ez csak részleges elégtétel mindazokért a megaláztatásokért, amelyeket évekig el kellett viselnie.”
A szlovák állam első embere tehát nagyon világos állásfoglalást tett közzé. Liberális politikusként – vagy még pontosabban: a klasszikus liberalizmus erényeit felmutatva – elsősorban az egyént ért igazságtalanságot, valamint az államtól elvárható jogszolgáltatás csődjét hangsúlyozta, azonban az etnikai alapú támadás tényét sem tagadta, ami szerinte összefüggött a szlovák–magyar viszony akkori állapotával. Čaputová asszony megtehette volna, hogy az általa említett korábbi bocsánatkérés ürügyén lezárt ügynek tekinti a történteket, s egyszerűen hallgat róla. Ehelyett ismét emlékezés tárgyává tette a történteket, mondhatnánk, felmelegítette a szlovák nacionalisták számára utólag már inkább kellemetlen ügyet.
Azt gondolhatnánk, hogy a szlovák államfő állásfoglalása Magyarországon általános elismerést vált ki a nemzeti oldalon álló, tehát vélhetően a magyar kisebbségek problémáira is fogékonyabb hírolvasók körében. Nem így történt: a jobboldali hírportálok kommentfelületein a hozzászólók többsége kevesellte vagy lekicsinyelte az elnöki gesztust, míg mások Soros-bérencnek nevezték Čaputovát. Tény, hogy Szlovákia elnöke vállaltan liberális politikus, aki korábban politikai aktivistaként, illetve a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvány munkatársaként is tevékenykedett. De vajon ez volt-e a megfelelő pillanat arra, hogy az államfő fejére olvassuk az előéletét és ideológiai hovatartozását? Egyáltalán: mennyire képes a magyarországi jobboldali közvélemény értelmezni a komplexebbnek tűnő nemzetpolitikai helyzeteket, mint amikor például egy liberális politikus lép fel a helyi magyar kisebbség érdekében?
A Hedvig-ügy dióhéjban
Ahhoz, hogy egyáltalán fogalmat alkothassunk Čaputová gesztusának jelentőségéről, érdemes röviden áttekinteni, mi is történt másfél évtizeddel ezelőtt Nyitrán, s azt követően milyen fordulatokat vett ez a valóban páratlanul abszurd történet. A témát taglaló Wikipédia-szócikk szerint a Hedvig-ügy főbb állomásai az alábbiak voltak:
- A nyitrai Konstantin Egyetem akkor 23 éves, német szakos hallgatója 2006. augusztus 25-én reggel szigorlatra indult. Egy aluljáróban két férfi támadta meg, mert magyarul beszélt a mobiltelefonján. Megverték, ruháját összefirkálták, értéktárgyait elvették. A lányt – aki alhasi vérzéssel vonszolta be magát az egyetemre – a nyitrai, majd a dunaszerdahelyi kórházba szállították, ahol orvosi látlelettel igazolták a sérüléseit.
- Bár Robert Fico szlovák kormányfő a történtekre reagálva elítélte az etnikai alapú gyűlölködést, szeptember 12-én Fico és belügyminisztere sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a rendőrség leállítja a nyomozást, mert szerintük a lány kitalálta az egész történetet. Később lakossági feljelentés alapján a hatóság megtévesztésének gyanújával eljárás indult Malina Hedvig ellen. A feljelentők egyike közben öngyilkos lett, a másikról pedig kiderült, hogy korábban a szlovák titkosszolgálatnak dolgozott. A megtámadott lány közben nyilvánosságra hozta: a rendőrség nyomást gyakorolt rá, hogy ismerje el saját hazugságának a történteket. Bár utólag megfellebbezte a nyomozás lezárását, a hatóságok a kormány álláspontját fogadták el.
- 2006 novemberében ismeretlenek betörtek Malina Hedvig barátjának a lakásába, s átkutatták azt. Az újabb bűncselekményt a lány megfélemlítési kísérletként értékelte.
- 2007 májusában hamis tanúzás és hamis eskütétel miatt emeltek vádat ellene, a szlovák legfőbb ügyészség pedig csak szeptemberben, az eset után egy évvel hallgatta ki az orvosokat a sérüléseket illetően. Ezzel párhuzamosan Malina Hedvig a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, amiért sérültek az élethez és a hatékony jogorvoslathoz való jogai, mivel a szlovák hatóságok nem vizsgálták ki megtámadásának a körülményeit.
- Időközben a szlovák politika és a hatóságok elkezdtek visszatáncolni a kitalációra vonatkozó álláspontjuktól, és a „megtörtént, de nem úgy” verziót kezdték kommunikálni. Amint az a WikiLeaks 2011-es kiszivárogtatásából kiderült, a pozsonyi amerikai nagykövetség munkatársa már 2006-ban azt táviratozta, hogy „a lány könnyebb verést kapott, de igyekezett eltúlozni a sérüléseit”. A munkatárs a szlovák belügyminisztériumot jelölte meg forrásként. 2007 júliusában Ján Packa országos rendőrfőkapitány közölte: elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar egyetemistát mégis megverték, de nem azért, mert magyarul beszélt. Mindeközben a közvélemény részéről is egyre mind osztották a kormány verzióját.
- A Fico-kabinetet felváltó Radičová-kormány miniszterelnök-helyettese, Rudolf Chmel 2010 decemberében a kormány nevében bocsánatot kért az időközben kétgyermekes anyává vált, férje nevét is viselő Žák-Malina Hedvigtől, beismerve, hogy sérült az asszony igazságos eljáráshoz való joga. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán zajló eljárás keretében közben egyezség született a kormány és az áldozat között, miszerint a felperes erkölcsi elégtétel esetén a pert megszünteti. Ennek megfelelően a szlovák kormány 2012. február 1-én a nyilatkozatban fejezte ki sajnálkozását a történtek miatt. Ennek ellenére a főügyészségen a hamis tanúzás gyanújával indított eljárás tovább folytatódott.
- Egy hónappal később, a küszöbön álló parlamenti választás kampányhajrájában Robert Fico a televízióban ismét kijelentette, hogy „amit Malina Hedvig állított, az nem történt meg”. A választást Fico nyerte, akinek újbóli hatalomra kerülésével az eljárás ismét lendületet vett. Az ügyészség kezdeményezte, hogy hat évre visszamenően vizsgálják meg Malina Hedvig akkori elmeállapotát. Mivel a vádlott nem volt hajlandó az együttműködésre, az ügyészség a nő elmegyógyintézetbe zárását kérte. Ezt a bíróság ugyan elutasította, de azzal a megkötéssel, hogy az együttműködés további megtagadása esetén pénzbírsággal sújthatják, majd intézetbe zárhatják. Az eset kapcsán 2013-ban nemzetközi pszichiátriai konferenciát rendeztek Pöstyénben, ahol a résztvevők megállapították: lehetetlen ennyi idő után megvizsgálni egy személy szellemi állapotát, s elítélték, hogy a hatalom a szovjet idők szellemében használja saját céljaira az orvostudományt. Ennek ellenére a szlovák ügyészség októberben pszichiátriai kivizsgálásra szóló idézést küldött Malina Hedvignek; a vizsgálat visszamenőleges hatályának időtartama ekkor már hét évre nőtt.
- Mindeközben a hamis tanúzás és hamis eskü bűntette miatti eljárás is tovább folytatódott, s a szlovák főügyészség 2014. április 2-án vádat emelt Žák-Malina Hedvig ellen, aki ezt már nem várta meg: 2014-ben felvette a magyar állampolgárságot, s családjával együtt Győrbe költözött. A magyar–szlovák államközi viszony időközbeni javulásának jeleként 2016. március 17-én Szlovákia igazságügy-minisztere végül jóváhagyta, hogy a per Magyarországon folytatódhasson. 2018 őszén a Győri Járási és Nyomozó Ügyészség – mivel nem lehetett megállapítani, hogy Hedviget nem érte támadás, így a hamis tanúvallomás következtetése sem volt levonható – megszüntette az eljárást.
Benesi üzenetek
Lehet, hogy sosem, vagy csak évtizedek múlva ismerjük meg Malina Hedvig 12 éven át tartó kálváriájának az igazi mozgatórugóit. Szervezett volt-e támadás vagy csak utólag vette kézbe a politika az események irányítását? S ha szervezett volt, mi lehetett a cél? Fenyegető üzenet az anyanyelvüket nyilvánosan használó magyarok számára? Ugyanez a jogi köntösbe öltöztetett eljárás kapcsán is felmerül. Vajon nem azt akarta-e üzenni az államhatalomnak, hogy kisebbségjogi sérelmek esetén eszükbe ne jusson a törvényekre bízni magukat?
Az ügyben szerepet játszó figurákhoz kapcsolódó furcsa esetek, mint például az öngyilkosság vagy a titkosszolgálati szál, kétségtelenül a konspirációra vonatkozó teóriát erősítik. Bárkik is voltak azonban a támadók, és bármi is volt az eredeti mozgatórugó, vitathatatlan, hogy a szlovák nacionalista politika és az ügyészség végül tudatosan Malina Hedvig megrendszabályozása, nyilvános üldözése mellett döntött – időközben még egy miniszterelnök-helyettes, egy szlovák kormány és a strasbourgi bíróság állásfoglalását is felülírva –, s vitathatatlan az is, hogy magyar szempontból a történtek teljes mértékben alkalmasak voltak a szlovák államhatalommal szembeni (maradék) bizalom aláásására.
Malina Hedvig ügye a szlovák politika és a magyar kisebbség szimbolikus konfliktusává vált. Ennélfogva a szóban forgó 12 évet nyugodtan tekinthetjük a magyar kisebbség számára küldött precíz üzenetek sorozatának is. Az etnikai alapú sérelem tényének cinikus tagadása, majd bagatellizálása, az áldozat potenciális elmegyógyintézeti ápoltként való kezelése (vö. a magyarnak, mint jelzőnek az „ostoba” szinonimájaként való rögzülése a szlovák szlengben, aminek a keletkezéstörténete szintén megérne egy alaposabb vizsgálódást), s végül Hedvig vád alá helyezése teljes valójában mutatta meg az akkori szlovák nemzetpolitika igazi arcát. Az etnikai alapú embervadászatra átprogramozott jogi gépezet, majd – az egész procedúra megkoronázásaként – a szülőföldről való elüldöztetés teljes mértékben a benesi világot idézi. „Kényszer hatása alatt döntöttem – nyilatkozta Magyarországra menekülésével kapcsolatban Zsák-Malina Hedvig –, a szlovák hatóságok kényszerítek arra, hogy elhagyjam az otthonomat, mert itt már nem élhetek szabadon. (…) Az utolsó menedékemet, az otthonom biztonságát is elvették tőlem, ezért nincs maradásunk.”
Az elutasított békejobb
A történtek részleteit megismerve már egészen más szemmel olvashatjuk Čaputová elnök asszony nyilatkozatát. Idézzük csak újra a legfontosabb két mondatot: „Az államapparátus ellene fordult – egy átlagpolgár ellen. Az államhatalmat gyakorlók úgy forgatták ki a törvényt, hogy végül őt akarták bíróság elé állítani, nem pedig azokat, akik megtámadták.” Ennek tudatában tesszük fel ismét a kérdést: miért nem érzett semmilyen hálát, sőt miért vált ellenségessé a jobboldali kommentelők jelentős része az államfői nyilatkozatot olvasván?
Az első ok nyilván az, hogy a legtöbben nincsenek tisztában a Malina Hedviggel történtek súlyával. Bár a támadás és a szlovák kormány vérlázító reakciója annak idején napi téma volt a hazai médiában, a későbbi eseményeket, mint a vádfolyamat elhúzódása vagy az elmegyógyintézetbe zárás kísérlete, már nem követte intenzíven az anyaországi sajtó, s nyilván csak egy szűkebb olvasóközönség ismerte már csak az eseményeket. A Čaputová-nyilatkozatot olvasó hírfogyasztók többsége számára tehát annak politikai és etikai jelentősége sem érzékelhető.
A kommentelők elutasító attitűdjének a másik oka – és ez a hozzászólásokban világosan tetten érhető – a Szlovákiával szembeni bizalom hiánya. A felvidéki magyarok elmúlt száz évének története, a visszacsatolás éveit leszámítva, lényegében a folyamatos jogfosztottság évszázadaként is leírható. A bizalomhiány oka, hogy az elmúlt években szinte mindegyik pozsonyi kormány kivette részét a jogfosztásokból valamilyen szinten, legyen szó a magyarok ellenében létrehozott közigazgatási határokról, a Benes-dekrétumok megerősítéséről, a nyelvtörvényről vagy a kettős állampolgárság szankcionálásáról. Amikor a kommentelők a magyarellenes jogszabályok eltörlését vagy Malina Hedvig anyagi kárpótlását követelik, valójában teljesen jogos követeléseket fogalmaznak meg. Csak éppen rossz címre küldve és főleg rosszul időzítve. Hiszen „mindennek megvan az órája, (…) ideje a bontásnak és ideje az építésnek”.
A Čaputová-nyilatkozat elutasításának harmadik oka egy másik – szintén a hazai jobboldalra jellemző, de az imént tárgyalt „nemzetféltő” megközelítéssel éppen ellentétes – attitűd. Eszerint a kereszténységet, a nemzetállamokat, a hagyományos értékeket és a normalitást ért globális támadások árnyékában a térségre jellemző nemzeti ellentéteket félre kell tenni, s a jobboldali kormányoknak össze kell fogni, elsősorban a V4 keretei között. Jellemzően ennek a gondolatnak a hívei közül kerültek ki azok, akik Čaputová nyilatkozatából elsősorban a „Soros-bérenc” megszólalását olvasták ki. Természetesen nem tudhatjuk, milyen szálak kötik ma az egykori munkahelyéhez, illetve magához a globális Soros-hálózathoz Szlovákia jelenlegi elnökét, akinek az abortusszal és a homoszexuálisok házasságával kapcsolatos nézetei egy jobboldali konzervatív számára természetesen vállalhatatlanok. A Malina Hedviggel kapcsolatos nyilatkozatra adott személyeskedő kritikákra azonban most is ugyanazt mondhatjuk, mint az előbb: igazságtartalmuktól függetlenül teljesen rossz az időzítésük.
Ami pedig a címben feltett – szintén egy komment nyomán született – kérdést illeti, erre paradox módon az a válasz, hogy az elnöki nyilatkozat igazi értékét éppen annak látszólagos megkésettsége adja. Minél későbbi időpontban emlékezik meg ugyanis a történtekről Čaputová, annál inkább az örökös mementó rangjára emeli azt – ennél többet pedig a szlovák állam vezetőjétől egyelőre aligha várhattunk. Épp ezért most a tapsnak van az ideje. Ne most, ne ebben a pillanatban követeljük tehát a szlovák államfőtől Malina Hedvig kártérítését vagy a Benes-dekrétumok eltörlését! Ha valamit igazán megkésettnek nevezhetünk, akkor az a szlovák igazságügy-miniszter 2016-os döntése, amikor átengedte Magyarországnak a pert. Ekkorra ugyanis, mint írtuk, Malina Hedvig már elmenekült a szülőföldjéről, vagyis megtörtént a szomorú beteljesülés.
Utószó helyett
Visszatérve egy pillanatra a szlovák államelnök liberalizmusával kapcsolatban leírtakra – és ez már jóval túlmutat a Hedvig-ügyön –, érdemes leszögezni, hogy a felvidéki magyarság számára nem a globalista liberális körök, s nem is azok helyi fiókszervezetei vagy táskahordozói, hanem a több évtizedes kisebbségjogi problémahalmaz jelenti a fő gondot. Egy közösség fizikai megmaradásának a kockázata jóval magasabb szintű probléma, mint a mentális vagy erkölcsi állapot problémái (főleg ha ezek a problémák, szemben az előzővel, inkább csak potenciálisak), hiszen ezeken bármikor lehet javítani, a felszámolt közösség viszont már nem pótolható. Aki azt mondja, hogy felvidéki magyar szempontból a melegházasság esetleges jövőbeli legalizálása nagyobb probléma, mint a tízévenkénti ötvenezres (tízszázalékos!) fogyatkozás, illetve az ezt előidéző törvények, a permanens fenyegetettség-érzet és másodrangúság-tudat, azzal értelmetlen racionális eszmecserét folytatni.
A szlovák köztársasági elnök tevékenységét – aki bár nem kezdeményezte a nyelvtörvény eltörlését, de annak idején merészelt kampányolni magyarul – elsősorban ebből a megközelítésből kellene megítélni. A magyar jobboldalnak pedig el kellene gondolkodnia arról a paradoxonról, hogy a liberalizmus nem csak a hagyományos értékeket, intézményeket és társadalmi kötelékeket fenyegetheti, hanem azt a román vagy szlovák nacionalizmust is, amely a magyarok számára eddig csak üldöztetést, elüldözést és beolvasztást hozott. S mindez fordítva is igaz: az a nemzetelvű politika, amely a hagyományos struktúrákat szétverő globális liberalizmus elleni közös európai fellépés alapja lehet, „kisantant-kiszerelésben” semmiféle pozitív, építő erőt nem hordoz számunkra. Furcsa, de igaz: néha el kell döntenünk, hogy magyar vagy konzervatív szemüvegen keresztül ítéljük-e meg a Kárpát-medencében lezajló folyamatokat. S az eredmény néha, mint láttuk, teljesen ellentétes lesz.
Mindeközben persze törekedni kell a csodára: a magyarokkal szembeni politikai bizalmatlanság és gyűlölet megszüntetésére vagy legalábbis jegelésére a szomszédos országokban, s akkor elég lesz egyetlen szemüveg is. Szlovákia esetében egyébként a jegelési procedúra egyelőre sikeresnek tűnik, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Pozsony sem újabb jogsértésekkel, sem a jelenleg érvényes nyelvhasználati szankciók alkalmazásával nem borzolja tovább az ott élő magyarok kedélyét, míg Budapest nem forszírozza a jogilag amúgy továbbra is létező magyarellenes jogszabályok problémáját. Az idő majd eldönti, hogy az egymás mellett élésnek ez az informális és pragmatikus formája hosszabb távon mennyire bizonyul előnyösnek a magyar kisebbség számára.