Csíkszereda kitett magáért. Ugyanis ott jelent meg egy hatalmas, több mint hatszáz oldalas munka, Kós Károly publicisztikája címmel. A gyűjteményt Sas Péter szerkesztette. Nem lehetünk elég hálásak érte, hiszen a kötet alcíme lehetne akár: nemzeti önismeretre vezető kalauz.
Surján László
Alkalmazott Miatyánk
Csíkszereda kitett magáért. Ugyanis ott jelent meg egy hatalmas, több mint
hatszáz oldalas munka, Kós Károly publicisztikája címmel. A gyűjteményt Sas
Péter szerkesztette. Nem lehetünk elég hálásak érte, hiszen a kötet alcíme
lehetne akár: nemzeti önismeretre vezető kalauz.
Nyúlfarknyi írások váltakoznak alapos tanulmányokkal. A szerkesztés az időrendet
vette alapul, tehát elindulhatunk egy sajátos időutazásra, 1905-től egészen
1974-ig. Mennyi változást ölel át ez a hét évtized! Mennyi tanulság adódik
belőle!
Boldogabb nemzetek lelki egészségét és a világban való eligazodását jórészt
annak köszönhetik, hogy a családokban átadódik a tapasztalat nemzedékről
nemzedékre, folyton bővül, gyarapszik. Nálunk a rejtélyes okból
proletárdiktatúrának nevezett időszakban a megmaradás ösztöne megszakította ezt
a folyamatot. A világháborúk önmagukban is nagy cezúrát jelentettek, s ezt
tetézte meg a maffia törvény sajátos változata: a hallgatás parancsa. Ezért nem
szakdolgozatíráshoz témát kereső bölcsészpalánták számára fontos egy ilyen
átfogó cikkgyűjtemény, hanem mindenkinek a kezébe kellene kerüljön, hogy hasson,
hogy formálja a nemzet közvélekedését.
Mondok egy példát. Kolozsvár városvezetése perre ment, hogy ne kelljen kiírnia a
város nevét magyarul is. A józan ész megcsúfolásával pár hete meg is nyerte a
pert. Lehet a vonatkozó törvények betűjéhez ragaszkodni, de olyan törvény
tudtommal nincs Romániában, ami megtiltaná a magyar feliratot. Mi most jó
érzéssel vesszük tudomásul, hogy
akad kolozsvári román ember, aki elítéli a fentieket, egyebekben
pedig fel vagyunk háborodva.
Ide
másolok egy részletet Kós Károly Magyar Államvasutak című, 1912-ben megjelent
kis írásából.
Kós
Károly felidézi az egyik utazási élményét, amelyben oláhországi és erdélyi
oláhokkal utazott együtt Erdélyben, s beszélgetésük témája a nemzetiségi kérdés.
Érvek csaphattak össze érvekkel, ezekről nem szól a beszámoló, csak arról, hogy
az erdélyi oláh rámutatott a vasúti kocsiban lévő feliratokra:
- Látja uram, nincs igaza! Itt a fűtőberendezés fogója felett, az ablaknál, de
minden más helyen, ahol valami hivatalos felírás van, ott az vagy két- vagy
négynyelvű. Magyar és német vagy magyar német, francia és olasz, vagy magyar,
francia, olasz és horvát-szerb. Ön azt állítja, hogy a magyar állam hivatalos
nyelve a magyar. Hát akkor miért van négy- vagy kétnyelvű felírás a magyar állam
vasútján? Vagy ha van, miért nincs ott a mi nyelvünk is? Vagyunk mi ebben az
országban annyian, mint akár a német, akár a francia, akár az olasz! - így
mondta ezt az én oláh honfitársam és így szégyenültem meg én.
A
mi száz évvel ezelőtti butaságunk is része a mai problémáknak. Hibát hibával
bosszulnak meg, ám ki kellene törni a mókuskerékből, hiszen ezen az úton nem
jutni előre. A mi hibánk nem mentség a mai román hibákra, de a mai
felháborodásunk hangerejéből érdemes kicsit visszavenni.
Van
mit megbocsátani és van miért bocsánatot kérni. Hogy is van a Miatyánkban? Ide
is alkalmazhatnánk.