Szerencsés út

"Sajátos összeállítású koncert a Müpában Kurtág-bemutatóval és utóbb egy személyes hangú beszámolóval" - Kabdebó Lóránt írása.

Kabdebó Lóránt

Szerencsés út

Sajátos
összeállítású koncert a Müpában Kurtág-bemutatóval és utóbb egy személyes hangú
beszámolóval

Előre! Előre!

Röpít a víz útja,

közel fut a messze

s amott jön a part!

Goethe – Szabó Lőrinc

A Budapesti
Fesztivál-Zenekar három estén át Takács-Nagy Gábor vezényletével és ifj. Kurtág
György szóló szintetizátor-megszólaltatásával ünnepi műsort szervezett a nagy
magyar zeneszerző, Kurtág György 89. születésnapja alkalmából.

A műsorról:
két szélsőségesen és mélyen romantikus zeneszerző, Mendelssohn és Schumann
egy-egy műve közé fogva egy világpremiernek számító legújabb zenei alkotást
szólaltattak meg: id. és ifj. Kurtág György – Oliver Cuendet közös alkotását, a
24 perc terjedelmű Dialógus szintetizátorra és zenekarra című művet.
Eredetijét apa és fia 1999-ben készítette, párbeszédként, vonósnégyesre és
szintetizátorra. Sokszori változtatás-módosítás-alakítás után ezt hangszerelte
meg mostanra nagyzenekarra a család barátja, Oliver Cuendet. Párbeszéd
eredetileg, és mára is megmaradva: apa és fiú között. Miként ezt az est
karmestere, az apa tanítványa és a fiú jóbarátja, Takács-Nagy Gábor a bemutató
előtt élőszóval elmondta közönségének.
A mű készültéről alkotói sorban
nyilatkoztak is.

Ami
a keretként elhangzó műveket illeti: a Mendelssohn-mű két Goethe-vers (magyarul
Szabó Lőrinc fordításából ismertek) ihletében az atyai barát és az ifjú rajongó
nemzedékeket összekötő kapcsolatát alakítja zenévé. A másik az
élettárs-feleség-családanya születésnapi köszöntésére készített hódoló zenei
elgondolkozás kétszeri nekifutás utáni véglegesítését mutatja be. Így a három mű
a létezés természetes rendjének összefüggő kapcsolatrendszerét fogja
harmonikusan zenei ábrázolásba. A létezés rendjének folyamatosságát és emberre
szabott értelmezhetőségét mutatja fel. Azt a léttörvényt, hogy értelme a
személyes létezésnek csak akkor és azáltal lehetséges, ha az időben a
szülő-gyermek viszony a maga természetes rendjében követi összekapcsolódva
egymást, és ha ez a kapcsolat a férfi-nő viszony családot formáló
összefonódottságának bonyodalmaiban simul harmonikus formáltságúvá.

Magány, természetellenesség,
egymással szembeforduló kirekesztés: boldogtalanná teheti magát ez egyes embert,
és megszakíthatja a Kreatura-Teremtmény egészségesen egymást kiegészítő, egymás
folyamatosságát biztosító összeszövődöttségét.

Magam, mint kritikus, ifjú
éveimben Weöres Sándor gyermekfővel megdöbbentően feljajduló Öregek című
versét olvasva estem kétségbe (miként tette ezt zeneszerzőként a vershez kötődve
Kodály Zoltán is), hogy milyen kirekesztettség, magány vár a rosszul
modernizálódó társadalomban a generációs kapcsolatot elvető emberiségre. Azóta
jajgatom ezeket a megfigyeléseket, a tragikus meg nem értettségeket, az egymás
ellen fordulásnak félelmetes cselvetéseit az elém kerülő művekben. A huszadik
század legnagyobb tragédiájaként éppen ezt az össze nem fogást, az összetartozás
elvesztését, mint minden gyilkos háború és holokauszt kiindulását jajongom.

És várom, hogy a huszonegyedik
század visszaforduljon az Ó- és Újszövetségen alapuló testeknek egyességét
megteremtő létformához. Jó, tudom, a Biblia éppúgy felsorolja az emberi
veszteségeket, mint ahogy a romantika nemcsak Mendelssohn vagy Schumann
összekapcsoló reménykedését éli meg, ott vannak nálunk az irodalomban a
Buda halála,
vagy a zenében a Bolygó
Hollandi vagy a
Ring
Wagnerének elátkozott történetei. És ott van a
Peer Gynt
öntékozlása, mely ihleti majd Ady világháború korabeli siralmas énekét, a
nemzetét a „gomböntővel” szembesítő
A szétszóródás előttet
is. Mégis várom, hogy Eliot, Rilke, Yeats, Weöres Sándor álma, ami az emberi
összetartozás isteni parancsát követve újra elénk tárja az Újszövetség
szeretetvallását – talán beteljesedik. „Ha ketten közületek valamiben
egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól.” (Mt 18.20)
„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”
(Mt 18.21). És ez a „ketten vagy hárman” az alapja, a kiindulása a Pilinszky
által a Balaton-parton emlékezetben megtartott és lejegyzett, Borsos Miklós
vitájában Szabó Lőrinccel: „[…]
faggatott utolsó nyarán Lőrinc: »Mondd, te valóban hiszel Istenben?« – »Lőrinc –
válaszoltam –, én a helyedben talán nem is azt kérdezném, hogy én hiszek-e
őbenne, hanem inkább azt, hogy ő hisz-e énbennem?«”
Amire már előzőleg megfelelt Szabó Lőrinc, és
ezen az utolsó nyáron újra megjelentetett a Tücsökzene Az Árny keze
című versében újra megfelel, felújítva az emmauszi jelenetet: „maradj velem,
mert beesteledett”. Avagy idézzem az itt, a Müpában is, ugyanezzel a zenekarral
hallott Parszifál misztériumát. És az ezzel is kötődő, a romantika által
kifejlesztett Grál-elbeszélés csodáját, az isteni jelenlét által szentesített
emberi párbeszéd életre varázsolását.

Nem elég kegyetlen klasszikus
művet megalkotni, benne kell a művekben élnie újra az összetartozás érzésének.
Mert a könyvtárak elpusztulnak (lásd az alexandriai könyvtár égésével
ismeretlenségbe süllyedt görög irodalmat!), de a művek, ha arra használjuk, hogy
általuk a létezés metafizikai rendjébe visszarendezzük saját létezésünket,
elősegítik a nemzedékek összekapcsolódását, a létezés metafizikai rendjébe
kapcsolódásunkat, létezésünk értelmezhetőségét.

Ezen az estén Mendelssohn
felvezetett, Schumann összefoglalt bennem mindehhez egy csodálható zenei
világot. És e kettő között természetes helye lehetett a Kurtágok párbeszédének,
csodálatos „két ember együtt imádkozásának”. Az Újszövetség megjelenítésének.

Csodáltam előadásukat. És
kétségbeestem. Visszatekintve életemre. Mily kevésszer tudtam apaként ilyen
párbeszédet rögtönözni. És akkor életem pokoltörténetéből kivillant az utóbbi
évek kétségbeesése, amikor kisebbik fiam bűntelenül vettetett az Édentől
Keletre. Ekkor, egy-egy pillanatra elkezdtünk beszélgetni. „Ketten”. itt a Nagy
Szent Benedek-hegyen, a romos házacskából enkezével épített erődszerű házacska
teraszáról a városra tekintve, meg egy-egy héten át Bibionéban, a televízió
nélküli esték beszélgetéseiben. Ekkor, egy-egy percre mintha helyet kaptam volna
az Újszövetségben. Mintha társult volna harmadikként hozzánk Ő is – miként az
megígértetett. Most, amikor a Kurtágok zenéjét hallgattam, ezekre a ritka
pillanatokra gondoltam vissza. Siratva az elmulasztott teljes életet.

Modern zene, romantikus
felvezetéssel és zárással? Zene! Ami egyfajta Hálaadáshoz segíthet (lásd
kedves Szabó Lőrinc-versemet, amely keletkezési történetében bekeretezi a
Tücsökzenét), életem elmulasztott értelmére visszaigazíthat. Vesztettem?
Megnyertem. Az ingyen kegyelem pillanatát vezette elém. Felkavart, életre
keltett. A létezés ünnepi pillanatát villantotta fel számomra. Negyedórára?
Huszonnégy percre? A műalkotás életünket szabályozó örök idejére.

Mert a modern zene nemcsak a
személyiség megfogalmazhatatlanságának története, hanem éppen e
megfogalmazhatatlanság visszavétele. Csakhogy ez a személyiség nem a magány
kétségbeesése, az önző szereplésvágy, hanem az egymásért felelősséggel tartozás
apoteózisa. Isten legszebb ajándéka. Az életünk értelme.

Felfedeztem, hogy apa vagyok, a
teremtett létezés folyamatának részese. Párbeszéddé alakult a kérdezésem, melyet
csak magányos magamban tettem fel, fiaim születésekor. Jaj, jaj, mit is
indítottam útjára? Mert a Szerencsés út csakis a párbeszéd által
teljesedhet ki.

Megrázó hangverseny. Benne, a
centrumában korunk egyik remeke, a Kurtágok vitatkozva összehangzó, egymást
megértő Párbeszéde. Zene, mely által megint elébb ment a világ.