Ferenc pápa a március 11-i általános kihallgatáson folytatta katekézis-sorozatát a családról, most a nagyszülők és az idősek családon belüli szerepéről beszélt.

Ferenc pápa:
Az öregkorral új feladatot, új küldetést kapunk

Ferenc pápa a március 11-i
általános kihallgatáson folytatta katekézis-sorozatát a családról, most a
nagyszülők és az idősek családon belüli szerepéről beszélt.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai
katekézisben folytatjuk megfontolásainkat a nagyszülőkről, családon belüli
szerepük értékére és fontosságára irányítjuk figyelmünket. Azonosulok velük,
hiszen jómagam is ehhez a korosztályhoz tartozom. Amikor a Fülöp-szigeteken
jártam, az ottani emberek így üdvözöltek: „Lolo Kiko”, vagyis „Ferenc nagypapa”,
„Lolo Kiko” – ezt kiabálták.

Először
is nagyon fontos kiemelnünk: igaz, hogy a társadalom hajlamos kidobni minket, de
az Úr egyáltalán nem! Az Úr sosem akar megszabadulni tőlünk! Ő arra hív, hogy
életünk minden szakaszában kövessük, hiszen az
öregkornak megvan a maga kegyelme, küldetése,
az Úr valódi hívását

tartalmazza. Az öregkor hivatás. Nem jött még el az ideje annak, hogy „behúzzuk
az evezőket a csónakba”. Ez az életszakasz kétségtelenül eltér az előzőektől,
egy kicsit „ki is kell találni” magunknak, hiszen a mai társadalmak sem
lelkileg, sem erkölcsileg nem képesek arra, hogy kifejezzék teljes értékét ennek
az életkornak. Korábban ugyanis nem volt megszokott, hogy szabadidővel
rendelkezzünk, most pedig a korábbinál sokkal több idő áll rendelkezésünkre. A
keresztény spiritualitást is meglepetésként érte, és most az a feladatunk, hogy
megfogalmazzuk az idős emberek lelkiségét. De hál’ Istennek nincs hiány idős
szent férfiak és nők tanúságtételéből!

Nagyon
megérintett az idősek
napja, amelyet
itt, a Szent Péter téren tartottunk tavaly; teljesen megtelt a tér. Olyan idősek
történeteit hallgattam, akik mások segítésére szentelik életüket, vagy olyan
házaspárok történeteit, akik azt mondták: „Ötvenedik házassági évfordulónkat
üljük; hatvanadik házassági évfordulónkat üljük.” Fontos felmutatni ezt a
fiataloknak, akik hamar elfáradnak. Fontos az időseknek ez a tanúságtétele a
hűségről. Azon a napon rengeteg ilyen hűséges házaspár volt jelen ezen a téren.

Folytatni
kell a gondolkodást erről, mind az egyházi, mind a polgári élet területén. Az
evangélium egy gyönyörű és bátorító képet tár elénk. Simeon és Anna alakjáról
van szó, akikről Jézus gyermekségtörténete szól, amelyet Szent Lukács állított
össze. Nyilvánvalóan öregekről van szó, az „agg” Simeonról és a nyolcvannégy
éves Anna „prófétaasszonyról”. Ez a nő nem titkolta a korát. Az evangélium azt
mondja, hogy mindennap várták Isten eljövetelét, kitartóan, hűségben, hosszú
éveken át. Meg akarták látni azt a napot, szerették volna felismerni annak
jeleit, felfedezni kezdetét. Lehet, hogy már lemondóan azt hitték, előbb halnak
meg, mindenesetre az a hosszú várakozás továbbra is betöltötte egész életüket,
nem volt fontosabb teendőjük ennél: várni az Urat, és imádkozni.

Amikor
pedig Mária és József a templomhoz értek, hogy eleget tegyenek a törvény
előírásainak, Simeon és Anna – a Szentlélekkel eltelve (vö. Lk 2,27) egyszer
csak nekilendültek. Koruk és várakozásuk súlya egy pillanat alatt lekerült a
vállukról. Felismerték a gyermeket, új
erőre kaptak, egy új feladathoz: hálát
adni Istennek ezért a jeléért, és tanúságot tenni róla. Simeon egy csodálatos,
örvendező himnuszt költött (vö. Lk 2,29–32) – költővé lett abban a pillanatban
–, Anna pedig Jézus első prédikátora lett: „beszélt a gyermekről mindazoknak,
akik Jeruzsálem megváltására vártak” (Lk 2,38).

Kedves
nagyszülők, kövessük ezen rendkívüli öregek nyomdokát! Kicsit váljunk mi is
imádságot költőkké: próbáljunk élvezettel rátalálni saját szavainkra, magunkévá
téve mindazokat a szavakat, amelyeket Isten hozzánk intézett szózatában
találunk. A
nagyszülők és az öregek imái nagy ajándékot, értékes kincset jelentenek az
egyház számára! De
nagy bölcsességinjekciót jelentenek az egész társadalom számára: főképpen olyan
helyeken, ahol az emberek nagyon elfoglalt, pörgős, szétszórt életet élnek.
Valakinek ugyanis énekelni is kell, ezeknek az embereknek is, megénekelni Isten
jeleit, és imádkozni értük. Nézzünk csak [a nyugalomba vonult] XVI. Benedekre,
aki úgy döntött, hogy élete utolsó szakaszát imádságban és Istenre való
odafigyelésben tölti! Milyen szép ez! A múlt században élt nagy hívő, az ortodox
hagyományt követő Olivier Clément kijelentette: „Az a társadalom, amelyben már
nem imádkoznak, olyan társadalom, amelyben az öregkornak nincs többé értelme. Ez
rémisztő. Nekünk mindenekelőtt olyan idősekre van szükségünk, akik imádkoznak,
az időskort ugyanis épp erre adja Isten.” Szükségünk van imádkozó öregekre, az
időskort ugyanis épp erre kapjuk. Gyönyörű az öregek imája!

Köszönetet mondhatunk az
Úrnak a kapott jótéteményekért, és feltölthetjük az Urat körülvevő hálátlanság
ürességét. Közbenjáró
imát mondhatunk az
új nemzedékek várakozásainak teljesedéséért, és méltathatjuk a korábbi
nemzedékek emlékét és erőfeszítéseit. Emlékeztethetjük a nagyra törő fiatalokat,
hogy a szeretet nélküli élet terméketlen. Biztathatjuk az aggódó fiatalokat,
hogy a jövőtől való félelem leküzdhető. Megtaníthatjuk az önmagukba túlságosan
szerelmes fiataloknak, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni. A nagypapák és
nagymamák alkotják az állandó „kórust” abban a nagy lelki szentélyben, ahol a
kérő ima és a dicsérő ének támogatja az élet terepén dolgozó és küzdő
közösséget.

Az ima
végezetül folytonosan
megtisztítja a szívet. Az
istendicséret és a könyörgés megakadályozzák, hogy szívünk megkeményedjen a
neheztelésben és az önzésben. Milyen elszomorító látvány annak az öregnek a
cinizmusa, aki elveszítette a tanúságtétel iránti érzékét, aki megveti a
fiatalokat, és nem adja át életbölcsességét! Ezzel szemben milyen szívderítő az
a bátorítás, amelyet az idős ember a hit és az élet értelmét kereső fiatalnak
ad! Valóban ez a nagyszülők küldetése, ez az idősek hivatása. A nagyszülők
szavának van valami különleges jellege a fiatalok számára. És ők tudják ezt.
Nagymamám szavait, amelyet leírva adott nekem pappá szentelésem napján, ma is
magammal hordom, mindig ott van a zsolozsmáskönyvemben, gyakran elolvasom, és ez
jót tesz nekem.

Mennyire
szeretnék egy olyan egyházat, amely azzal a túláradó örömmel, amely a fiatalok
és az idősek egymást újból átölelő mozdulatából fakad, szembeszállna a
kiselejtezés kultúrájával! Ez az, amit ma az Úrtól kérek, ezt az ölelést!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni
Sajtóosztály

Magyar Kurír

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír