Földhöz tapadó önzés


Komolyabban kellene venni saját Himnuszunkat, s bajaink okait kutatva elismerni, hogy „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. Nemzetünk egyharmada határainkon kívülre szakadt, s ez immár egy évszázada tart. Legjobbjaink nem álltak meg a háború győztesei hozzá nem értésének és tisztességtelenségének ostorozásánál, hanem a magunk hibáira is rámutattak. E régi bűnöket sajnos ma is tetten érhetjük akár belpolitikai csatáinkban is. Milyen sokan állnak ma is a földhöz tapadó önzés talaján és adnak hitelt irigységre építő befeketítéseknek!


Surján László


Földhöz tapadó önzés


Komolyabban kellene venni saját Himnuszunkat, s bajaink okait kutatva elismerni,
hogy „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. Nemzetünk egyharmada határainkon
kívülre szakadt, s ez immár egy évszázada tart. Legjobbjaink nem álltak meg a
háború győztesei hozzá nem értésének és tisztességtelenségének ostorozásánál,
hanem a magunk hibáira is rámutattak. E régi bűnöket sajnos ma is tetten
érhetjük akár belpolitikai csatáinkban is. Milyen sokan állnak ma is a földhöz
tapadó önzés talaján és adnak hitelt irigységre építő befeketítéseknek!


Nagyon fontos gondolatokat idéz Szarka László Makkai Sándortól az „Egy évszázad
kisebbségben” című tanulmányában. Az idézet a Makkainak a Magunk revíziója című
kötetéből származik, ami 1931-ben Kolozsvárt jelent meg.

Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban
.
Megjelenésekor alig múlt el tíz év Trianon óta, az anyaország a revíziós
igényektől hangos, és már nincs is tíz év hátra, hogy ez a revízió látványos
eredményeket ne hozzon, bár 1931-ben ezt aligha lehetett sejteni.

Azt
a részletet, amelyet Szarka idézett, kicsit bővebben másolom ide: „Egy nemzetet
szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten
kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is; - mégis az a helyes és mégis az
a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök
rettentő következményét és büntetését. Mert esetleges, véletlen, külső
szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának melldöngetésénél maradunk és
változatlanul belekövülünk a régi bűnökbe. El kell fogadnunk a tényeknek azt a
tanítását, hogy a pusztítás nagy külső alkalma csak kinyilvánította és
megpecsételte a sorsot, amely saját bűneinkben saját magunk által megíratott.
Nehéz ezt így látni, nehéz lemondani a saját igazunkról, de az élet érdekében
kell elfogadni ezt a szabályt: a mi velem történik, annak sohase keressem és
sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami
hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék. Inkább legyek
igazságtalan és kegyetlen önmagamhoz, minthogy a magam igazolására külső okokat
találjak. Mindenesetre közelebb vagyok az igazsághoz, ha magammal szemben
kérlelhetetlen vagyok, amíg csak egyetlen dudváját látom magamban a halált hozó
bűn mérgének. Azt pedig tisztán kell látni, hogy a magyar múltban, a magyar
lélekben is volt és van halált hozó bűn. Pártossága, gőgje, szenvedélyessége,
szalmalángja éppen elégszer ásott neki óriási sírvermeket történelmének tragikus
fordulóin. Keleti tunyasága, álmos közönye, földhöz tapadó önzése éppen eléggé
hátralökték a saját földjén is, Európában is a népek nagy versenyében.”


Amikor a Charta XXI mozgalom Stefan Hríbnek ítélte a megbékélési és
együttműködési díjat, a kitüntetett megrendülten fogadta, hogy egy magyar ember,
ráadásul politikus, képes elismerni a magyarok hibáit és képes ezért bocsánatot
is kérni. Nem tudtak ezzel mit kezdeni még Hríb saját lapjánál sem. Azt a
kérdést tették fel a Týždeňben, hogy vajon egyetlen, izolált jelenséggel állnak
szemben, vagy lesznek a magyarok között, akik hasonlóan nyilatkoznak. Egyértelmű
ebből, hogy hiába vagyunk szomszédok, nem ismerjük egymást.

Szarka László fent idézett és az internetről szintén
letölthető
munkája kimutatja, hogy a „magunk revíziójának
szükségessége folyamatosan jelen van a magyarországi és … a kisebbségi magyar
közgondolkodásban.”


Most persze meg kell határoznunk, hogy mit értünk a közgondolkodás szón.
Szeretném azt érteni, hogy a közgondolkodásban való jelenlétről akkor
beszélhetünk, ha a legalább középfokú végzettségű emberek túlnyomó többségének
ez véleménye.


Nincs közvélemény-kutatás a kezemben, de mind a lakossági fórumok, mint az
internetes hozzászólások olvasása arról győz meg, hogy az önrevízióra való
készség valóban jelen van, de erős kisebbségben van a közgondolkodásban. Szarka
szerzők hosszú sorával támasztja alá, amit mond. De roppant csodálkoznék, ha az
érettségizett magyarok tíz százaléka tudna bármit is idézni a felsoroltaktól. Az
egy Kós Károlyról bizonyára sokan hallottak, de előbb jut eszükbe, hogy ő az
Állatkert építésze, mintsem, hogy a nemzeti önvizsgálat sürgetőjét lássák benne.


Pesszimista volnék? Adja Isten, hogy ebben a tekintetben az legyek. De akár az
vagyok, akár nem, a Charta XXI mozgalom nehéz de fontos feladata, hogy hirdesse
a magunk revíziójának szükségességét.


Ennek persze komoly kockázatai is vannak. Akadt Kassán olyan nacionalista
szlovák, akik az én bocsánatkérő szavaimat kiforgatva utcai tüntetésen gyalázták
a magyarokat. Elszigetelt jelenség volt, de mégis figyelmeztető jel, hogy
hibáink beismerése nem jelenti az önfeladást. El kell kerülnünk a Német László -féle
morbus minoritatis (kisebbségi betegség) második típusát, amelyet a Tanúban így
jellemzett: „természete szerint lojális, akit gyengesége és mozgékonysága
mindenütt a megegyezés felé terel. Ő a született kormánytámogató, a hatalom
támasza, a másik álláspont méltánylója.”

A
másik álláspontjára figyelni, azt ismerni szükséges és valóban, azt méltányolni
is kell, de két feltétellel. Csak azt méltányoljuk, ami igaz és csak akkor
hangoztassuk ezt, ha nemcsak mi fordulunk mások fel, hanem ők is mifelénk.