Fonódó

A XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia megnyitója kapcsán született Kabdebó Lóránt írása.

Kabdebó Lóránt

Fonódó

(A
XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia
megnyitóján)

Az OTDK fogalom – a
tudományos élet belépője. Tudja ezt Szendrő Péter professzor, évtizedeken át az
egész mozgalom életben tartója, és fiatalabb társai, akik majdan tovább
irányítják a mozgalmat.

És tudom jó magam is, aki hosszú
időn át a humán szekció aktív elnöke voltam. Ma már amolyan emléktárgy, aki az
ünnepi alkalmakkor jelenlétével megtiszteli és hangsúlyozza a mozgalom
jelentőségét. Kétévente az OTDK jelenti a tavasz beköszöntét. Örülök, hogy
létezik, és az országos megnyitó szervezettségével, a jelenlévők
hangsúlyosságával azt mutatták, hogy létezni is fog az eljövendő életben is.

Persze egy protokoll megnyitó nem
sokat jelent. Megtörtént. Elindulhat a rendezvények áradata. Majd utólag látszik
meg, milyen eredménnyel.

De most én egy kísérőjelenségről
szeretnék beszámolni. Hogyan is jutottam el az Óbudai Egyetem eddig számomra
ismeretlen Auditórium Maximumába. Ebbe a friss, nagyszerű, minden részletében
egészséges újdonságát hangsúlyozó épületbe. A központba, amelybe a Budapesten
szétszórva működött korábbi főiskolák lepusztulásuk helyett „viribus unitis”
felvirágozának.

Mást se hallottam a tv-ben, mint
a feldúlt, terelőutakra, pótlóbuszokra terelt főváros nép nevében a riporterek
fogalmazta panaszokat. Kocsiba nem mertem ülni, hiszen nemrég az ORFI felé járva
mintha egy tankcsata utáni építkezés színhelyén botorkáltam volna. Kinéztem hát
az internetes térképen, felhívtam az OTDT fiatalabb munkatársait, leellenőriztem
saját felvázolt útitervemet. Felkészültem az expedícióra. Kiderült, kollegáim
ugyanígy jártak. Éppen ezért érkeztünk a kezdés előtt jóval a helyszínre. Jött
légyen az a Corvinus Egyetem egyik melléképületéből, vagy akár Miskolcról, mint
az Egészségügyi Kar dékánasszonya. Hiszen legtöbben már az elkészült
útszakaszokon, kijavított tömegközlekedéssel érkezhettünk. Megtett mindent a
„Város”, hogy komfortérzetünk kielégített legyen. Mint ezt hazafelé magam is
tapasztaltam, „átrepülve” szinte az éppen mostani munkaterepeken.

Rejtekutak helyett főutakon
közlekedhettünk. Én például körbejártam expedícióm során az újjáépülő fővárost.
Indulás a Ligettől, a Rainer Frigyes parktól. A 7-es busz elvitt a Zuglói
vasútállomásig. Itt felszálltam az 1-es villamosra. Ősszel a Vörösvári út egyik
mellékutcájában, a Kunigunda utca irányában a megnyíló Artézi Galéria
kiállítására hívott Orvos András, a kitűnő festőbarátom, akinek valaha képeit is
bemutathattam Vácott. Pótlóbusz, rengeteg kérdezősködés, ránksötétedő késő őszi
bizonytalanság. Most, mintha a Nagykörúton utazgatnék, a Combino 4-es,
6-osokkal. (Illetőleg per pillanat jobban jártam, mert azok helyett szállítja
utasait most megint a pótlóbusz.) Mint amikor a Fekete Erdőből hazafelé München
„külvárosi körútján” jöttünk keresztül. Majd világvárosi panoráma: át a Dunán,
Budára. A végállomás előtt leszálltam, és meglepetésemre, szinte ugyanott már
szállhattam is át a 17-es buszra, ami a Szent Gellért tér irányába indult.
Megváltam aztán tőle a Selmeci útnál, és pár perces sétával máris elértem az
Egyetem vadonatúj épületét.

Ekkor elhatároztam, hazafelé
tovább utazom a Szent Gellért térig, és ott vissza szállok a 7-es buszra, ami
egészen hazáig hoz majd.

A két órás pontosan kézben
tartott, jóhangulatú protokoll után, melyben még a fogadás is benne lehetett,
belekezdtem tervem végrehajtásába. Itt már szemmel láthattam a megelőző építési
stációkat. A Bécsi úton tovább, az Újlaki templom felé (ahol valaha Szabó Lőrinc
a közelben lakó titkolt szerelmével találkozott) már át se láthattam, a Kolozsi-
majd a Zsigmond tértől (ahol a ma a gödöllői egyetem épületének pincéjében
Németh László és Illyés Gyula családja az ostromot részben átvészelte) a Clark
Ádám térig aztán előtűnt a tájkép csata után (mintha illusztráció születne
Illyés nemrég, a Nap Kiadó gondozásában megjelent Ostromnaplójához). Szétvert,
de láthatóan gyorsan reparálódó utakat, tereket figyelhettem. Aztán láttam, üde
színfoltként a Várkert rekonstruált vidékében gyönyörködtem (itt jártam valaha
Vigh Tamás, nagy szobrászunk romos műtermében), a Rudas fürdőt kiegészülve,
elkészülve, majd a Rácz fürdőt új teljességében csodálhattam. Megértettem, hogy
van értelme a gyors változtatásnak. Bár már a Kossuth utca
üzleteinek-kirakatainak elkezdődő rekonstrukciója is sikeresen zárulna! Valódi
belvárosra szeretnék rálátni (és vasárnap esténként részben hazasétálni a
Ferenciek templomából, ahol ilyenkor, ünnep előtti hetekben nagy hitszónokunk,
Barsi Balázs prédikál).

Lakóhelyem környékén, az előző
városvezetés idején évtizedig széthányt Keleti-körzete helyén (megérdemeltem! –
valaha én is arrafelé szavaztam) újra kell majd tanulnom a közlekedést, de
megéri, mert ma már egy megszépült Baross tér utáni megállóhoz érkezem haza.
Körbejárva a várost. Újra tanulva, gyönyörködve, ismerkedve vele. Mint valaha,
amikor egyetemista éveim első napjain hasonlóan jártam körbe a várost.
Megtanulva, hogy ez a legjobb módja egy városban az otthonosság megszerzésének.
Feleségem ma is emlegeti: mint Edinboroughban! Felültünk egy-egy buszra, és
végig jártuk vele a város egészét.

Megújult – nemcsak tárgyiasult
valóságában, de – szellemében is ez a város közben! Ahonnan indultam, ahol
naponta buszra szállok, azt mostanában Rainer Frigyes parknak nevezik. Kevesen
tudják, ki is a névadója. Én minden alkalommal örömmel kezdem és zárom
utazásaimat ezen az állomáson. Arról a karmesterről nevezték el, akit sorsa
ugyan száműzött itthonról, szülőföldjéről, de Amerikában ő mutatta be a
zeneirodalom egyik legnagyobb géniuszának jól ismert alapvető művét, az akkor
szintén önkéntes száműzetést vállaló Bartóknak kint keletkezett Concerto című
alkotását. Majd csak megtanulják a környék lakói is, ki lehetett külhonban
világhírű nagy mesterünk egyik világhírű szálláscsinálója.

De ahonnan visszaindultam, az
óbudai Amphiteátrum melletti megálló is új nevet kapott. A szolidaritás és a
tisztelet köti össze évezrede a lengyel és a magyar népet. Az ő veszteségeik,
nekünk is fájdalmas sebeink, és viszont. Az egyik ilyen legfájdalmasabb emléke,
nemcsak a lengyeleknek, de egész Európának, sőt a világnak, az évtizedekig
nagyhatalmi arroganciával eltagadott pusztítás. Fővárosunk fejet hajt e
megnevezéssel, osztozik a nemzeti gyászban: Katyńi mártírok parkja. A
kimondhatóvá vált gyász felemelő eseménye.

Nem valakitől elvett nevekre
hallgatnak ezek a terek. Valaha névtelen útkereszteződések, térszerűségek
kulturált kertté-varázsolásának eredményeként születtek meg ezek az újelnevezésű
„parkok”, alkalmi pihenőhelyei a nagyvárosi forgatagban rohanó embereknek.

Tegnap írtam a hangversenyről,
ami Magyarországot a nagyvilággal kötötte össze, Bartók és Kodály műveinek
bemutatásával. Ma azt ünneplem, hogy a tizenkilencedik században még külön
városokból összerakott Nagybudapest (ezt ünnepelték valaha Bartók Táncszvitjének
és Kodály Psalmusának megszületésével a félszázados évfordulón) immár az utóbbi
pár év nagyszerű munkálkodása során végre összefonódik egy összetartozó
Budapestté. És ehhez meg is találták a szép magyar megnevezést: fonódó. Az OTDK
véletlene okán végigjártam ennek a nagyvárosnak fonódó útvonalát.
Gyönyörködhettem nagyszerű eredményeiben, és láthattam, milyen nehéz munkálatok
során születik meg. De láttam, hogy értelmesen munkálkodnak megszületésén.

És hogy visszatérjek az OTDK-hoz
is: kezembe került bírálatra egy új Szabó Lőrinc-témájú dolgozat. A ma még csak
jeligésen ismert szerző merészkedett új megközelítési szempontokat alkalmazni
dolgozatában. Egy új Szabó Lőrinc-kép megfejtésén dolgozik. Éppen akkor, amikor
az én könyvem is ott a kiadónál könyvheti megjelenéssel, amely hasonlóképpen
fordul szembe eddigi értelmezéseimmel. Pontosabban: kiegészíti azt. Egymás
munkáit kizárt, hogy ismerhetnénk. Az én könyvem korábban nem jelent meg
fejezetenként! Mégis hasonló következtetésre jutottunk. Egymás munkájának
igazolásaként. Ismeretlenül, hasonlóképpen dolgozunk. Keressük nagy nemzeti,
világirodalmi szintű klasszikusunk huszonegyedik századi korszerűségét. Én, a
kutatásban dédapa vele, ükunokámmal. Együtt gondolkozunk. Remélem személyesen is
találkozunk a humán szekcióban: az én zsűrimben fog bemutatkozni.