"...sürgetem - térjen vissza az az érték, ami elejtődni látszott, mert bizony úgy s azt, ahogyan kimondva lett, nem csak egy ember vélte így. De visszatért a mondatokba, visszatért az érrtékközösségek hitvallásaiba, térjen hát vissza a közéletbe is - a polgári demokrácia igénye. Mert az a valódi pluralizmus, az a többpártrendszer definíciója, az a közösségi tér olyan foka, amelyben egyetlen párt s egyetlen ember sem élhet a másik gyalázatára, ellenére. Ma, hölgyeim és uraim, polgártársaim, e küzdelem egyik elbukott szakaszára emlékezünk. Tegyük ezt, a szép holnapok reményében, mindenekelőtt - szeretettel. "
Tamási Orosz János
Jó
reggelt, Március Tizenötödike
Szomorú, nehéz, fáradt
ünnep ez. Ünneptelen. Konkrétan is félszívű, üres, írtam ezt lassan
negyedszázada. A zászlótartó konzolok tanúskodtak arról, a kapuk fölött. Kétfelé
ágaznak, arra emlékeztetve minket: itt évtizedekig még nemzeti ünnepeinken is
kellett egy hely a magyar lobogó mellé, egy hely valamiféle nemzetköziség
zászlójának. Majd eltűnt végre az a másik selyemszőttes, de a konzolon a helye
üresen maradt. Senkinek nem jutott eszébe oda is egy magyart helyezni, viszont
mindig fájóan sokan vannak azok, akik egyet sem tesznek ki. Mellékutcák, fél
kerületek üres konzolai jelzik: ünneptelen, még csak félszívű sem ez a nap.
Tudom - lelkesítő
szavak kellenek akkor is, hitet tevő, emelkedett nekibuzdulás. De hát ha
valamikor, akkor egy vesszőfutásokkal előjelzett ünnepen kell nagyon keményen
kimondanunk: háborút vívunk, igen, háború ez, de csapataink nem állnak harcban.
Esett, akkor is.
Sokszor elmondják, toposza ez az emlék a beszédek mankóit keresőknek, és valóban
- esett, viharos szél csavargatta az ernyőket, tépte a kokárdákat, vitte félre a
szónokok szavait, ám az emberek kitartottak. Igaz, nem mindenki. Celebek,
ellendrukkerek, vállukat vonogatók akkor is voltak. Ők a soha el nem fogyó
buligarchák, az ország verbális, zajos többsége. S a kisebbség muszáj-herkulesei
előtt hajtunk fejet azóta is, ma is. Ki kell ezt mondani, szomorúan, s taszítván
az ünnep emelkedettségét, az aktuálpolitizálás elhárítását. Épp ma kell
hangsúlyosan megkérdeznünk: miért nem ünnepelhetünk? Miért akarjátok azt, hogy
mi, így együtt, veletek, sohase ünnepelhessünk? Miért nem akartok közös
hazánknak közös ünnepet?
Furcsa heteken vagyunk
túl, meglehet, valaminek épp csak a kezdetén. Hogyan is kezdődött? Egy oligarcha
valami végtelenül megalázó módon odavetett egy kifejezést közméltóságunk
minősítésére, s ez a kifejezés azóta - ahogy egy közíró fogalmazta - a mai
politika élet terminus technikusa lett. Miért is, kérdem én? Tényleg olyan
mélyre süllyedtünk volna? A nyelvtan tudósainak üzenem amúgy: nem a
miniszterelnök személyét érte fogalmi támadás, hanem közméltóságunkat. Azt a
teret, amelyben együtt állunk s élünk valamennnyien a szellemi közzel, tagadva
vagy egyetértve törekvéseivel, teszünk érte vagy ellene, és ezt a közös
cselekvést érinti az, ha annak minősítése elfogadhatatlan, pimasz, arrogáns. S a
történet pörgött tovább. Látszólag véletlenül tűzte épp most műsorára az
ellenzéki televízió azt a két estés emlékezést, mely a '93-as liberális szárszói
találkozót elevenítette fel, annak is azon mozzanatát: hogyan s miképp sértették
azon vérig az ottani közeg egyik meghívottját, a mai miniszterelnököt. Tényleg
loptatok, szólította meg a pulpitusról egyik megmondó emberük Orbán Viktort, no,
gyere ki, meséld el. S az emlékező műsor mostani résztvevőinek többsége ugyan
egyetért abban, hogy a megszólítás, annak tónusa mélyen megalázó s modortalan
volt, ám a közszereplőnek akkor is viselnie kell annak ódiumát, nem reagálhat
sértődötten. A megalázott akkor sem reagálhat úgy, mint akit megaláznak,
hirdetik mai pulpitusaikról a megalázók, semmit sem feledve, semmit sem tanulva,
semmit sem változva. És mindenekelőtt - semmit sem értve.
És lement a két
említett műsor, bejátszva a mai miniszterelnökkel akkor készült személyes
dialógust is, melyben elmondja: az ember ott áll, kiszolgáltatva egy gyanúsítás
minősítésének, maga a kérdés tényként fogalmaz valamit, majd megengedik,
védekezz, ha tudsz, de hát ez már úgy is rád égett. S pár nappal később az előbb
említett oligarcha visszatelefonál egy szerkesztőségbe: és megteremti ugyanezt a
helyzetet. Arról is beszélünk, de előbb nézzük ezt a vissza kifejezést. Mi is
történt? Egy újságíró, aki tíz évig az említett oligarcha sajtóbirodalmának
alkalmazottja, pár hete átigazol egy attól független műhelybe. S már onnan ír
SMS-t a milliárdosnak: ugyan, adjon már iterjút egy nem ellenzéki, nem is
oligarcha-párti, nem is kormánypárti mérsékelt, konzervatív portálnak. Az
oligarcha bejelentkezik, hosszú interjút ugyan nem ad, de néhány rövid mondatot
megfogalmaz. E néhány mondat az interjút készítő "mértékaadó újságíró" napokkal
későbbi megfogalmazása szerint: semmmit sem ér. Állításai bizonyíthatatlanok,
vitatkozni arról sem pro, sem kontra nem lehet, értelme sincs. Ezt egy az
interjú kapcsán készülő beszélgetős műsorban mondja, az ellenzéki televízióban,
és én csak azt nem értem: akkor vajon miért adta le, miért közölte? Milyen
értékkel akarta szolgálni a közt, ha csak nem a semmi értékével.
Legyen ez az ő
felelőssége. Ne menjünk el, akár éppen ma, a hírbe hozzás tartalma mellett se.
Mi is történt? Egy oligarcha annyit mondott: szólt nekem, hogy jelentenie kell
rólam, én legyintettem, sebaj, együtt kigondoljuk, mit mondj. Ennek harmincöt
éve, ez az oligarcha az eltelt időben felépít egy pártholdudvart, egy hátteret,
amiben a két barát egyike a politikai térfelet adja, abban a másik a gazdasági
térfelet építi, biztosítja, és most nagyon alattomos, nagyon ócska módon
megalázza. Komolyan kérem: ki-ki tűnődjön el ezen. Ez az oligarcha talán azt is
mondta, korábban: nem azért bontottunk le egy diktatúrát, hogy egy másikat
építsünk. Talán mondta, talán nem, mindenesetre most a legócskább diktátorok
módján viselkedik, a hírbe hozás, alaptalan gyanúsítás, bizonyíthatatlanság
mocskával élve próbál kompromittálni valakit. És ez mintha senkit nem érdekelne,
mintha senki nem gondolkodna azon: mi körvonalazódik előttünk akkor, ha esetleg
akár van is valami abban, amit mond? Ez már az újabb dimenzió. Mert mit is
állít? Valaki talán kényszerű áldozatává vált ama diktatúrának. De szólt neki,
figyelmeztette, és csak ebből tudja ez az oligarcha, ha egyáltalán tud valamit.
Szólt neki, figyelmeztette, s most ő ezzel a bizalommal visszaélve akar egy több
évtizedes barátot és barátságot kompromittálni - de hát ezzel csak önmagát
sikerült. Mert lehet, hogy -- ahogyan mondják - "érzelmi kilóra" megvesz egy
visító verbális többséget, ám ez a többség nekem ne építsen hont, hazát,
országot. Egy olyan többség ne, amelyben az oligarcha emberek becsületéről is
dönthet, "bemondásra".
Ünneptelen ünnepet
ülünk. Talán még sokáig, talán olyan, hogy ünnep, nem is köszönt ránk, sohasem.
Mennyi mindent kell addig félretennünk, eldöntenünk, Uram Isten, mennyi mindent.
Kidönteni elavult jelzőkarókat, megdönteni a szolidaritás ellenében cselekvők
buzgalmát, s eldönteni demokráciánk irányát. Bizony, volt itt megingás, egy
rossz megfogalmazás, ám kiket próbált elhelyezni? A buligarchákat. Az örökké
csaholó ellendrukkereket, akiket az sem zavar, hogy mögöttük nem áll senki. S
előttük sem. Társadalmi rétegük talán van, de társadalmi képviseletük nincs.
Többnyire olyan politikusok szajkózzák szavaikat, akikre még ők maguk sem
voksolnának, s nem is voksolnak, immár hatodik éve - de kiábrándító, mindent
lesöprő, ellenvetést nem tűrő mondataik ott keringenek az interneten, ott
tombolnak s tobzódnak a különféle lapszéleken. Őket olvasva valóban az a
gondolat születik bennünk: az ország építése, a jövő felelősségének viselése
helyett sokkal inkább a verbális bulik buligarchája a fontos. Számukra.
Számomra pedig a
demokrácia. Amely - hadd vitázzak én a fontosabbról most - nem jelzőtelen, nem
jelző nélküli. Örvendek annak, hogy ebben a fogalmazásban legalább eltűnik,
tudatosan, egy korábbi rossz jelző, de sürgetem - térjen vissza az az érték, ami
elejtődni látszott, mert bizony úgy s azt, ahogyan kimondva lett, nem csak egy
ember vélte így. De visszatért a mondatokba, visszatért az érrtékközösségek
hitvallásaiba, térjen hát vissza a közéletbe is - a polgári demokrácia igénye.
Mert az a valódi pluralizmus, az a többpártrendszer definíciója, az a közösségi
tér olyan foka, amelyben egyetlen párt s egyetlen ember sem élhet a másik
gyalázatára, ellenére. Ma, hölgyeim és uraim, polgártársaim, e küzdelem egyik
elbukott szakaszára emlékezünk. Tegyük ezt, a szép holnapok reményében,
mindenekelőtt - szeretettel. Még akkor is, úgy is, ha "Szeretném már magam
utálni, / De, istenem, ők is utálnak / Nem szabad, nem lehet megállni //
Szeretnék fájdalom-esetten / Bujdosni, szökni, sírni, fájni / De hogy ez a
csürhe nevessen?"
Legyen hát. Holnap
akkor ezt a küzdelmet folytatjuk majd, úgy tűnik, továbbra is egy térben - a
megalázottak és a megalázók küzdelmét. Folytatjuk, mindenekelőtt - szeretettel.
Mert ez a szeretet bennünket gazdagabbá tesz, de látjuk általa a hivalkodók
szeretetlenségét.