"Gondolom Győző is örült volna, ha hallja a szövegeket, a rendezői ötleteket, amint a maguk tűzijátékszerű forgatagában elszórakoztatták a nézőket. És közben el is gondolkoztatták." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Klasszikus magyar író a színpadon
(Határ
Győző A ravatal című komédiája)
Egyik kerek számú
születésnapján, amikor a Miskolci Egyetem díszdoktorává avatta, elvittük
megmutatni a felújított Miskolci Nemzeti Színházat a nagy írónak. Üres nézőtér.
De mi a színpadra vittük fel, majd fényt kapott az enyhén felhúzott függöny elé
kikísért néző. Aki elkezdte a hanghatásokat próbálgatni, majd megtetszett neki a
szituáció, elővette egyik drámakötetét, és némely részletet felolvasott. Csak
úgy játszásiból. Majd pedig elkomorodott. Nagy művészt kétszer láttam
elkomorodni életemben: Barcsay Jenőt, akinek megmutatták az évtizedek óta ott
pompázó Hincz Gyula-falrajzot az egyetemen, a maga csodálatos mozaikját pedig
deszkák között raktározva méltatlan helyen fedezte fel. Csak ennyit mondott: Ha
én egyszer egy ilyen falfelületet kaphatnék! El se ment az avatására. [Azóta
persze a Könyvtár előcsarnokának nemzetközi hírességeknek mutogatott dísze! Csak
később tudtam lecsalogatni a mestert Zsidai Jóska barátommal, a könyvtár
igazgatójával, aki akkor Terplán Zénó, az egyetem ma már mitikus hírű valahai
professzora és egyik vezetője társaságában nagy reverenciával fogadta.] És aztán
hallottam Határ Győző sóhaját: annyi drámát írtam, és bár egyszer be is
mutatnának közülük legalább egyet. Milyen jó lenne ezen a színpadon! Milyen
„kevés”, milyen sokat jelenthetett volna e nagy embereknek életük során. Erre
gondoltam, amikor megkaptam Bucz Hunor társulatának, a Térszínháznak a
meghívását.
Gondolom
Győző is örült volna, ha hallja a szövegeket, a rendezői ötleteket, amint a
maguk tűzijátékszerű forgatagában elszórakoztatták a nézőket. És közben el is
gondolkoztatták. Lehet, hogy akik nem jöttek el, azokat maga a cím riasztotta
el. A ravatal. És hát egy szép glancolt koporsót szemlélni egész előadás
alatt? Persze meg lehet ezt is szokni. Hiszen mindnyájan így élünk ezen a
földön. Végességünk tudatában. És így bohóckodunk, szellemeskedünk, gyilkolunk
másokat, de ugyanakkor szeretünk, szeretni akarunk, és dolgozunk is. Szóval:
élünk. Ágálunk az élet színpadán, ahogyan azt a régiek mondták volt. Nos, ez az
élet színpada vibrált itt egy előadás terjedelme idejére.
Bűn és bűnhődés – visszhangozza
az előadás Dosztojevszkij sugallatát és a rendező ötletességét. Mert hát, kedves
nézők, bűnösök vagyunk, akár a többi nép, bűnösök vagyunk, akár a többi emberek.
Persze kis bűn – kis büntetés; nagy bűn… Hát ki tudja milyen büntetés. Mert ha
kiszámítjuk, egy Hitler-Sztálin formátumú tömeggyilkos is legfeljebb csak élete
4 %-ában tömeggyilkos. A többiben éli a maga természetes és nem bűnös mindennapi
életét. És ezt a mindennapi életet mutatja be ez a tűzijáték, ahol a bűnös sem
bűnös, az ítéletvégreható sem végrehajtó, a nézőközönség is „hajlik mint a nád”,
hol ezt élteti, hol azt.
Élni
tudni kell. Vajon tényleg lehet ezt tudni? A színpad két oldalán van két
természetes, semmivel nem törődő lény: egy vízárús cigánylány (Szamosvári
Gyöngyvér) és egy öreg székely atyafi (Szabó János). Az egyik a Bibliából
kikeresett vízzel kapcsolatos szavakkal árulja a friss-üdítőnek feltüntetett
vizet, az „élet vizét”? – netán. A másik oldalon az öreg székely, mint az élet
közhelyeit durrogtatja a legismertebb közhelyeket. Poénokat? Vagy
élettapasztalatokat? Ez a két eltalált figura az élet színpada itt. Az általuk
rögzített körülmények között élünk. Kell élnünk. Mert ha ők elnémulnának, akkor
a tömeggyilkosok győznének. Akkor tragikus lenne ez az életmenet. De amíg ők
megszólalhatnak, amíg meg van a lehetőségük az Édentől Keletre keretbe foglalni
ezt az idevetült életet, addig megmarad a játéktér. Addig él az emberiség. Ők az
igazi természetes emberek: primitívek, földszagúak, felszínesek, – de akik mégis
a leginkább képesek az élet értelmét megmagyarázni ezzel a mindennapisággal a
számunkra. Pedig közben ott súrol mindnyájunkat egy maszkos balettáncos, maga a
halál angyala. Hajlékony, kedves mozgású, mindenkire figyel, mindenkit kísér. A
mozdulatlan ravatal kiegészítője a mozgékony emberkísérő. Meg sem szólal, mégis
uralja a terepet, adja a darab metafizikumát (Mímes [lélektükör]
– Vajai Flóra). A testi léttel szemben a szellemi
csodát. Ők hárman a darab háromszögelési pontjai. Ebben a keretben játszanak az
emberek a maguk bűneivel és mégsem bűnhődéseikkel. Ragyogóan összefogott
színpadképen (Perger László), pontosan kiszámított világítási effektusokkal
(Mészöly Géza), jellegzetes jelmezekkel jellemeket alakítva és átalakítva (Horner
Anikó), nagyszerűen működő koreográfiával szinte a szöveget visszhangosítva,
egyben alig észrevehetően az előadáshoz
simuló zenével (Bucz Magor), amely valójában a metafizika mozgékonyságának,
balettszerűségének kiegészítője.
Kezdődik
egy hulla árverésével, amit a legnagyobb téttel maga a gyilkos vesz meg, ezzel
magára véve egyúttal a temetés procedurájának végigcsinálását (Csuka János).
Mintha Auerbach lipcsei pincéjében, a Faustban mulatoznánk, ahol „eladó az egész
világ”, melyet Mefisztó vezényel (?, inkább asszisztál hozzá!) (Árverező
tanácselnök – Turi
Bálint). A temetést fel lehet váltani szeretkezéssel, és minden pénzért
megvehető, kikerülhető, elérhető (Valószínűtlenségi Kifogás [frigid szépség
domina] – Papp Annamária; Filoméla, az
áldozat lánya [szemérmes-buja] – Tímár
Tímea). Csak egy nem: a hulla feltámasztása. Hiába jelenik meg Heródes Apostol
(Kovács J. István), mint a Tragédia római színében a mulatozó haldoklók között
Madáchnál Péter Apostol, itt valami hiányzik a Feltámadáshoz. Hiányzik az
„eszme”. Amíg a száz %-os életben képtelenek a résztvevők a 4 % bűnüket a maga
súlyosságában vállukra venni, addig hiába élnek a cigánylány és a székely öreg
földjén, hiába vezetné őket a szellem metafizikája, addig ugyanolyan
tehetetlenek, mint Heródes Apostol, és ugyanolyan hullák, mint a koporsó
erőlködve fel-felemelkedni akaró bábuja.
Aki az életében a maga adódó
bűnének súlyát nem tudja értékelni, addig a büntetést sem veheti magára.
Tengnek-lengnek, mint Villon akasztott figurái a szélben, Szász Endre
metszeteiben. Sem életük, sem haláluk. Senkihez nem tartoznak, senkivel nem
kapcsolódnak. Lengenek és üzletelnek a saját ravataluk körül. Temetetlen
halottak, vagy inkább halott temetetlenek. Ahogy a rendező itt meglengeti
nagyszerű ötletelésével előttünk.
Határ Győző játszik a szavakkal,
versszerű dallammal mondja a figurákból kilehelve a semmit, Bucz Hunor pedig
ezeknek a szavaknak szöveget ad a szájába, lengeti előttünk. És hirdetik
mindketten: ébresztő, ébredjetek. Az igazi metafizika: mindenki ébredjen bűnének
formátumára. Vegye magára magába a büntetését. Akkor találkozhat azzal, aki ott
kíséri, aki minden mozdulatának árnyékként kísérője. Akkor már nem mögötte
táncolna, hanem egyesülhetnének. De ez, itt, most, – ezen a színpadon:
lehetetlen. Pedig ott lenne a lehetősége. Ezt a lehetőséget adta emlékül Bucz
Hunor rendezése. Ezzel a lehetőséggel mehetünk vissza, mindennapi életünkben.
Bele, amiből ki szeretnénk licitálni magunkat. Lehetne? Lehet!
Páskándi után Határ Győző.
Elfeledésre ítélt színpadi szerzők? Bucz Hunor rendezőként csodát tesz: a
szójáték és szövegezés mestereit színpadra segíti, élő színpadot ad át nézőinek,
felkelti érdeklődésüket, és nem engedi önmagukban távozni. Velük ereszti a
metafizikát: vegyétek magatokra bűneiteket, mert ennek súlyát megérezve lehettek
csak élő emberek.
Kapcsolódó
cikk: