"Az 1908. november 16-án született Madeleine Cinquint csaknem 100 évvel később mint Emmanuelle nővért, 2008. október 20-án szólította az örök hazába a Mester." - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
A
kockázat biztonsága V.
„Sartre
mondja: ’A másik ember maga a pokol.’ De csak ott, ahol nem létezik szeretet,
mert ott az élet valóban elviselhetetlenül nehéz. Én szüntelenül ismétlem, hogy
az élet számomra kettős viszonyulást jelent: vertikálisan Istenre irányul,
horizontálisan pedig testvéreimre, az emberekre. Ha ez az éltető viszonylat
fennáll, az emberi lény rendkívül meggazdagodik, és nemcsak egyedül ő lesz
gazdag, hanem gazdaggá tesz másokat is. Az élet nem magányos út. Az élet az
egymáshoz kapcsoltak együtt haladása. Együtt megyünk fölfelé a magasba. A hegyek
között élő jól tudja, mit jelent ez. A hegymászás nehéz dolog. Néha megcsúszunk,
néha már nem bírjuk tovább. Milyen szívesen megállnánk, sőt visszafordulnánk, de
az emberek egymáshoz vannak kötözve. Egyik a másikat megtartja és segíti.
Ugyanez
a helyzet a mindennapi életben. Néha a másik segít engem, hogy tovább járjam
utamat. Tudom, hogy mindez felváltva történik. Ő nyújtja nekem a kezét, hogy
segítsek rajta egy nehéz életszakaszban vagy egy kínzó pillanatban. Számomra az
élet az, amikor a kinyújtott kezek váltakozva megragadják egymást,
megkapaszkodnak egymásban, emberi tekintetek, szavak, mosolyok, hívások
váltakoznak, kiáltanak egymás felé. Ez összehasonlíthatatlanul szilárd
kapcsolatot teremt az emberek között. Egyfajta közös légzés ez, egyik szájból a
másikba lehelt fuvallat, egyik szívből a másikba átható erő…”
Vajon lehetne-e szebben
megfogalmazni, mint ahogy ehhez a fejezethez választottam Emmanuella fentebbi
gondolatait, azt amit ő horizontális kapcsolatnak nevez, és amely átvezet a
vertikálishoz, az Istennel való kapcsolathoz.
Egy türelmes
Istennel való kapcsolathoz. Azzal a gondviselő Istennel való
kapcsolathoz, Aki akkor is jó, ha balszerencse ér. A rossz: látható.
„Eluralkodott a gonoszság.” Ebből a rosszból Isten kihoz látható jót, és
láthatatlan jót. Gondoljunk csak Ba’azak halála tragédiájára, ami útnak
indította a nővért, és látható gyümölcsöt termet a Szalám központ
létrehozásával. A túlvilágot nem látta még senki, de ha majd földi életünk
befejezésével eljutunk a túlvilág örömeire, akkor…
Persze, egy hívő
kereszténynek sem könnyű, abban a pillanatban Krisztus keresztjére, és a
feltámadás örömére gondolni, mikor kibírhatatlannak érzi azt a kegyetlenül nagy
testi és lelki kínt, ami rá és övéire szakadt. Más dolog a szenvedésről
beszélni, és más azt a reá szakadt mérhetetlen fájdalomban elviselni. Olyan
kínokban, olyan rettenetes igazságtalanságok átélésében például, mikor bizony
még azoknak is, akik csak ezt látják, a külső szemlélőknek is előbb szalad ki a
száján, hol van ilyenkor az Isten? –, mint az, hogy jó és irgalmas az
Isten. Azután? Szelídül a kérdés, és a keresztény szenvedő vigasztalódni kezd,
hiszen „sebei szereztek sebeinknek gyógyulást”. „Istenem, Istenem miért hagytál
el engem?” – a legemberibb kérdés, ami a legsötétebb igazságtalanság okozta
szenvedés legmélyén hangzott fel…
És a legnagyobb áldozatból,
fakadt a legnagyobb áldás…
(Folytatjuk)
{mos_ri}