"Az 1908. november 16-án született Madeleine Cinquint csaknem 100 évvel később mint Emmanuelle nővért, 2008. október 20-án szólította az örök hazába a Mester." - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
A
kockázat biztonsága VI.
De amikor a szenvedő
jaj-kiáltása feltör, az ember jobbára csak szerető csenddel veheti körül.
Megfoghatja, megszoríthatja a kezét.
Idézek Emmanuelle nővér
elbeszéléseiből egy kis jegyzetnyit. Nagyon magányos történetnek tűnik fel, ha
napjaink tv-híradóinak történeteit, politikai vitaműsorainak „posztliberális”
elhatárolódásait hallgatom. Nagyon nehéz ezeknek a műsoroknak a világában
személyesen megtalálni a kapcsolódásunkat az univerzum egészéhez. Pedig milyen
egyszerű is lehet mindezzel szembeszállni. Egy tekintet, egy kézfogás kell csak
hozzá. „Csak”? Ez a csak a vízválasztó. Kivetett magányos kétségbeesett emberek
maradunk, vagy képesek vagyunk a másikkal kapcsolatba kerülni, és ennek
segítségével hinni a létezés teljességében. „Ahol ketten-hárman…” Idézzük Jézus
testamentumos szavait, de vajon megérezzük-e, hogy „ott vagyok én is
közöttetek”. Amikor a szenvedő jaj-kiáltása feltör…Emmanuelle nővér által
elmondott történet egybevághat az emmausi jelenettel. A két tanítvánnyal, és a
társul hozzájuk szegődő Jézussal. „Maradj velünk, mert beesteledett”.
A modern civilizációban jól
érezzük magunkat fizikailag, a kényelem hozzászoktatott egy kirekesztő
életmódhoz. Vevők és eladók kerülnek szembe még akkor is, ha közben nem válnak
ugyanezek még ráadásul csalókká is. Ragaszkodás ehhez a csalással is telítődő
világnak a kényelméhez. Az emberi magatartást befolyásoló fő mozgatóerő
sajnálatosan az egoizmus, és a lehető legkisebb erőfeszítés. Én! Én! Én! Enyém!
Enyém! Enyém! Nekem! Nekem! Nekem! Kapzsiság! Mértéktelen önzés! Mértéktelen
kapzsiság! Elfelejtjük, hogy mindnyájan egyformán szeretett teremtményei vagyunk
Istennek. Akik az Édentől Keletre vettetve csakis egymásért felelősséggel tudjuk
megtartani az emberi élet folyamatosságát. Itt a földön, és majd túl az ide
vetett létezésen is. A világ végtelen sötétségével szemben a világ végtelen
világosságáért…
„Imádkozom
azért is, hogy az emberek egy kicsit Pierre abbé tekintetével nézzenek egymásra.
Pierre atya az emmauszi szemétszedők apostola, itt jár a mi rongyszedőink
között. Egy szót sem tudott arabul, de mindenkire rátekintett, aki csak odament
hozzá, és megszorította a kezüket. Tekintete sugárzott az emberi melegségtől.
Mintha azt akarná kifejezni ’nem tudok veled beszélgetni, de testvérem vagy,
szeretlek.’ Engem bámulatba ejtett, azóta megpróbáltam utánozni Pierre atyát, de
ilyent nem lehet rögtönözni…
–Ha
szabad megjegyeznem, úgy látom, Önnek elég jól sikerül.
–Elmeséltem
már, mi történt velem egyszer, amikor Grenoble-ban jártam. Elvittek a magrabiek
városnegyedébe, ahol egy házat mecsetté akartak alakítani. A bejáratnál
megláttam az egyik magrabit. A lehető legnagyobb szeretettel néztem rá. Ő
jobbra-balra forgatta a fejét, kereste, hogy kinek szól ez a tekintet, azt
hitte, hogy más valakinek. Közben megmutatták nekem a leendő kis mecset
helyiségét. Amikor kifelé jöttem, még mindig ott állt az az ember. Rám várt.
Odajött és megszorította a kezemet. Egyetlen szót sem szólt, de mégis rendkívül
mély emberség volt ebben a találkozásban.
–Talán
ez volt akkor a legszebb útiélményem. Megéreztem, amit felfogni sohase tudtam,
hogy mindnyájan, testestül-lelkestül Isten gyermekei vagyunk. Ezek nemcsak szép
szavak, hanem ez az igazság.
Sohase tudtam meg ennek az
embernek a nevét. Ő sem az enyémet. De majd találkozni fogunk az
örökkévalóságban. Ott újra megszoríthatjuk egymás kezét. Nem tudom, milyen
kezünk lesz ott, de azt tudom, hogy létezik az örökkévalóság.
Igen! Az élet szép…”
Idézzem mellé irodalmunk
egyik klasszikus versrészletét:
– Ha így idegen, vedd
emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó
szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképen hívják és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére: látja, tudja,
hogy
szívem szakad, oly egyedűl
vagyok,
s kell a hit, a közösség,
szeretet.
S kezét nyujtja. Mert
beesteledett.
Erre vagyunk kiéhezve, ezt
szeretnénk olvasni, látni. Fogorvos ismerősöm sorozatom kezdetekor, jelezte
nekem,
hogy keresve a könyvet rátalált a nem sokkal Emmanuelle nővér halála után
2009-ben a Korda Kiadó által
Kaposiné
Eckhardt Ilona fordításában megjelentetett Sofia Stril--Rever könyvére az
Ezeregy Boldogság címmel. A Duna
tv sorozatát, a Don Matteót emlegette a közelmúltban
a
honlapunkon olvasható írás. És nem akarok hinni a szememnek, az új
műsorváltozatát ismertetve ezt olvasom erről a sorozatról: „Minden hétköznap
Don Matteóval
indulhat az este, ami a jelenlegi Duna TV legnézettebb sorozata, és valószínűleg
a következő hónapokban sem kell tömeges nézőelpártolástól félnie a csatornának.”
(Desmond
Wallace blogja).
Jól
olvasom? Hiszen ugyanarról az emberi igényről beszélnek Emmanuelle nővér és
Desmond Wallace blogja.
Tanuságok az önzetlen szeretetből…
(Folytatjuk)
{mos_ri}