"Az 1908. november 16-án született Madeleine Cinquint csaknem 100 évvel később mint Emmanuelle nővért, 2008. október 20-án szólította az örök hazába a Mester." - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
A
kockázat biztonsága
Az 1908. november 16-án
született Madeleine Cinquint csaknem 100 évvel később mint Emmanuelle nővért,
2008. október 20-án szólította az örök hazába a Mester.
Nem új a rácsodálkozásom
életére, hiszen az Ecclesia kiadó gondozásában lassan negyedszázada, hogy
először olvashattam a megjelent kötetet:
Annak pedig, hogy újra
előkerestem huszonegy, ebben a néhány zsoltár sorban összefoglalható oka van:
„Akik könnyek között
vetnek,
majd ujjongva aratnak.
Csak mentek és sírtak,
úgy vitték vetni vetőmagjukat,
de ujjongva jönnek vissza majd,
s úgy hozzák kévéiket.”
Nem tudom, de utána fogok nézni,
hogy szerepel-e a boldoggá avatásra váró nevek hosszú sorában Emmanuelle nővér.
Első szentáldozásra készülő
gyermekként rendíti meg Jézus szenvedés története. Elhatározza, hogy minden
erejével felveszi a harcot önmagával szemben, és megpróbál olyan szeretetben
élni környezetével, ahogyan azt a Mester kéri: ”Úgy szeressétek egymást, ahogyan
én szerettelek titeket.”
Tizenkét
éves, mikor elolvassa Damján atya, a
leprások apostola című könyvet.
Példaképe lett ekkortól az atya, aki a reménytelenséget reménnyé tudta formálni
azáltal, hogy szerette Molokai, a leprások szigetének szerencsétlenjeit.
Közöttük élt 1863-tól 1885-ben, 49 éves korában bekövetkezett haláláig.
Bakfis
korában is Damján atyára gondolva nézegette a templomban azt a színes
üvegablakot, amely egy szűz vértanút ábrázolt. A romantikus elképzelés arról,
hogy egyszer ő is kiérdemli a mártíroknak kijáró pálmát, apró lépésekkel
segítette az úton, melyről Paul Valery mondja: „Sokfélére születtünk, de egyért
halunk meg.”
A kivetettek hívása,
gyere közénk, Krisztus szenvedő arcának látványa sarkallta az elhatározásra,
hogy Istennek adva magát szolgálhassa ember testvéreit.
A Sion Nővérek
kongregációjába lép, ahol belépése első napjától kezdve éli az izgalmas
megtapasztalást, amit Szent Pál így mondott: „Mindenre képes vagyok, Abban aki
megerősít engem.”
Így lett az élete „Emmanuelle”,
Istennel vagyok, vagyis pontosabban: Isten van velem. Tanító rend tagja a
legmagasabb képzettséggel, filozófus, teológus, tanár. Sokat ad vissza a
kincsekből, melyet kapott, de még nem teljesedik vágya, gyermekkori álma, hogy a
társadalom legkivettebbjei, a leprások között szolgálhasson.
Mikor visszanézünk, egy
ember életén látjuk annak szőttesében a Gondviselés aranyszálait. Mire
választatott ki? Mire készítette őt Isten? A szabad akarata belesimult-e ebbe az
isteni tervbe? Meg volt-e a türelme? Isten végtelen Türelem, míg az ember
nagyon-nagyon türelmetlen. Bár a kedves nővér is türelmetlennek tartja magát, de
volt bátorsága és türelme arra, hogy kivárja, hogy 62 éves korában egy
hihetetlen kalandba vághasson bele. Mint a magasabb rendűnek tekintett
társadalom egy tagja szemétszedő lett a szemétszedők között. Kairó elhagyatott
külvárosában, mindenki szemében őrültnek tartott vállalkozásba kezdett, nő,
külföldi, sőt európaiként. Eszköztelenül, kitárt karral fordult a szomorú életű
szerencsétlenek felé. Közöttük élve, megosztotta életét velük, tanúságtételül
adva arra, hogy nekik is megvan az emberi méltóságuk, életük érték, és a velük
való kapcsolat alapja a szereteten kívül az irántuk való tisztelet.
Isten Fia megosztotta
velünk életünket, szenvedésünket, és halálunkat. A „maradj velünk”, osztozz az
életünkben, a szenvedéseinkben hívást gyermekként hallotta meg szívében. A
szenvedő Krisztus tekintetével szólította meg őt: Szeresd felebarátodat, jobban,
mint tenmagadat! A szolgálatában pedig megvalósította azt, amit Szent Máté
evangéliumában így olvashatunk: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom
adtatok, idegen voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg
voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és felkerestetek…” És ebben nincs
szó Krisztus ismeretéről, és senkit nem akart keresztény hitre téríteni. Pedig a
legnagyobb kincse volt a hite. A hit az Emberben aki egyedül merte
kimondani. „ Én vagyok az Élet… aki bennem hisz, nem hal meg sohasem.” Ez az
Istenemberben való hit, ami a racionalista ész számára
felfoghatatlan.
Hiszen emberi szempontból
Krisztus tetteinek is milyen eredménye volt? Az üzletemberek azt mondanák:
semmi!
Mert mit sem értenek abból,
mit jelent „ha a búzaszem el nem hal…”
„Isten
a szeretet!” – ez volt az a búzamag, amit a nővér munkája által vetett. Csak
Isten a tudója mennyi kelt ki belőle. Mindeközben a maga kis kagylójával, mint a
Szent Ágoston által mesélt történetben a kisfiú, ő is a tengert, de a nyomorúság
tengerét próbálta kimeríteni. A rongyszedőknek az életkörülményeit
átváltoztatni, végig kisérve az életüket a születéstől a halálig.
Minden életszakaszban
segíteni, hogy ne adják át magukat a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek.
Bebizonyítani, hogy más dolog a szenvedés, és más a reménytelenség…
(Folytatjuk)
{mos_ri}