Kőrösmezei szerenád

Részlet T. Ágoston László A két Lenkey című regényéből

Kőrösmezei szerenád
(Részlet T. Ágoston László A két Lenkey című
regényéből)

  Kőrösmező utcáin futótűzként
terjedt el a hír, hogy Galícia felől egy egész divizió huszár közeledik. Az
emberek egy része kíváncsian tódult az utcára, mások attól félve, hogy
ellenséges szándékkal jönnek, gyorsan elreteszelték a kapukat, bezárták az
ablakokat, csak a zsalugáteren hagytak némi rést, hogy kibámulhassanak az
utcára, de őket senki ne láthassa. A hír igaznak bizonyult, a huszárok harci
rendben vonultak végig a városon. Nem szóltak senkihez, őket se merte kérdezni
senki. Pedig a legények szíve majd ki ugrott a dolmány alól, hogy annyi év után
újra édesen csengő, magyar szót hallanak. Utánuk csoportokba verődve, egymást
kérdezgetve futottak a polgárok. „Vajon miért jöttek? Megsarcolják a várost,
vagy csak átvonulnak?”

 - Hé, öregapám! - kiáltott oda
Lenkey egy idős, ősz hajú, szakállas embernek. - Merre lakik a főbíró?

 - Ott la, a templom mellett. Osztán
messziről jöttök, fiam? 

 - Messziről, biz’, öregapám.
Egyenesen Galíciából.

 - Aztán miért jöttetek? -
kíváncsiskodott tovább nekibátorodva. - Nem vétett ez a város semmit
ellenetek...

 - Nem hát. Azért jöttünk, hogy
megvédjük a hazát, meg a szabadságot, amelyet a királytól kapott a nemzet
márciusban. 

 - Elengedtek benneteket a
regimenttől, fiam?

 - Nem kérdeztük mi, engednek, nem
engednek, veszélyben a haza, hát jöttünk megsegíteni. 

 - Halljátok, kőrösiek?! - ujjongott
az ősz ember. - Nem sarcolni jöttek ezek a derék magyar vitézek, hanem a rácok
ellen. A szabadságért akarnak harcolni. Mi a neved, édes gyermekem?

 - Lenkey János.

 - Hát akkor az Isten hozott
benneteket, Lenkey kapitány! Éljen Lenkey! Éljenek a huszárok!

 A tömeg addig éljenezte őket, míg a
főbíró háza elé nem értek. A köpcös, pirospozsgás arcú ember ott állt már a
kapuban egy hajdúval az oldalán, és izgalmában a bajszát pödörgette. 

 - Isten hozta a városunkban,
kapitány úr! - kezdte rekedt, kissé remegő hangon. - Miben lehetünk a
szolgálatára?

 - Két dologban, bátyám. Először is
szállás kellene az embereimnek, másodszor meg értesítse a vármegyét, hogy
megérkezett századával Lenkey kapitány a hatos huszároktól. - Ezzel lepattant a
nyeregből, és leparolázott a bíróval. - És... mondja kend, mi újság idehaza,
magyar földön?

 - Hát itt biz’ nagyon megváltozott
a világ, öcsém-uram. A jobbágyok nem jobbágyok többé, mindenki oda
költözik, ahová akar, szóval fölfordult a világ. A rácokat meg eszi a fene. Azt
mondják, ők külön szabadságot akarnak. No, de elég nekem az itteni baj is, nem
értek én a nagy politikához... Megint katonát kérnek. Nemzetőr kell a rácok
ellen. Ejnye már, látja milyen udvariatlan vagyok, fáradjanak be a tiszt urak,
beszéljük meg a dolgokat terített asztal mellett! A kapitány úr, meg a főhadnagy
úr fogadja el a meghívásomat!

 - Örömmel elfogadjuk. 

 Nem kellett sokat tárgyalni a
huszárok elszállásolásáról sem, mert mire a bíró meggondolta, hogyan is legyen,
a polgárok már ott tolongtak az ajtóban, mindegyik huszárt akart hazavinni
éjszakára. Lenkeynek egyetlen kikötése volt; minden altiszt tudja, hol alszanak
a katonái. Vacsora után behívatta a bíró a hajdút, és így szólt hozzá: 

 - Józsi fiam, jól figyeld meg, amit
mondok. Azonnal lóra ülsz, és elballagsz Aknasuhatagra a Mihályi alispán úrhoz.
Jelented neki, hogy Lenkey János kapitány úr vezérletével hozzánk érkezett egy
divízió huszár. Egyenesen Gácsországból jöttek, a Dnyeszteren keresztül. A rácok
ellen akarnak vonulni, adjon nekik a vármegye beosztást. Megértetted, fiam?

 - Meg hát, bíró úr. Mit nem lehet
ezen érteni? Hazajöttek a huszárok. Reggelre meg is fordulok. Isten áldja!

 Lenkey és Fiáth még eliszogattak
egy kicsit a házigazdával, aztán az asszony megvetette az ágyat, és nyugovóra
tértek. Minden porcikájuk sajgott a hosszú úttól. Főleg a szekéren való
zötyögést kárhoztatták. „Nem huszárnak való a szekérderék” mondogatták „de hát
ilyen nehéz időkben nem válogathat az ember...”

 Már félálomban voltak, amikor
szokatlan lárma és fényesség támadt az utca felől. Gyorsan kiugrottak a vastag
dunna alól, mert azt hitték, ég a város. De amit láttak, ugyancsak megnyugtatta
őket, és melegséggel töltötte el a szívüket. Fáklyák világítottak az ablak
alatt, és mintegy karmesteri intésre, elkezdődött az szerenád. A Tyukodi nótát
énekelték alkalmi átköltésben.

 Te vagy a
legény, Lenkey pajtás!

 Nem olyan mint más, mint Kucug
Balázs.

 Teremjen hát országunkban jó bor,
áldomás!

 Nem egy fillér, sem két tallér

 Kell ide, pajtás!

 - Éljen Lenkey, éljenek a honvédő
huszárok!

 A kapitány kinyitotta az ablakot, s
úgy ingben, ahogy volt, beszélni kezdett hozzájuk.

 - Drága hazám fiai, kőrösmezei
polgárok! Köszönöm az ünneplést. Higgyétek el, ez életem legszebb napja, de nem
az enyém az érdem, hogy újra köztetek lehetünk. Azokat a huszárokat
ünnepeljétek, akik most ott éjszakáznak a ti szerény hajlékaitokban. Nélkülük
magam se jöhettem volna édes hazánk megsegítésére. Ők vállalták a kockázatos
utat, az esküszegés, az akasztófa veszélyét, hogy teljesíthessék legszentebb
kötelességünket, hazánk védelmét. Mi holnap újra útra kelünk, hogy Isten
segedelmével elűzzük a déli határvidékről a betolakodókat. De ti emlékezzetek
ránk, vegyetek példát azokról a huszárokról, akik messzi földről eljöttek, hogy
vérüket hullassák mindannyiunk szabadságáért!

 - Éljen! Vivát! Mi is megyünk
nemzetőrnek! - kiabálták, s lassacskán eloszlott az örömmámorban úszó tömeg.

 - A nehezén már túl vagyunk,
Pompeius - mondta reggel mosakodás közben Lenkey.

 - Gondolja, kapitány úr? -
válaszolt a fiatal tiszt, miközben a nyakát paskolta a friss, hideg vízzel. -
Jelentést is kell írnunk, s nem is akármilyet...

 - Igazad van, az fölér egy kisebb
ütközettel. De mi a fenét írjunk? Megtenni sokkal könnyebb volt, mint leírni.
No, de túl kell esnünk rajta. Reggeli után neki is ülünk. Megesküdtél, hogy nem
hagysz cserben...

 Elő is hozták a tollat, meg a
kalamárist, és háromszor átírták a fogalmazványt. Az egyértelmű volt, hogy a
törvényhatósági elnöknél kell jelentkezniük, de mit írjanak bele? Ez itt a
kérdés. Katonaember nem szívesen tesz jelentést civileknek.

 - Írja bele, kapitány úr, hogy a
hazulról érkezett levelek, meg nyomtatványok fölszították a huszárokban a
hazafiúi érzést, és eljöttek védeni a szabadságot.

 - Jó, jó, de a tiszti eskü... miért
nem akadályoztuk meg?

 - Miért, miért? - gondolkozott el
Fiáth. - Hát azért, mert foglyok voltuk. 

 - Igazad van, hát persze...elvették
a kardunkat is. Orsichcal mi van? 

 - Írja csak, hogy az ő holmiját is
felpakolták, de közben elmenekült és értesítette Schimpfet.

 - Az nem Orsich volt, hanem az az
átkozott Rátonyi. De szeretnék még egyszer összeakadni vele az életben...!

 - Én is, de ebből így aligha lesz
jelentés...

 - Jól van, fiam, a többit már
tudom. Végül megkérjük az elnök urat, hogy a vármegye vegye pártfogásába a
századot, és ittlétünkről sürgősen értesítse a hadügyminisztériumot. Mennyi idő
alatt érhetünk Szigetre? 

 - Azt hiszem, két nap elég.

 - Jó, akkor azt is beírom, hogy
vételeztünk élelmet, és holnap estére náluk leszünk. Gyorsan befejezem, te meg
szólj Harsányinak, hogy küldesse el a levelet egy megbízható emberével
Máramarosszigetre.

 Egy óra múlva menetkészen állt a
század. Lenkey büszkén nézett végig rajtuk. Megölelte a körülöttük topogó bírót,
és csak annyit mondott:

 - Isten áldja meg
kendteket, bátyám-uram! Hallanak még rólunk. - Ezzel nyeregbe szállt, és kiadta
a parancsot; - Század, utánam in - dulj! Csak lépésben, hadd hallják a
kőrösmezei lányok, hogyan masírozik nótaszóra a magyar huszár!

 Ahogy haladtak a város utcáin,
bizony mindenfelé kinyíltak az ablakok, s úgy virítottak bennük s szebbnél szebb
lányok, asszonyok, mint keretekben a rózsák. A huszárok meg annál lelkesebben
fújták: 

 Sej besoroztak, sej besoroztak

  engemet katonának.

 Gondját viseltem, gondját
viseltem

  a jó édesanyámnak.

 De már látom, nem viselhetem
gondját

  csuhaj szegénynek,

 Sej ótalmára, sej ótalmára

  hagyom a jó Istennek.

 

 Sej még a búza, sej még a búza

  ki sem hányta a fejét.

 Páros fehér galamb, páros
fehér galamb

  mind elvitte a szemét.

 Páros fehér galamb, ne vidd
el a

  búza kalászát!

 Sej miből süt a, sej miből süt
a

  kisangyalom pogácsát!

 Már jócskán elhagyták a város
határát, de a mezítlábas gyerekek még mindig kísérték őket. Nem tudtak
elszakadni a számukra oly felemelő és szokatlan látványtól. Gyakran utánuk is
kiabáltak: „bácsi, mi is huszárok leszünk, ha felnövünk, vegyen be a seregbe!”

 - Az bizony meglehet, hogy ti is
huszárok lesztek - gondolta a kapitány -, de hogy bennünket minek nevez majd
holnap a hadügyminiszter, azt csak a
jóságos Isten tudja...