"Bár ha Tóth László olykor azt állítja: „az ember nem tudhatja előre, mit kap végül sorsul”, ám épp az ő könyve alapján azt gondoljuk – a sors, bár ha néha csupán csak visszavenni sikerül abból valamennyit, végül is megsejthető. S egy-egy ilyen könyvből még azt a konklúziót is megkockáztathatjuk: már mindenképp jó lesz a vége, akkor is, ha nem érjük meg."
Tamási Orosz János
Lám, a
textusok kontextusa, avagy
Minden teremtett
világok legvarázslatosabb remeke a könyv. Tudom, karcosan hangzik ez;
egyensúlyozik a közhely és a túlstíl között; de hát mit írjak, ha egyszer így
gondolom? Könyv nélkül semmik vagyunk, s ez korántsem jelenti azt, hogy minden
könyv jó könyv. Ami azt illeti, elég sokat írt már össze az emberiség, és nagyon
kevés azok között a jó; ám a mennyiség is jelent valamit. Az az embertelen
betűrengeteg, amely körénk keletkezett, kőtáblákra, papirusztekercsekre, s még
mennyiféle alapanyagra jegyezve; s pláne mennyiféle írásjellel. S még azok
előtt; mikor az ember még nem érezte meg a betű művészetét, de már írt:
esténként a törzs fiataljainak elmesélte valaki mindazt, ami kollektív
emlékezetüket jelentette; elmesélte az arra hivatott a vadászat tudományát, az
istenek jelenlétét és beavatkozását (mert van, ami másképp nem csupán
megmagyarázhatatlan, de az érthetetlensége okán félelmet kelt, bizonytalan
helyzeteket szül – de az istenek, vagy Isten elrendez minden érthetetlent és
erősebbé tesz); esténként tehát valaki a mesével „beleírta” a múlt eseményeit a
törzs jövőjét jelentő fiatalok emlékezetébe, könyvet égetett a memóriába, sok
tízezer esztendővel a betű születése előtt. Minden teremtett világok
legvarázslatosabb remekét.
Messziről kezdtem, de
valamiképp ide, e nagyon távoli pontra szeretném visszavinni az olvasót, mielőtt
elkezdik, talán szavaim nyomán, böngészni Tóth László könyvremekét (A
szövegember, Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2014), a létezés –
már-már káprázatos technikával – interjúrészletekből szerkesztett esszéregényét.
Nagy ötlet, s nem
tudom, született-e már hasonló? Illetve, hasonló talán igen, hiszen kezünkbe
akad olykor-olykor olyas tematikák köré szőtt munka, mely az alkotó ember
erről-arról szőtt gondolatait csoportosítja, ám azok, mondom, legfeljebb
távolról hasonlítanak ehhez az ötlethez. Itt a szerző a személyiség
kialakulásának regényét írja meg, s még ennél is erősebben elénk tárja az elmúlt
hatvan-hatvanöt esztendő tökéletes korrajzát, megírja közös történelmünket, azt
tárgyalva, persze, amit ő élt át abból, az eseményeket még a sok mindent meg sem
értő, fel sem fogó gyerek korától kezdve napjainkig – amikor már túl annyi
mindenen, túl minden érthető és érthetetlen eseményen a minden dolgok logikus
magyarázata s akár az emberi logikán túli dolgok logikája a könyvek könyvében
található. Amikor, a kötet vége felé, a summa-részben Tóth László így vall a
számára legfontosabb könyvről: a Biblia „a könyvek könyve”. Hiszen „az összes
későbbit tartalmazza”. Talán már ennyiből is érthető a kötet elrendezésének
belső íve, de fejtsük ki részletesebben.
A szerzőről Kocur
László így fogalmazott: „Író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész?
Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik”. S ez valóban láttató
definíció, én magam, aki vagy negyven éve ismerhetem őt, sem tudnám személyét
meggyőzőbben interpretálni. Bár talán igen, hiszen minden között elsőként a
költővel találkoztam, s talán itt és most megbocsátja nekem ezt a régi emléket,
hogy de akkor egy-két hatalmas, sodró vers kivételével nem is a Költőre, hanem a
Költészetre figyeltem fel. A költészet lényegére, belső törvényeire, a szavak
nagyon pontos mérlegelésére, az érzelmek legtisztább átadásának lehetőségeire, s
persze, jön majd a vágta, az átkelés lendülete, de addig is – hogy mennyire
mindenek előttien fontos a vers lélegzete, szívritmusa, fortissimóiban is finom
fegyelmezettsége. Mondom, az én sorrendemben talán a költészetre tanító költő
szerepel első helyen, de hát, személyesen már a szerkesztőt, a
művelődéstörténészt, az emberi létezést mikroesszék szintjén analizáló írót
ismertem meg, ezt az átfogóan gondolkodó íróembert faggattam egy régi
beszélgetésben; s most itt van annak is a szövege a kötetben sok-sok dialógus
társaságában; de szépen, precízen a gondolatok spektrumába állítván sorjáznak
előttünk azok részletei. Itt a lényeg: Tóth szépen felépített egy létstruktúrát,
hatvan-hatvanöt esztendő fokozatos kiteljesedését, emeleteket épített egymásra a
fokozatosan megérthető világból, majd logikus kérdéseket illesztett az
emeletekhez: kik laknak itt, milyen lakótársak, van-e átjárás az alsóbb s
magasabb szintek között, léteznek-e tudati visszacsatolások, az egyre mélyülő
tudás valóban egyre magasabbra emel bennünket, vagy „századunk második
felében, évezredünk végén az érték- és identitásvesztés már olyan méreteket
öltött, a világ mozgása annyira felgyorsult, hogy az ember csak szélütötten
pillogat jobbra-balra, s minduntalan lemarad saját lehetőségei mögött”?
Ismétlem, elsőbben is
regény ez a szőttes, noha dialógusok amolyan „szerkesztett változata”. Regénnyé
elsősorban az teszi, hogy a nyilatkozó személy személyisége jottányit sem
változik, legfeljebb időnként kevésbé kéri számon a sorson a sorsot; vagy talán
a maga megérlelt, megértett módján s idejében mondja ki minden dolgok állásáról
a mindig egyre többet. S miképp alakítja élete bonyolult folyamatait ez a
szüntelen, bár szinte sohasem eleve keresett létfaggatás? Ez nagyon egyszerű, s
korántsem keresett itt sem a megfogalmazás módja: hogy mindenekelőtt szeretettel
közelített viaskodásaihoz is. Megértéssel, az önmaga által diktált ösztönnel
keresve a jót, az értékest, a léleképítőt; azt a személyiséget „gyúrván ki”
önmagából, akivé válhat. Azt kerestem, „akinek tudni szerettem volna magam”,
mondja erről, egy, a sodrásból szinte alig kilépő félmondatban, s ahogyan e
pontból eljut személyisége a már említett Ómegáig, no az, éppen hogy az avatja e
könyvet, mint mondtam, a mögöttünk álló évtizedek regényévé.
Amely majd összenő,
összeér a könyvek könyvével. Mert ahogyan ez, úgy az sem a rossz könyvek közül
való. Kimondhatjuk hát erről is a végső summát: igen, minden teremtett világok
legvarázslatosabb remeke a könyv. Ami, lám, úgy is megíródhat, hogy
olykor-olykor elmeséljük, tollba mondjuk valaki kíváncsinak a törzsből azt: mi
is történt velünk eddig, s mi fog történni? Bár ha Tóth László olykor azt
állítja: „az ember nem tudhatja előre, mit kap végül sorsul”, ám épp az ő könyve
alapján azt gondoljuk – a sors, bár ha néha csupán csak visszavenni sikerül
abból valamennyit, végül is megsejthető. S egy-egy ilyen könyvből még azt a
konklúziót is megkockáztathatjuk: már mindenképp jó lesz a vége, akkor is, ha
nem érjük meg.