A Kassai Polgári Klub (KPK) szervezésében Kassán 2015 március 8-án vasárnap, a Csáky-Dessewffy-palota udvarán sor került Esterházy János mellszobrának megkoszorúzására.
MEGEMLÉKEZÉS ESTERHÁZY JÁNOSRÓL KASSÁN
A
Kassai Polgári Klub (KPK) szervezésében Kassán 2015 március 8-án vasárnap, a
Csáky-Dessewffy-palota udvarán sor került Esterházy János mellszobrának
megkoszorúzására.
Kováts
Marcell tárogatójátéka után Palenčárné Csáji Ildikó, a Klub elnöke
üdvözölte a jelenlevőket és felolvasta Esterházy János a felvidéki magyaroknak
szánt utolsó üzenetét: „Ezen a földön születtem, szívem-lelkem gyökere annyira
ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz
napokat... Egyet kérek tőletek: Szívünk – lelkünk nagy kincsét, nemzeti
öntudatunk és Krisztus Urunkba vetett hitünk ne tévesszük szem elől egy
pillanatra sem."
Majd
Surján László, volt EP képviselő következett. "Esterházy János életművét
szemlélve az embernek eláll a szava. Méltó volna most pár perces csönddel
emlékezni rá, de ha ebből állna az emlékbeszéd, többen túl teátrálisnak
tartanák. Mégis jó lenne, ha legalább ma ki-ki elcsöndesedve végiggondolná, mit
üzen számára Esterházy János mártíromsága. Ehhez próbál ez a beszéd néhány
szempontot adni. Tizenkét év politikai pályafutás után Esterházy gróf számára 12
év szenvedés következett. Esterházy a szenvedés értelmét hírdeti egy olyan
világban, amelyi menekül a szenvedéstől. Ő önként vállalta. Háromszor is lett
volna módja, hogy kitérjen előle, ám ő nem ezt az utat választotta. 1938 után
átjöhetett volna Magyarországra és a főrendiház tagja lehetett volna. A
világháború végén, miután szabadult a nyilasok fogságából, elmenekülhetett volna
a Vörös Hadsereg elől nyugatra. Ártatlan vagyok, ide tartozom – hangoztatta és
maradt. Majd miután visszahozták a Gulágról, a pozsonyi kórházi ágyról
megszöktették volna, de ezt a lehetőséget is elutasította. A Szózattal
összhangban vallotta, „Itt élned, halnod kell."
Szenvedésének értelme volt, összeomlott a bolsevik rendszer. Lám, már nem Lenin
út a kassaiak Fő utcája. Esterházy szenvedésének másik remélt gyümölcse még nem
érett meg. Távolinak tűnik a szlovák-magyar viszony normalizálása, a megbékélés.
Pedig Esterházy János ennek a megbékélésnek volt az elkötelezettje. Talán a
családi légkör is erre késztette, már jóval Trianon előtt. Édesanyja az
iskolaszék elnökeként részt szokott venni a tanfelügyelők ellenőrzésein. Az
iskolák Apponyi-féle erőszakos magyarosítása után rámutatott, hogy hiába mondja
fel a bemagolt szöveget a kisdiák, anyanyelvén, saját szavaival nem tudja
elmondani, miről szól a lecke. Az
Esterháziak tehát nem kisebbségben álltak ki először az anyanyelvi oktatás
fontossága mellett.
Estreházy János látta: szlovákok és magyarok csak közösen, egymással megbékélve
boldogulhatnak.
Nincs más út ma sem az európai úton kívül. Nem szabad egymást lerugdosnunk a
szekérről, csak egymás kezét fogva, társakként, közös érdekeinket védve élhetünk
ebben a világban. Egyedül nem tudjuk saját érdekünket sem megvédeni. Jó példával
jártak előttünk a franciák és németek. Nekünk is ezt kell követnünk, hogy
Esterházy János életáldozata ne legyen értelmetlen.
Március 8-a Esterházy halálának napja. Ne tekintsük gyásznapnak. A katolikus
egyház azokat, akiket példaképül állít elénk, mennyei születésnapjukon, azaz
földi életük végső napján ünnepli."
Ezután Balassa Zoltán lépett a mikrofonhoz. Esterházy János neve a
felvidéki magyarság sorsát szimbolizálja. Ő a szellem és etika arisztokratája
volt. Tudta, a kiváltság és vagyon erkölcsi kötelezettségekkel jár, melyeknek
kötelesség eleget tenni. Egyszemélyes lelkiismeretként képviselte a magyarságot
a szlovák törvényhozásban. Nem szavazta meg az embertelenséget, amikor
felszentelt papok is megszavazták a krisztusi tanok megtagadását.
Közép-Európa legbátrabb embere túlélte a világháborút, de a békét nem. Tragikus
sorsával figyelmeztet, az új világ semmivel sem volt igazságosabb a korábbinál.
A győztesek elveszítették a békét és lelkület. Ő helytállásáért gulággal, majd
börtönökkel fizetett. Botránykővé nemesedett, mert megmutatta, volt más út is.
Ezért kellett az emlékezetből kitörölni. Az osztályharcos nacionalizmus Istent
is le akarta taszítani trónjáról, mit neki egy Esterházy János! A mélyen hívő
ember tudja, Isten hordoz minket a tenyerén. A halál csak annyi, hogy a Teremtő
egyik tenyeréről a másikba tesz át bennünket. Még hamvait sem akarták kiadni, de
ma már tudjuk, hol nyugszik. Sokkal lényegesebb, hogy életútja üzenetét ápoljuk
minden gáncsoskodás ellenére.
A
szlovák-magyar megbékélést és barátságot hirdető Esterházyt még mindig nem
rehabilitálták. A mellszobron csak a rabszáma szerepel addig, amíg Szlovákiában
nem ismerik el, hogy méltatlanul küldték a halálba. Ez a szlovákokra vet rossz
fényt, nem rá. „Esterházynak a megbékélés részesének kell lennie." Ahogy ő
kiállt közösségéért, most nekünk kell ezt megtenni az ő és saját magunk
érdekében. „Amíg ez nem történik meg, addig mi is rabszámot viselünk!"
Pásztor Zoltán,
püspöki helynök imát mondott, melyben azért könyörgött, hogy megmaradjunk,
vállaljuk küldetésünket és tartsunk ki a jövő érdekében, ne engedjünk
gyengeségnek, mely a csillogó többel kísért minket. Majd a Miatyánk következett.
Palenčárné végül megjegyezte, nagy baj, ha nincs magyarok és magyarok között
béke, majd idézte a gróf halála előtti sóhaját: „De én úgy szeretnék még
imádkozni!"
A
rendezvényen részt vett Szesztay Ádám, Magyarország kassai főkonzulja és Papp
Ferenc osztályvezető, Miskolc Kulturális és Idegenforgalmi Osztályának
osztályvezetője, akik szintén megkoszorúzták Lantos Györgyi alkotását.
A
Szózat eléneklésével, melyet Kováts Marcell játszott, ért véget a megemlékezés.
A
felvidék.ma tudósítása nyomán.