"Mindenek Ura úgy rendelte, hogy idő múltával a sebeink lassan behegedjenek, sajgásuk elviselhetővé váljék. Hat esztendő elég ahhoz, hogy ezt így is érezzük. Az erdélyi magyarok fájdalma azonban nem csitulhat, az áldott felejtés nem munkálhat az agyakban, mert nem engedik azt az ördög pribékjei.”
Dancs Rózsa
"A sátán
fekete kutyái"
Mindenek Ura úgy
rendelte, hogy idő múltával a sebeink lassan behegedjenek, sajgásuk
elviselhetővé váljék. Hat esztendő elég ahhoz, hogy ezt így is érezzük. Az
erdélyi magyarok fájdalma azonban nem csitulhat, az áldott felejtés nem
munkálhat az agyakban, mert nem engedik azt az ördög pribékjei.
Ha eltekinthetnénk az
erdélyi összmagyarságot célzó támadásoktól, akkor sem szűnnék meg
nyugtalanságunk: Cseresznyés Pál szenvedései naponként emlékeztetnek a
borzalmakra.
Mert mi is történt 1990
márciusában Marosvásárhelyt? Éppen azon a napon, amikor az Észak-Amerikában
tartózkodó Tőkés László, a XX. század magyar apostola, a romániai forradalom
lángragyújtója, Torontóba érkezett? Mindenki tudja a választ: pogrom, amikor
többek között Sütő Andrást félszemére megvakították.
Dokumentumok és az
egykori résztvevők visszaemlékezései alapján elevenednek meg az események.
A románok nemzeti
érzéseit azzal sértették meg a “székely fővárosban”, Marosvásárhelyen, hogy az
egyik gyógyszertár személyzete szó szerint értelmezte a Román Nemzeti Megmentési
Front ünnepélyes és hivatalos nyilatkozatát. Ez közvetlenül Ceauşescu uralmának
a bukása után hangzott el Iliescu elnök szájából: “... garantáljuk és
elismerjük a nemzetiségek egyéni és kollektív jogait, valamint
szabadságjogait...”
Ennek a kijelentésnek
az alapján a hajdan színmagyar városban a Farmacia szó mellé kitették a
magyar feliratot is: Gyógyszertár.
De március 16-án az ott
történt összecsapás, az ú.n. “gyógyszertár-háború” csak előjáték volt a
következő napok pogromjához — vagy főpróba talán? Sütő András feltételezése
nagyon találónak és elfogadhatónak tűnik: “Többek közt azt akarták
megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el
híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik
decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át
saját ellentétébe, a tökrészeg bamba, összehuttyant, rongyállapotba.”
A másnaposságot március
19-re virradólag heverte ki a csőcselék, amely akkor aztán a Vatra Românească
irányításával megsokszorozott erővel és hatalmas tömegben vette be a várost.
Libánfalváról, Hodákról,
Dédabisztráról, a Görgényi-havasok lábaitól és a Mezőség közeli falvaiból az
ingyen cujkával és csinos pénzösszegekkel összeverbuvált román parasztok
fejszékkel, dorongokkal és láncokkal “felfegyverkezve” tették, amit megrendelt
tőlük a Román Tűzhely nevű szervezet. Bemutatkozásuk egyik jellemző
epizódja volt az, ahogyan a Petőfi-emléktáblát fejszével leverték a falról, majd
tűztáncot jártak körülötte — Európában, a XX. század végén így tettek
tanúbizonyságot a civilizációról!
Az RMDSZ székházába
szorult Sütő Andrásék legfontosabb igyekezete az volt, hogy tisztázzák a magyar
lakossággal: a gyilkos szándékú román söpredék nem azonos a város becsületes
románságával, és a provokációra nem szabad visszavágással válaszolni. Bíztak
Bukarestben, bíztak Iliescuban. Mert Iliescu elnök tudta, hogy mi történik
Marosvásárhelyt. Király Károly személyesen tájékoztatta a kormányt a
szörnyűségekről!
Iliescu és kormánya
azonban “csendesen” bevárta a tragédiát.
A székház padlásán
hallhatták a gyújtogatás céltáblájává vált magyarok, hogy a tömeg fel akarja
akasztani Tőkést, Sütőt, Kincsest, Királyt és Bolyait. Ugyan mit
számított nekik az a vaskos évszázad, amely eltelt a világhírű tudós apa és fiú
halála óta! A hadsereg és a rendőrség élvezte a “történelmi eseményeket”,
semmit, de semmit nem tett a lincselés megakadályozására. Egyetlen dologról
gondoskodtak csupán: hogy Székelyföld ne jöhessen Marosvásárhely megsegítésére.
A fél napos ostromállapotból nem látszott menekülési lehetőség, mindenki úgy
érezte, hogy “Csak Isten csodája segíthet rajtunk!” (Sütő András). Aztán
megjelent Judea ezredes, aki az írót távozásra szólította fel, hangsúlyozván,
hogy a tömegharag oka egyedül ő, Sütő András. Judea személyesen “garantálta” —
együtt Scrieciu tábornokkal — a “megbélyegzett” író távozását.
Aztán a két magasrangú
hivatalosság egyenesen a gyilkosok markába vezette őt, valamint néhány társát. “Itt
vannak! Vegyétek őket kezelésbe!” adta ki a parancsot a rájuk várakozó
katonatiszt, majd következett az a tragikus eseménysor, amelyet Sütő András így
idéz föl: “Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját,
akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták... Hogy
egyszerre többen ugrálhassanak föl a gépkocsira. Vízbeesettek vad tülekedése egy
mentőcsónak körül. Kháron ladikjának ostroma a tudatlanok és agyaveszettek
éjszakáján. Omen! A horrorfilm, Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató,
ragadozó madarakkal... Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a
sátán fekete kutyái.”
Nos, ebben a látványos
tülekedésben az ortodox papok és az említett román falvak polgármesterei is
részt vettek. Ki tudja, hátha majd az utókor is meghálálja szorgalmukat, nemcsak
az akkor hatalmon levő kormányvezetők. A libánfalviak ortodox papja, Cofariu
szerepéről az Iliescu által hivatalosan nemzeti hősökké nyilvánítottak egyike
mondta el a TV-nek, hogy “A pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak
a harangok és a szirénák, indulnunk kell Marosvásárhelyre.” Amikor a frissen
beszerzett, megrendelésre hatalmas mennyiségben “gyártott” akácfabotokkal,
baltákkal, láncokkal felfegyverkezett vérszomjas hívek elindultak az ostromra,
Cofariu is a buszon volt. “Rokoni látogatásra” indult, mondta, aztán egy kicsit
harcolt. Le is ütötték olyan alapon, ahogy az iskolában szokás harcos nebulók
között: Én ártatlan vagyok, de Jancsika visszaütött. Cofariu ellenfele,
“Jancsika” éppen Cseresznyés Pál volt, aki önvédelemből, mondhatjuk azt is, hogy
ösztönszerűen visszarúgott a magyarok elleni gyűlöletéről régóta hírhedett pap
támadására.
Szorgalmas kezek és
szemek filmezték a jeleneteket, mert Iliescuéknak szükségük volt a majdan
kitüntetendő vagy a bűnbakok lajstromára kerülendő személyekre. Cseresznyés Pál
természetesen az utóbbi kategóriába került. Nemcsak ő, mások is. De a többiek
nagyjából már mindnyájan szabadultak a börtönből. (Az is hírlik, hogy a
szabadságot nem egyformán tudták élvezni, minek következtében egy vagy kettő
öngyilkos lett közülük. Emberséges börtönviszonyok Romániában!)
Cseresznyés Pál egyéni
kálváriája magában égre kiált. A legszörnyűségesebb középkori vallatási
módszereket alkalmazták vele az “igazság bajnokai.” Elég talán, ha ismét
megemlítjük azt, hogy a szemét csípős paprikával dörzsölték be, a fogait
kiverték, szellemileg, lelkileg és fizikailag csaknem megsemmisítették. Tíz évre
szóló börtönbüntetéséből hat évet köztörvényes bűnözőkkel együtt letöltött
immár, még hátravan négy éve. Azonkívül 1,000,000 lejt, valamint egész életére
szóló havi járadékot kell fizetnie Cofariu papnak. Cofariunak, aki nyugodtan
alszik, élvezi az új demokrácia nyújtotta szerencséjét, és Isten felkent
szolgájának tartja magát. Hogyisne, hiszen annak a hivatalos román kormánynak a
védence, amelynek feje, Iliescu elnök, a minap olyan kedvesen parolázott Kanada
miniszterelnökével, és aki teljes amnesztiát engedélyezett a
Ceauşescu-gyerekeknek.
Csodák is történhetnek
hát Romániában. De eddig még nem a Cseresznyés Pálok számára!
(Dancs Rózsa:
Vaddisznók törték a törökbúzát,
Kairosz Kiadó, Budapes, 2010)