"Természetesen mindenekelőtt szeretettel nézzük Ludmann Mihály alkotásait. Bár ez aligha pontos, hiszen bizonyára van valami megelőző érzelem bennünk, ám a képek pár pillanat leforgása alatt szeretettel töltenek el. S az, ettől kezdve, jelen van. Kezdőszavam alighanem állításom ellenére magyarázatra szorul. Miért lenne így, természetesen? "
Tamási Orosz János
Tisztelet a költőknek
Természetesen
mindenekelőtt szeretettel nézzük Ludmann Mihály alkotásait. Bár ez aligha
pontos, hiszen bizonyára van valami megelőző érzelem bennünk, ám a képek pár
pillanat leforgása alatt szeretettel töltenek el. S az, ettől kezdve, jelen van.
Kezdőszavam alighanem állításom ellenére magyarázatra szorul. Miért lenne így,
természetesen? Nos, ez egy dialógusra utal, írásaim egyik követője levélben
jelezte: úgy gondolja, azokban "a szeretet folyton előjön, de nekem hiányzik a
tartalma. Nem sugárzik, csak ott van." Azt feleltem: "talán nem is kell annak
állandóan sugározni, azt gondolom, csak legyen ott, makacsul. A megértés, a
nem-gyűlöllek, a párbeszéd-készség, a tolerancia jelzéseként. Hogy ne zsigerből
s indulatból szóljon a szó, hanem az érvekről." A gondolat-váltás, persze, nem
művészeti témájú írás apropója volt, egy közéleti reflexió váltotta ki, de úgy
hozta a sors: immár a megmaradás lényegétől közelítve avassam ebbe az olvasókat.
Úgy gondolom ugyanis, folytatván is ama beszélgetést, hogy a szeretet hiánya,
annak elutasítása magunktól, hogy az "legalább legyen ott", nagy, világátalakító
működésünk energiáit is hűvössé, fénytelenné, dermesztően technokratává
alakítja, így egy kissé értelmetlenné. Hiszen semmilyen társadalmi berendezkedés
nem valósítható meg akkor, ha annak folyamataiból kiküszöböljük az érzelmi
komfort-érzet megjelenését. Az igazán fontos érzelmi kötéseket és kötődéseket
sohasem a bértáblák jelenítik meg, noha szerepük nem elhanyagolható. De nem is
adekvát.
Elég ennek megértéséhez
néhány pillanatot eltöltenünk a művészetek tárházában. Mi az, ami megőriz
bennünket, kérdezzük meg, s a válasz minden esetben a művészetekre utal. A
nyelvre, amely kései korokba közvetíti meséinket, mítoszainkat, az általunk el-
és befogadott mitológiákat. A táncra, amelyek lépéseiben sokszor kontinensnyi
távolságok tűnnek el, a test leközvetített örömérzései hasonlóvá tesznek
egymáshoz ázsiait, indiait, közép-európait, s mégis - a ritmus hirtelen eltérő
de nem elutasító identitást fogalmaz. A zene is akkor magasodik népek fölöttivé,
népeket összekötővé, ha előbb egyetlen nép szívdobbanása hallik ki abból.
Költészetünk, irodalmunk sem kevesebbet - bennünket ad tovább a kései
századoknak, s teszi ezt még akkor is, amikor ezek az írásjelek köznyelvként már
rég nem léteznek. De hát nem meséljük-e a mai napig rég eltűnt népek
történeteit, krónikáit, akár ha általunk való legyőzetésüket, amolyan megkésett
tiszteletadásként? S hát a képzőművészetek, a rajz, a festmények vajon nem
kultúránk s emberi identitásunk egyetemességéből születnek?
Ősi törvénye ez a
kultúrák ölelkezésének, s ezt a törvényt nem elutasítani kell. Épp csak
megérteni: ha a világrészeken s időkön s korokon átívelő Krisztus-ábrázolások
egymástól térben s időben elválasztható embereket vezetnek be ugyanabba a
kultúrkörbe, a szeretet kultúrájába, akkor, bizony, őket multikulturális élmény
láncolja össze. S ezen csak az hökken most meg, aki még sohasem lapozott bele az
egymástól gyakorta - színben, anyagban, kompozícióban, felület-kezelésben, s még
számtalan eszközben - eltérő Krisztus-ábrázolások világába. Mindennek lényege a
gondolatiság, a szándék, az ember szerepe abban, amit csinálunk: legyen az
politika, közélet, társadalom-építés, vagy épp az egyetemes művészet szolgálata.
Hosszan időztem itt,
meglehet, de hát mindig minden valami más apropója is, ahogyan most Ludmann
Mihály kiállításáról való szólásunk sem beszélhet arról kontextusok nélkül. A
világról, amelyben ő egyre határozottabb kontinenssé válik, mondom ezt annak
jogán: évtizedek óta figyelem munkásságát. S valahogy azt vettem észre, talán
csak mostanában, hogy az a bizonyos, a művészektől általában "elvárt"
korszakolás, megújulás, stílusról stílusra kalandozás őt nem nagyon érdekli.
Beköszönt, úgy két évtizede, egy határozott, jellegzetes szín- és
kompozíció-világgal, azon kicsit a nagyközönség láttára is korrigált valamikor a
kilencvenes évek közepén, második felében, s azóta köszöni szépen, jól "elvan"
ezzel. És mi is, azzal. Mert tárlatról tárlatra bizonyítja: van, ami akkor
izgalmas, ha egyre többet ismerünk meg belőle, s nem akkor, amikor - bár
lennének még kérdéseink - a közvetített világ, a látásmód átalakul, megváltozik,
kicsit kínzó kérdőjeleket hagyva bennünk. Ludmann esetében ettől nem kell
tartanunk. Szorgalmasan, fáradhatatlanul, ám korántsem gépiesen, amolyan formai
bravúrokba sohasem szürkülve tudósít bennünket Ahhijava modernségéről,
korszerűségéről, arról a világról, amelynek létezésében ugyan bizonyosak
vagyunk, de a történetiségét mintha összemosta volna az emlékezet más királyok
más földjével, olyan háborúkkal, amelyről ugyan maradtak kollektív
emlékezet-lenyomatok, ám más néven említik, kicsit olyan így, mintha lett is
volna meg nem is háború, hiszen hát ki vívta meg? Ki is? Kié volt akkor?
Hettita? Akháj? Mükéne? Ahhijava? Példázat ez itt és most, Ludmann nem
tizenötezer évvel ezelőtti időkbe nyúl sajátos mesevilágával, bár éppen hogy
megtehetné, mert hiszen akár onnan is merítkezhetne ez a mitológia. De nem. A
példázat ihlető forrássá válik benne s általa, a mindörökké-emberről mesél, aki
küzd, aki megmaradásra ítéltetett, mert hisz abban, amit létrehoz, s ez a hit
örökké élteti teremtését, akkor is, ha az amúgy rég elpusztult. Fontos
mitológiai eleme ez megmaradásunknak: az ember létezésének elfogadása a
törvények fölött s azok ellenére. Az ember, aki elbukik s felmagasztosul, az
ember, aki az ismeretlenről szól, s levétetik, az ember, aki a mi emberiségünk
előtt sok évvel már itt élt, itt volt, s itt lesz, jóval pusztulásunk után is,
az ember, aki - van. Miközben mi szinte folyamatosan csak voltunk és csak
leszünk. Úgy gondolom, ez a valódi művészet. Amit most Ludmann Mihály által
tapasztalhatunk meg magunk is. Kiállítása még egy hétig tekinthető meg
Tisztelet a költőknek és más
képek címen a BMK Galériában,
a Budapesti
Művelődési Központban.