"Minden történetben amúgy, a pontosan kimondottakban is, a szavak közötti tér az érdekes. Itt és most annak érzékelése: egy lap világos üzenetben fogalmazza meg, hogy ők már a Fidesz-kormány bukása utáni helyzetre készülnek, „ezt is túlélik”, s ebben méltóztasson neki partnerévé válni az „a több tízezres olvasótábor[ral], amely a mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette”. Ez, mondhatni, igen érdekes gondolati konstelláció, roppant furcsa kontextus, ugyanakkor gyermekien gyermeteg sugallat."
Tamási Orosz János
A
túlélés és ami azon túl van
Nagyon gyakran, sőt,
átlagos életünket élve szinte minden esetben így van, hogy a lábjegyzetek
szintjén ütközünk csak bele a történelembe. Vagyis inkább abba, hogy milyen
sokan sohasem tanulnak abból, mégis gátlástalan hivalkodással veszik szájukra.
Valami hatalmas bölcsességet próbálván közölni velünk futnak bele egy nagyon
orbitális blaszfémiába. Legalábbis ilyesmit olvastam én pár napja, s bár nem
akartam vele foglalkozni; asztalomon tornyos könyvhalmok állnak, inkább azokról
kellene értesítenem olvasóimat; ám mégsem hagy nyugodni ez a mondat: „Ez a
lap kibírta a fasizmust, a Rákosi-érát, túlélte a Kádár-rendszert. Gyaníthatóan
Kövér Lászlót és a Fidesz-kormányt is túléli.” A Magyar Nemzetről írta ezt
annak vezető publicistája, s ha van valami nagyon rossz mellékízű csúsztatás a
mai lapkészítésben, akkor ez – az.
Mert hát egyszerűen nem
igaz az állítás; ez a lap mindig elbukott akkor, amikor bátorságot tanúsított,
és azt sem élte túl, ha a politika útjába került.
A Magyar Nemzet
1938-ban alakult, Pethő Sándor vezetésével, a Magyarságtól távozó
munkatársakkal, ezzel a felkiáltással: „A Magyar Nemzet küzd, hogy
Magyarország magyar ország maradjon." Ez bárki számára azok közül, akik az
indulás évszámára pillantanak, pontos és világos üzenet; aminthogy azon
körülmény is, mely szerint Pethőnek két év után le kellett mondania a
főszerkesztői posztról, a lapot magát is többször felfüggesztette a
sajtórendészet, végül egy nappal sem élte túl a német bevonulást. A második
világháború után évfolyamjelzése új lapként azonosította, ez annyiban érdekes:
sem a lap, sem munkatársai „nem élték túl” születésének első éveit. Mintha meg
sem történt volna; de annyit ismételten szögezzünk le: a magyar fasizmus
uralmának hónapjait sem élte túl, enyhén szólva…. S mi az igazság a
Rákosi-érával? 1955-ben a lap huszonegy munkatársát bocsátották el, ez minimum
annyit jelez, hogy a lap és a diktatúra viszonya kissé inkoherens volt,
túlélésről nem igazán beszélhetünk. Majd jöttek a Kádár-rendszer évtizedei,
sokan végig élték azokat a szerkesztőségben, mindenképp jó kvalitású újságírók;
többen a kilencvenes években is helyükön maradtak, egészen 1998-ig. Ennyiben
igaz a megállapítás: a lap és munkatársai túlélték a Kádár-rendszert, én ezt
leginkább azzal magyarázom: az 1987-es Pozsgay-interjúval kezdődően lényegében
egy évtizeden át az eseményekkel párhuzamosan működtek, kiegyensúlyozottságra
törekedtek, nem a politika „csinálása” állt szándékukban, hanem annak
bemutatása, leképezése.
Nem volt elég.
A rendszerváltást
követő harmadik kormányváltást nem élték túl. Hogy ez politikai döntés volt,
ennek tényszerűségét kár lenne vitatni; akár még azt is, hogy volt ennek
logikája s magyarázata. De ezt elismerve az sem tagadható: néhány személyi
konzekvencia esetében az életút ítélete, annak szankcionálása erősen eltúlzott
volt; azért azt a kilencvenes évek végén, az ezredfordulón már látni kellett
volna: ki az, aki ott hordozza magában, akár évtizedek óta, a polgári újságírás
olyan magas színvonalát, amelynek megtartása nagyobb haszonnal járt volna, mint
a róla való lemondás. Esetünkben megint az a fontosabb szál: történt egy újabb
korszakváltás, amit sem a lap, sem annak munkatársai nem éltek túl. Hogy
mennyire nem, arról – anekdota-szerűen – említsük meg annak tényét: az addigi
munkatársak a mai napig kis közösséget alkotnak, összejárnak, évente egyszer
majdhogynem önmaguk szórakoztatására saját Magyar Nemzetet adnak ki, aktuális
témákat vegyítve visszaemlékezésekkel; e közösség egyik tagja írásaiban
következetesen „a lap, amely önmagát Magyar Nemzetnek nevezi” fordulattal illeti
a jelenlegi lapot, bár ha azokat, akikkel személyes vitája lehet, azóta már
szintén kirúgták onnan; mondhatjuk tehát: minimum két Magyar Nemzet létezik a mi
kis univerzumunkban, s legalább három aktívnak nevezhető kirúgott munkatársi
gárda.
Talán érezhető, mit is
akarok én mondani.
Esetleg, netán, éppen
azt, amit az idézett jegyzet szerzője ír, cikkében: „….a hatalom részéről
meglehetős rövidlátásról tanúskodik éppen a Magyar Nemzettel konfrontálódni, s
vele a több tízezres olvasótáborral, amely a mai kormány legstabilabb
szavazóbázisát jelentette. Bár némely politikussal ellentétben én az „idealista”
szót nem tartom az „idióta” szinonimájának, nézhetjük a helyzetet pragmatikusan
is: a Magyar Nemzet aláaknázására való törekvés megjósolhatóan kontra-produktív.
Közönségesen úgy mondanám: ma mi szívunk, holnap ti fogtok szívni.”
Jelentem: mégsem így van. A fenti kis történeti áttekintés után talán mindenki
látja: a hatalom szempontjából inadekvát egy lap jelene, múltja, vagy jövője;
inadekvát annak létezése. Amennyiben szembe kerülnek egymással, az adott lap
megtámadja az adott hatalom működését, szerkezetét, kinyilvánítja önmaga
ellenzékiségét, akkor a hatalom – amennyiben diktatúra - méltóztatik őt
betiltani, felfüggeszteni, vagy – amennyiben nem diktatúra – adminisztratív
eszközökkel nem támad rá, mindazonáltal egyéb kegyeiben nem részesíti. Ezt
megúszni – s ez még nem túlélés, messze nem – akkor lehetséges, amikor az adott
hatalom még csak keresgéli a maga egyensúlyát, politikai berendezkedésének
kereteit, körülményeit; lásd az említett évtized 1987 és 1999 között; a politika
kereste a maga konszenzusait, a pártok szép lassan kialakították a jövőre
vonatkozó elképzeléseiket, lassan eldöntetett, ki az, aki a közelmúlt évtizedeit
építené újra, s ki az, aki, a történelmi identitásokat sem mellőzve, egy valóban
minden ízében változó társadalmi rendszerváltásban gondolkodik. S az akkori
Magyar Nemzet egy évtized alatt ezt visszatükrözte, érzékelte s érzékeltette, de
a maga plurális keretein belül maradva. Ám ezzel együtt sem élte túl azt a
pillanatot, amikor a társadalmi változások, ha úgy tetszik, a rendszerváltás
valódi folyamatával együtt járó pólusharcok, kirobbantak.
A folyamat
természetéből fakadóan sem élhette túl, hiszen a nagy társadalmi konfrontációk
egyike sem kíméli meg éppen a lapokat, ezt láthattuk fentebb, s ez százszorosan
igaz arra a helyzetre, amikor az adott lap hirdeti meg a hatalommal szembeni
nyílt konfrontációtól kezdve a belső ellenzékiségig tartó értelmezhetetlen
harcmodorát. Együttműködést vállal egy méltatlanul s méltánytalanul szennyes
harcmodorral, ugyanakkor elvárja a hatalomtól, hogy az erre ne reagáljon,
illetve, ha megteszi, akkor ez már „a Magyar Nemzet aláaknázása”. Fogalmazzunk
egyszerűen: ez épp olyan eljárás, mint az, amelyben valaki taposóaknákat helyez
a pagonyba, majd odainvitálja az ellenségeit, s amikor azok nem, hogy nem lépnek
rá a csapdára, hanem még szóvá is teszik az eljárás súlyát, máris
konfrontatívnak neveztetnek. Érdekes ez….
Minden történetben
amúgy, a pontosan kimondottakban is, a szavak közötti tér az érdekes. Itt és
most annak érzékelése: egy lap világos üzenetben fogalmazza meg, hogy ők már a
Fidesz-kormány bukása utáni helyzetre készülnek, „ezt is túlélik”, s ebben
méltóztasson neki partnerévé válni az „a több tízezres olvasótábor[ral], amely a
mai kormány legstabilabb szavazóbázisát jelentette”. Ez, mondhatni, igen érdekes
gondolati konstelláció, roppant furcsa kontextus, ugyanakkor gyermekien
gyermeteg sugallat.
Szívderítő. Ezért hát
mindig derűsen, s mindenekelőtt szeretettel ajánlanám a szerző figyelmébe
mondatai átgondolását, újraértelmezését. Netán a helyzetét is. Azt, hogy
pillanatnyilag éppen rendszerváltás történik. Ami akkoriban elmaradt, mert hát
érzékelhető társadalmi igény nem jelentkezett be érte. Az emberek annyit fogtak
fel, mert azt muszáj volt, hogy az oroszok kezdenek visszamenni, a KGST kezd
összedőlni, az ország gazdasági helyzete egyre instabilabb, a rendszer
végpontjai egyre inkább hiányolják az elmaradó költségvetési injekciókat; annak
reális reménye, hogy egy ingatag gazdasági helyzetben feláll egy nagyon stabil,
hosszútávban gondolkodó többpártrendszer, utólag is roppant illuzórikus vágynak
– idealizmusnak, megengedem - tűnik; bár nem tagadom: a helyzet átélése során
sokunknak lehetett ebben álomszerű elképzelése. De hát mindhiába; a sodródás
törvényszerűen jelentkezett, éltük tovább a posztkádári éveket, évtizedet, s az
gondolkodott tudatosan és valóban hosszútávúan, aki ezzel számot vetett. Ez volt
a jelenlegi kormányzópárt. Stabilizálta önmagát, felépítette néppárti támogatói
bázisát, minden híresztelés ellenére lassan kiegyensúlyozottá teszi a keményen
dolgozó s többszörös hendikeppel induló többség számára a gazdasági helyzetet
is, mi több, szívós ellenfélként, de korántsem kartácstűzzel várja politikai
kihívóit. Csupán egyet szeretne, s én is, hogy a kihívók ne a múlt
ilyen-olyan tákolmányai, nosztalgiái, magvetői közül érkezzenek. Ne legyenek
semmilyen értelemben „posztok”, ne jellemezze őket a „néptől-nemzettől” való
távol- s felül állás, ne azt képviseljék, hogy itt úgyis „szívás” a vége,
mindennek; s ha lehet, ne gondolják a társadalomról, hogy az addig emelkedik,
ameddig abban ők is ezt teszik, ám amikor számukra – akár egy tulajdonosi háttér
miatt – megtörik az emelkedés íve, akkor az egyben a társadalom hanyatlásával
egyenlő.
Tudom én, hogy nagyon
nehéz ez. Akkor, amikor. Amikor nagyon ott van annak súlya, annak felerősíthető
látszata: vannak, akik a nagy többség verejtéke által megtermelt javakból
urizálnak. Amikor neki „péterfillérekként” érkezik a kicsikicsike levegő, mások
viszont nem csak gyarapodnak, hanem mellé még arrogánsak, gőgösek. Ha van, amit
a szerények nem bocsátanak meg, az a szerénytelenség. Ám éppen ebben a
helyzetben kell pontosan látni: ki az, aki a látszat ellenére is egy elképzelt
jövőt, egy a maga posztkádári örökét minden ízében levedlő rendszerváltást akar,
s ki az, aki csupán a vagyonát félti.
Ekkor közíróként is át
kell gondolnom: a vagyonváltást ellenzem-e mondataimmal, egy adott vagyont
szolgálok-e tovább, vagy átlátok azon, s vállalom véleményemként azt, amit ott
túl látok.