Ünnep a Zeneakadémián


A Miskolci Szimfonikus Zenekar "Magyarország és a Nagyvilág" címmel Bartók Béla születésnapjának előestéjén ünnepi hangversenyt adott a Zeneakadémián - Kabdebó Lóránt írása.


Kabdebó Lóránt

Ünnep
a Zeneakadémián
(A
Miskolci Szimfonikus Zenekar hangversenye)

Régen
érzékeltem ilyen ünnepélyes hangulatot, mint most e hangverseny idején. Sikeres
hangversenyen sokszor lehettem az utóbbi időben, de ehhez hasonló átszellemült
ünneplésnek, bensőséges fogadtatásnak ritkán lehettem tanúja életemben. Ami
eszembe jutott: 1955 decemberében, Kodály Zoltán 73. születésnapján, itt, e
helyt, a Zeneakadémia Nagytermében, bemutatóként elhangzott Zrínyi szózata, és a
nemzetünk nagy mesterét ezt követően majd egyórányi tapsoló ováció.
Egyetemistaként ott lehettem. Életem egyik meghatározó pillanatának tartom ma
is. Akkor készülőben volt már a történelem, kétségbeesés és ünneplés egyként
áthatotta a jelenvoltakat. Az örök magyar sors megérzése.

De most?
Honnan került össze ez az ünnepet átérző közönség? Mellettem éppen valami
hollandra emlékeztető nyelven vitatták a műveket. Sikerült volna Bartóknak és
Kodálynak megtanítani a világot a magyar lélek tiszteletére? Pár éve egy kiváló
londoni zenekar és világhírű angol karmestere érzékelte a Müpában ezt a
lelkiséget a Galántai táncokkal! Akkor, mint reményt keltő példázatot
ünnepeltem.

A Művészetek
Palotájában az évad során az egyik legrangosabb londoni zenekar (az Academy of
St. Martin in the Fields) idős vezető karmesterének, Sir Neville Marrinernek
vezényletével előadta Kodály Galántai táncok (Dances of Galánta) című
művét. Az előadásban nem éreztem semmilyen a helynek szóló gesztus-értéket.
Számomra tökéletes előadást ellenben igen. Benne volt hitelesen a »galántai«
motívumkészlet, magyar zenekarnak is dicsőségére válóan. Ugyanakkor az
előadásban egy nagy európai zeneszerzőt, kortársainak méltó társát idézte fel a
karmester elképzelése. Persze a zenében ezt könnyebb megvalósítani. De csak el
kell valahol kezdeni. Nem »szemlélőkként« álltak szemben zenekar és közönsége.
Együtt alakították és fogadták be az értéket, közös európai teljesítményként. A
megértés példázataként.” Ma is így emlékezem rá! A közösség lelket formáló
erejét nagyszerű stílusérzékkel, magyar szellemben mutatták be a mára
világismertségű művet. Végigjárta a világot, és végre hazatalált a szellem,
amelyet Bartók eképpen jellemzett: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt
testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály
műveiben.” Lényegi felismerésből fakad a mai hangverseny alcíme: Magyarország és
a nagyvilág.


Hallgattam a „Páva”-variációkat. És emlékeztem, amint ifjúságomban Váradon, a
cukrászda előtt ültem, szemben a „vármegye-házával”, miként valaha Ady tette
ugyanezt, melynek emléke lehetett az ő „Páva”-variációja. A mindenkori hullámzó
magyar sors megértése. Az igazság áhítása ellenében a „részrehajló”, a „gonosz
gondolatok alapján” való ítéletek (Jak, 2,4) egymást leplező zárófala. Meg
Jancsó csodálatos filmje, a Szegénylegények, és Latinovits Zoltán, Görbe János,
Molnár Tibor benne eszmélése. Az a Latinovits, aki valaha az én kérésemre mondta
el a miskolci TIT évadnyitóján József Attila A Dunánál című versét. Abban a
teremben, ahol Németh Lászlót a „veszprémi példa” Lendvai Ferencének miskolci
színészeivel köszönthettem. Hangszalag őrzi, miskolci egyetemisták örökítették
meg, és a napok múlva postán érkezett gépirat, amelyben szó szerint írta le
nemzetünk klasszikus gondolkodója-írója szellemi végrendeletét. A szöveg ott
olvasható Németh László gyűjteményes esszéköteteiben, de mi, feleségemmel
másfajta bensőséges családi emlékezettel is továbbszőttük ezt a csodálatos
napot, arra ott van az utóbb dedikált tanulmánykötet, a Kiadatlan tanulmányok
tanúsága: „a hűséges házaspárnak, »unokám« szüleinek”. Ha tudta volna Laci
bácsi, hogy „tiszteletbeli unokája” mily igazságtalan sorssal kell utóbb
szembenézzen, amikor már felnőttként akart beleszólni ennek a népnek a további
sorsába. Megkérdezték tőle is Pilátusai: „Mi az igazság?” A jog még most sem
azonos vele. Miként valaha az evangéliumi időkben. „Fölszállott a páva

a vármegye-házra,
de mikor lesz „Sok szegény legénynek szabadulására”?

Igazságtalan
leszek most Banda Ádámmal, akinek nagyszerű hegedűjátékát, zenekari átiratait
nem méltatom eléggé. Pedig az ő játéka alatt kezdett felforrósodni a közönség
művészetre vágyó szelleme a Zeneakadémia Nagytermében.

Folytatom
Bartókkal. Micsoda Táncszvit, amelyben még ott hallom A csodálatos mandarin
zakatoló szívdoboló halállal szembeszálló szerelmét, de ott hallgatózom az
éjszakai magányba vetett ember fájdalmát és állandóan fel-feljajduló
reménykedését! Németh László szellemi összeomlása előtti pillanatában éppen ezt
a bartóki példázatos zenét fejtette meg népe számára. Egy időben a miskolci
esten elhangzó végrendelkezésével. Egyetemista korom óta ez a két szellem
határozza meg eszmélésemet: Németh László és Bartók. Hozzájuk közelítve építem
önmagam kötődéseit, alakítom szellemi példáimat. Lehet-e gúzsbakötve táncolni?
Ágh István egyik, a szabadság pillanatában a fájdalmakra feleszmélő verse jut
eszembe. A Megszállók után című költeményére gondolok. Mintha a tatárjárás, a
török vész, az osztrák elnyomás után „rendületlenül” eszmélkedő nemzet
megszólalása is lenne ez a szovjet megszállással számot vető költemény. A
kivonuló hatalomtól szabaduló nemzet önmagát megsirató, soha nem feledő, mégis
öntudatosan újrakezdést vállaló pillanatának rögzítése. A felütés a század
megalázottságát himnikus ellenérzéssel idézi, ünnepélyes gyászzenével: „agyagba
dermedt hernyótalpak”. Egy mondat ez a vers, a megszabadulás „örülni kéne”,
mégis fájdalmat összegező mondata: „elsírtam minden könnyemet / a kivárásban
haltakért, / amíg túléltem magamat”. Mennyi törődés, gyász gyűlt fel egy életen
át, míg ez a keserű mulatós kép kibuggyanhat a vers végén: „s mint aki örülhetne
bár, / harangja mégis gyászra húz, / miközben lábával mulat / elcsattogó
csizmákra ráng.” Ez a tánc nem balalajkás magakelletés, ez a magyar valóság. Ady
„Hortobágy”-ától napjainkig. Bárha maradtak, kik vélt hatalmukkal még ma is
visszaélve április elsejei tréfára veszik: „hatalmat” gyakorolnak, „jogot”
osztanak, nem az igazságot keresik. „Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.”

És végül az
55. zsoltár, Kodály Psalmus Hungaricusa. Az áruló barátok között a mégis
megmaradás csodálatos vágyakozása. Egy nagyszerűen felhangzó tenor, Fekete
Attila hangján, és a Nyíregyházi Cantemus Kórus síró-rívó kíséretével. „Nagy
búsultában”, „baráti miatt volna bánatban”. Árulás a főtémája? „Panaszolkodván
nagy haragjában
. De
„Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben”. Mégsem lehet csak az árulás
kétségbeesésének paroxizmusa. A fordítottja? Hogyan is kapcsolódik a Biblia és
az Evangéliumok? „Dávid házából” született majdan a Megváltó! Akitől a cinikus
pogány játszásiból kérdezi: „Mi az igazság?” Közeledik Nagycsütörtök éjszakája,
az olajfák hegye, barátok, tanítványok árulása. És Nagypéntek, a Stabat Mater
pillanata.

De a
farizeusok, áruló barátok, ellenség kezére adó írástudók ne örüljenek. „Et
resurrexit tertia die”! És az igaztalan bírák reszkessenek, mert elérkezik a
Second Coming, vagy ha így jobban tetszik: a Giudizio universale.

Az igazakat te mind megtartod,

A kegyeseket megoltalmazod,

A szegényeket felmagasztalod,

A kevélyeket aláhajigálod.

 

Ha egy kevéssé megkeseríted,

Az égő tűzben el-bétaszítod,

Nagy hamarsággal onnét
kivonszod,

Nagy tisztességre ismét
felemeled.