"Szeged, Veszprém, Moszkva, Kolyma, és még csak a hét fele telt el. Kavarogtak a jelszavak, polgárűrmérték, arccal a harc felé, így van ez, akkor, amikor minden ennyire nagyon ott van. Sűrü napok voltak, nehéz dönteni: melyikről is írjak, mondjak véleményfélét, ha már eldöntöttem: amolyan nagy, egyetemes, tágabb összefüggésű apropókról fűzöm ezután itt a szót, hetente, kicsiny vasárnapi levelekben, tűnődve, gondolkodva, s mindenekelőtt – szeretettel."
Tamási Orosz János
Veszprémtől Kolymáig
Szeged, Veszprém,
Moszkva, Kolyma, és még csak a hét fele telt el. Kavarogtak a jelszavak,
polgárűrmérték, arccal a harc felé, így van ez, akkor, amikor minden ennyire
nagyon ott van. Sűrü napok voltak, nehéz dönteni: melyikről is írjak, mondjak
véleményfélét, ha már eldöntöttem: amolyan nagy, egyetemes, tágabb összefüggésű
apropókról fűzöm ezután itt a szót, hetente, kicsiny vasárnapi levelekben,
tűnődve, gondolkodva, s mindenekelőtt – szeretettel. És most melyik ujjamat
harapjam, melyiket mutassam, kérdem hangosan, tanácstalanul. Mert annyi minden
történt. Bevallom, eredetileg a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjáról akartam
mondatokat szőni, a dolog nem azért vált bonyolulttá, mert nem eléggé elvont,
távolodó, fakuló egyetemességet hordoz, hanem hát – valahogy minden erre
hajazott az elmúlt héten, még az is, amiről nem gondolnánk ezt. Hát vegyük
sorra.
Bolygatván a sorrendet.
Mert rögvest szögezzem le: nem akartam én ironizálni fentebb az áldozatok
emléknapján. De hát szembe jött velem a mondat, magán az emléknapon: „….a
magyar–orosz kapcsolatok az utóbbi időben – nem csak állami szinten – elsősorban
annak köszönhetően javultak érzékelhetően, hogy a szovjet rendszer rossz emlékei
lassan elhalványodnak a köztudatban is”. A Lityeraturnaja Gazeta aktuális
számában jelent ez meg, közkedvelt magyar rendszerváltó politikusunk
vendégszerzős cikkében, és megint egy sietős szolgálati közleményt mondok be:
különösebb gondom nincs a szerző, Lezsák Sándor megközelítésével. Legfeljebb
annak idejét korrigálnám: igazából a nyolcvanas évek közepén, végén volt ez így
igaz, s negyedszázada „arra gyúr” a társadalom egy része, hogy változzon a
hallgatás, a feledtetés, a felejtés szomorú módszertana. Hogy erre milyen nagy
szükségünk van, erre a szegedi – zökkenjünk hát időrendbe – történet az eleven
példa. A Ságvári-brand. Mert hogy az lenne….
A szegedi gimnázium
átnevezése kapcsán derült ez ki, a ragaszkodás a régi névhez így s ebben
fejeződött ki. Hogy az ma már „brand”, a gimnázium volt tanulóinak hívó szava a
világháló üzenőfalain, a kapcsolattartás és kapcsolatfelvétel eszköze; „honnan
ismerlek?” „katonaság, munkahely, gyűjtő, csak nem ságváris vagy?,”, szóval
valahogy így. A történet ezen fordulatán jót nevettem, hagyják el a
keresztnevet, íródott a javaslat, ha valaki ságváris egy iwiw-kapszulában, az
nem Ságvári emlékét ápolja. Mondom, kuncogtam. Amíg özönleni nem kezdtek a
levelek arról: a „hatalom” szemét szúrja a zsidó, a kommunista, az ellenálló. És
a „lexebb” üzenet azonnal vállon-veregető stílusban keresztnéven szólítva elküld
néhány embert ebből a „hatalomból”, nagyjából olyan stílusban, ahogyan az
úttörővezetők dorgálták meg a renitens pionírokat. Bizony, bizony, hogy
távolodnak azok a rossz szovjet emlékek….
Akkor már nem igazán
kuncogtam, de kicsit később ismét. Amikor magam elé képzeltem Ságvárit, a
példaképet. Akinek ez az ellenállás-szervezés, valljuk be, nem nagyon sikerült;
volt ugyan állítólag harminckét neve, de hogy kapott volna ugyanannyi lájkot,
azt kötve hiszem. Tegyem hozzá: bár kapott volna, bár lett volna nagyon sikeres
az az ellenállás, de hát nem lett, mama. Viszont néhányan legalább megérték,
amikor sikeres brand lett, amikor már annyian léptek be a partizán-szövetségbe,
hogy – sokan. És mindegyikük igazoltan, persze; bár azért a nyolcvanas években
már elfértek egy-egy eszperantista szeánszon. De vajon Ságvári közöttük lett
volna? Na, ezt próbáltam én elképzelni. Ha '44 nyarát átvészeli, azt mondom,
eljutott volna a partizánokig. De a szövetségbe már nem, mert már korábban
igazi, valódi hősi halált hal. És ha nem, ha sikerül hazajönnie Rajk Lászlóval
együtt, akkor ő is abba a jeltelen sírba került volna. Nos, lezárván
eszmefuttatásunkat az idekívánkozó, de itt nem, legfeljebb annak helyén
megtárgyalandó részletek előtt, jelentsük ki: lehet, hogy Ságvári Endre gesztusa
hordozott valamilyen példaszerű hősiességet, de azt abból a kommunizmus
megszilárdítói – a forradalom ellenérdekeltjei – alaposan eltüntették,
kilúgozták, annak minden tartalmát lebutították, megszégyenítették,
kiüresítették és hiteltelenítették. Így, nagyjából ebben a sorrendben. Ezért aki
ma jelképrombolást lát neve megszüntetésében, az nem az eszmét, hanem annak
sosemvolt-valós illúzióját félti; az még ma sem nézett szembe a „fasiszta
kommunizmus meséinek” diktatúrájával. Amit hát végre jó lenne magunk mögött
tudni; amit hát semmilyen „brand” ne táplálgasson már….
De mi az, amit
táplálni, növelni kell? Annak súlyát: valami itt a nyolcvanas években eldőlt.
Ami addig volt, tovább nem kell, még abban a tetszhalott állapotában sem. Mert
annak tűnt, noha egyes városokban még a nyolcvanas évek végén is házkutatások
zaklatták a változásokat sürgetőket; nekik, néhány miskolci embernek például,
védelmet jelentett Lezsák Sándor országos visszhangot keltő tiltakozása. Aki
most „elhalványuló emlékekről” ír; hát szóljunk, mindenekelőtt – szeretettel,
arról, hogy van, amit nem szabad relativizálni. Így sem. Mert ez is az, s
ha ezt érzékeljük is, elfogadni végképp nem szabad. Mert bekövetkeznek a
veszprémi viaskodások; eljönnek az újkori kiüresedések. Amelyek mindig így
kezdődnek – hogy elhalványul annak emléke, ami ellen küzdelemre szólíttatunk; de
akkor a küzdelem folytatása is értelmét veszti.
Ezt kell megérteni,
szócsatáinkból is. Ami például a polgári értékrend értelmezése körül kialakult;
mondjuk ki, meglehetősen megkésve. Mert, s ennyiben a vita kiváltójának igaza
van, a definíció Wermer Andrástól származik, sok érdekes gondolatot osztott meg
ebben a beszélgetésben, például: „A
polgár egy ilyen gondolat volt: polgár az, aki polgár akar lenni. Ha nem teszik
tönkre, továbbra is követhető lett volna. …. A baloldal támadta, a jobboldal nem
őrizte meg. Elhasználták, szétszedték, ellehetetlenítették. …. [a
jobboldal] polgári oldalból
jobboldallá vedlett. Nem védte meg azt a magaslatot, amelyet úgy hívnak, hogy
polgár. Ez a legnagyobb hiba, amit egy stratégiában el lehet követni. Ilyenkor a
stratégia nem egyszerűen elveszti az erejét, hanem korábbi alkalmazója ellen
fordul.” Tényszerű mondatok
ezek, olyan tanulságokkal, amelyeket időben ki kellett volna tárgyalni, jól
megrágni, s nem elkésve kapkodni a folytatás lehetősége után. Mindenekelőtt –
kevés még csak tagadni azt az érzelmi változást, ami nyilvánvalóan fogalmazódott
meg mind az elmúlt fél esztendő egyes jobboldali megszólalásaiban, mind a
veszprémi viaskó jobboldali elemzőinek egy részében.
Nagy részében.
Akiket én most csak
megerősítek egy máshonnan jövő érveléssel. Két idézettel. „A legdurvább és
legalapvetőbb oknak a korrupciót tartom. Az emberek rettenetesen megundorodtak
ettől, ami egyébként napi tapasztalásuk. Különösen vidéken, ahol átláthatóbbak a
viszonyok. Már nem bíznak senkiben, már nem tudnak kiben megkapaszkodni.” ….
„Csak lefáradt, korrupt párthivatalnokai [vannak a pártnak], akik
magánügyeikkel vannak elfoglalva: saját és feleségük üzleteivel, önmaguk
adminisztrálásával, a párthierarchiában elfoglalt helyükkel. Vesztüket érzik,
fütyülnek az országra. Milyen fiatal baloldali az, aki huszonévesen simán ki tud
fizetni ötvenmillió forintot?” Bächer Iván mondatai ezek, aki nagyon erős
szellemi vitát vívott a jobboldallal, lényegében érthető s elfogadható félelmei
okán, ám eközben kemény szavakkal bírálta a korrupt, hiteltelen, morálisan s
politikai értelemben számára szégyenletes módon eltűnő, széteső baloldalt. Amire
mi azt mondjuk, egy csak jelszavaiban népben s nemzetben gondolkodó diktatúrában
az ilyesmi korrigálhatatlan rendszerhiba, de szép lassan, s mindenekelőtt
szeretettel, azt is megkérdezzük: amúgy kiölhető gyarlósága-e ez az embernek?
Jó lenne, ha erről
szólnának a megnyugtató elemzések. Erről – is. Miképpen, persze, azt sem árt
vizsgálni: a szovjet rendszer rossz emlékei lassan valóban elhalványodnak-e a
köztudatban? Mert hát, ha így van, akkor lassan megérjük annak nosztalgiáját. S
én itt ebben a tűnődésben zárom soraimat, kedves nénéim, mindenekelőtt –
szeretettel.