A felelet könnyű: nem volt. Ahogy nem volt ezer éves elnyomás sem. Mind a magyar, mind a szlovák történelemfelfogást a tényekhez kell igazítani. Nehéz lesz, mert a sztereotípiák mélyen beépültek a két nép gondolkodásába.
Surján László
Volt-e ezer éves boldog, testvéri együttélés?
A
felelet könnyű: nem volt. Ahogy nem volt ezer éves elnyomás sem. Mind a magyar,
mind a szlovák történelemfelfogást a tényekhez kell igazítani. Nehéz lesz, mert
a sztereotípiák mélyen beépültek a két nép gondolkodásába.
Esterházy Lujza nyomán
egy korábbi írásban eljutottunk odáig, hogy a
szlovák-magyar együttélésnek első, a honfoglalástól a felvilágosodásig terjedő
szakaszában nemzetiségi elnyomásról nem lehet beszélni, de a szlovák népesség
zömét alkotó parasztság (jobbágyság) életét és szenvedéseit valamiféle magyar
jótéteményként feltüntetni szintén megalapozatlan. Esterházy Lujza elemzése
azonban nem áll meg itt, hanem részletesen kitér a XIX. századi viszonyokra.
Most az ő gondolatait követve a nemzeti öntudatosodás során kialakult
szlovák-magyar feszültségeket tekintjük át.
Ahogy a reformkor több más ügyében, itt is kialakult egy Széchenyi – Kossuth
ellentét. Széchenyi, látva a nemzetiségek öntudatosodását és a náluk is
erőteljesen jelentkező nemzeti ébredést, eredménytelennek tartotta ezt a
folyamatot egy erőteljes elmagyarosítással ellensúlyozni. Ő is a magyarosítás
híve volt, de csak a magyarokat akarta magyarosítani, a nemzetiségekre
vonatkozóan azt ajánlotta, hogy meg kell őket hagyni nemzeti sajátságaikban, s
ugyanakkor meg kell tenni mindent, hogy jól érezzék magukat. A szabadságharc
előtt Kossuth egységes magyar nemzetállamban gondolkodott. Ahogy Szekfű Gyula
rámutatott, ezen a ponton Kossuth élesen szembe állt a maga liberalizmusával.
1848 májusában még tárgyalni sem volt hajlandó a liptószentmiklósi
határozatokról. Az elutasítás miatt a szlovákok lázadoztak, Bécsben megkezdték a
szlovák légió szervezését. A légiót szeptemberben már be is vettették, de több
szlovák harcolt ellene, mint mellette. Követeléseiket nemcsak a magyar kormány
utasította el, de 1849 tavaszán a császár is.
A
kiegyezés után került ismét előtérbe a nemzetiségi kérdés. Deák ezen a téren
Széchenyi vonalát követte és talán a világon elsőként alkotott Nemzetiségi
Törvényt (1868). Ám hiába büszkélkedünk ennek a törvénynek a korszerűségével,
sőt korát megelőző előrelátásával, a nemzetiségeknek kevés volt, a magyarok nagy
részének pedig sok.
Ez
a légkör pedig hamarosan megásta a Deák -féle törvény sírját, ha nem is jogi
értelemben, hanem a gyakorlatban. Már az 1869. évi költségvetésben elvonták a
szerb színház állami támogatását, de Deák figyelmeztetése ellenére meghagyták a
magyarokét. Az évek folyamán egyre erőteljesebben tört az állam a
magyarosításra. Esterházy Lujza leírja, hogy már az óvodákban magyar szóra
szoktatták a szlovák csöppségeket, szlovák iskola csak egyházi fenntartású
létezett. Nemcsak a gyerekeket, hanem még a település neveket is
magyarosították, Például, emlékszik vissza Esterházy Lujza, a Nyitraújlakhoz
közeli Lehota falut nemsokkal a világháború előtt nevezték el Abaszállásnak.
Mindeközben a katolikus templomokban szlovák volt az ének és a prédikáció. Az
egyház tehát erős támasza volt a szlovákságnak, s ez, valamint a gazdasági
fejlődés adta viszonylagos jólét nem késztette az embereket komolyabb
lázongásra. Az értelmiség látta ugyan a helyzet fonákságát és a szlovákok jogos
igényeinek semmibevételét, de legfőbb hangadóikat a pánszlávizmustól félve
egyszerűen bebörtönözték.
Esterházy Lujza látta ezt a kettősséget és a szlovák értelmiség igényeit
jogosnak ismerte el. Szinte gúnynak hatnak szavai, amikor arról beszél, hogy a
helyzettel elégedetlenek bebörtönzése nem felel meg annak a fogalomnak,
amelyet boldog testvéri együttélés alatt érteni lehet és szabad.
„Sohasem
tudtam megérteni, hogy miért ragaszkodnak oly kitartóan a Trianon utáni magyar
tényezők az ezeréves boldog testvériség tételének hangoztatásához, ahelyett
hogy őszintén beismerték volna, hogy az ezeréves szlovák-magyar állami
együttélés utolsó századában magyar részről hibák történtek. Ha ezt beismerték
volna, akkor ma lényegesen közelebb állna egymáshoz a két nemzet, lényegesen
szorosabb volna közöttünk a baráti kapcsolat, mint ma.”
Íratott mindez 1939. januárjában. Hogy azóta mi sem változott? Dehogynem.
Például hibáinkat a 2010. évi XLV. törvény elismeri amikor a nemzet ma élő
tagjait és a jövendő nemzedékeket arra kéri, hogy a „más nemzetek tagjaiban
okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva”
munkálkodjanak a nemzeti összetartozás erősítésén.
A
közgondolkodásban ez még úgy látom, nem történt meg, de lám a helyes nemzeti
önismeret terjesztése előtt törvény állítja zöldre a lámpát, s ha a közvélemény
még nem is lát tisztán, de már sok, s egyre több híve van a beismerésnek és a
bocsánatkérésnek.