„Tartós szellemi élvezettel jutalmazza olvasóit Filep Tamás Gusztáv, nem csupán most tárgyalandó munkájában (Agorák kora), hanem azzal a több évtizede tartó alázattal, amellyel művelődéstörténetünk, szellemi kincsestárunk elfeledett életműveit rostálja újra, szerkeszti meg azok kritikai kiadásait.” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
Ago-rák a
vetésben
Tartós szellemi
élvezettel jutalmazza olvasóit Filep Tamás Gusztáv, nem csupán most
tárgyalandó munkájában (Agorák kora), hanem azzal a több évtizede tartó
alázattal, amellyel művelődéstörténetünk, szellemi kincsestárunk elfeledett
életműveit rostálja újra, szerkeszti meg azok kritikai kiadásait. Hatalmas
filológiai pontosságot, könyvtárak mélyében való jártasságot, az idők
párhuzamaiban rejlő áthallás tudományát rejti s kívánja meg ez a sokak által
alig méltányolt munka; mert, bizony, a történet ott kezdődik, hogy sokan, amúgy
a műveltebbje is, klasszikust már alig olvas, elég, amit tanultam róla, dünnyög,
s ott folytatódik, hogy egy-egy klasszikus újra-kiadásában alig-alig érti meg a
dolgok lényegét. Valóban csak jelzésszerűen mondom itt, ami, persze, a szakmán
belül még többé-kevésbé evidens: neve hírére kényes irodalomtörténész egy
közismert író novelláinak újabb válogatásakor sorra újraolvassa a korábban
megjelent közléseket, összeveti az esetleges szövegeltéréseket, megkutatja, hogy
annak oka egy hanyag nyomdászban, vagy egy alapos szemű lektorban keresendő-e, s
ám ez a mélységi vizsgálat akár egyetlen szó variánsaira is felfigyel; s akkor
még maga a munka tulajdonképpen el sem kezdődött.
Hiszen a szerkesztés
követheti az első megjelenések idősorrendjét, no de dönthet a tematikus ívelés
mellett; utóbbi esetben pedig két olyan novella egymás mellé illesztéséből,
amelyek elsődleges megjelenése között sok év telt el, elénk tárulhat az adott
szerző addig rejtett arcéle; hogy milyen következetesen tért vissza ő olykor
elengedettnek gondolt témáihoz, hogyan írja tovább egy mellékalak sorsán
keresztül a korábbi történetet; s miért? No, még most is csak bontakozik az
irodalomtörténész dolga, aki, ugye, új előszót ír a régi – s mindaddig ismertnek
hitt – novellák gyűjteményéhez (de lehet az egy klasszikus regény újabb kiadása
is), s ebben az előszóban, ebben a bevezetésben az életmű kapcsán, a korabeli
recepció áttekintésének segítségével, olyan releváns közléseket tár elénk,
amelyekre addig nem is gondoltunk, noha a szerző munkásságának releváns
értékeire mi magunk is rendszeresen s szeretettel, mindenekelőtt szeretettel
hivatkoztunk addigi kritikai munkásságunkban, avagy kávéházi társalkodások
mellékmondataiban.
És akkor jön Filep
Tamás Gusztáv, s a maga csöndes módján megtorpanásra késztet bennünket.
Amúgy vagy három és fél
évtizede csodálom a pasast. Amellett, hogy – legyen ez itt nyílt szini főhajtás
– bármikor bármit kapásból elhittem neki, pedig valamely dialógusunkban, első
tételei nyomatékos megfogalmazásaikor azt gondolom, úgy tizenhat-tizenhét éves
lehetett; de már akkor felmondta az addig megismerhetett erdélyi magyar irodalom
legfontosabb fejezeteit, beleértve a lábjegyzeteket. Ezek után tankönyvként
forgatható irodalomtörténeteket és monográfiákat írt a felvidéki magyar
irodalomról. Hogy az egész majd egy olyan átfogó művelődéstörténeti,
szellemtörténeti vállalkozás képét öltse, amelyhez fogható mintákat a klasszikus
időkben találunk, Szerb, Cs. Szabó és Szabó Zoltán, esetleg. Nem csak hallom,
látom is ebben a pillanatban magam előtt az ő heves tiltakozását, s hát persze,
volt itt bennem némi elfogultság-látszat, azért a magyar történettudomány elég
erős mind a tudományosságban, mind annak megfelelő szintű átadásában,
továbbításában; ugyanakkor valami mégsem tökéletes abban. Ezt épp Filep erősíti
meg, bár nem erre gondolva, ám azért, ha belekötünk – akad itt némi magyarázat.
Mert ő, e kötet anyagára utalva, arról ír: tapasztalatai szerint sem a mai
magyar „jobboldal”, sem a „baloldal” nem ismeri saját előzményeit. Ez nagyon
sok, amúgy alapvetésnek gondolt történetben is így van, bizony, a mai politikai
paletta szereplőinél látom: olyan evidenciákra csodálkoznak rá, egy-egy újabb
kiadás kapcsán, amelyekről legalább nekik már jóval korábban illett volna
szólniuk, kellett volna azokra a szellemi elődökre hivatkozniuk, konzekvensen és
részletességében, annak plasztikusságában – amikor felléptek ama régi történelmi
út képviseletében. S gondolok itt bármelyik demokráciára, a paletta széles, a
látószög, ugye, nem annyira.
Mondom, panelek vannak
ugyan, Kazinczy-toposzok, Kossuth-ornamentikák, Babits-pillantások, ám az egész,
annak az egésznek az egésze, amire a magyar művelődéstörténet, a magyar nemzeti
gondolkodás sajátos, egyedi identitása kapcsán gondolunk, valamiért rosszul,
hiányosan, a megfelelő konzekvenciák elmaradásával öröklődik át a soron
következő nemzedékekre; s ebben én az átadás hiányosságait is okként vélem
felfedezni. Sok nagy és nyilvánvalóan értékes életmű citálása vész el a sokszor
szükségtelen részletekben; ugyanakkor nagyon sok részlet vész el számunkra, az
utókor számára, döntő és meghatározó korokból; sok olyan ráutalás a nagy
művekre, amelyek révén pedig akár kulturális, akár politikai áramlatok
okszerűsége válik értelmezhetőbbé, válik evidensebbé. Amire gondolok, arra példa
akár a Filep-kötet első esszéje, Petrogalli Oszkárról szól, aki az eggyel
korábbi századforduló közéleti embere volt, munkássága 1925-ig tart, részese s
tanúja tehát azoknak a sorsdöntő évtizedeknek, amelyek az első világháborút s a
trianoni döntést előzték; de cselekvő, integráló személyisége a kisebbségben
maradó felföldi magyar politikusok táborának. Nem az esszét ismertetem, azt
olvassák el, ahogyan a többi, letehetetlenül izgalmas portrét és cselekvés- vagy
cselekvés-elmaradás történetet, amely a kötet feszességét adja, ám már az első
írás alkalmas a Filep-technika megrajzolására. Két fontos erre utaló adalékban.
Az első: az a megjegyzés, hogy „a két világháború közötti csehszlovákiai
magyar kisebbségtörténet kutatásában a politikatörténetet gyakran a harmincas
évektől eredeztetjük – tehát az okozatból magyarázzuk az okokat”. Ennek mind
igazságtartalma, hogy ugyanis a gyerek már megszárítkozott, már rég a vacsoráját
fogadja édesanyjától, de mi, gondos apák még mindig a fürdővíz megfelelő
hőmérsékletét ellenőrizzük, az igazság ilyetén tartalma tehát stimmel. Miképp az
is: mind a mai napig ugyanez hibádzik például abban, hogy a napi aktuálpolitikai
folyamatok eredőjét megértessük – mert hát, ugye, abban a speciális helyzetben
vagyunk, amikor az eggyel korábbra történő visszamutogatás korántsem elegendő,
az asszó egyik szereplőjétől sem.
No de lássuk a másik
ígért Filep-direktívát, avagy munkamódszer-alapvetést. A Petrogalli-portré
megfelelő szakaszában, a Tisztelt Házban eltöltött éveinek ismertetésekor,
megtudjuk a szerzőtől, hogy „a naplóbíráló bizottság tagja volt.” Ám
nincs mondatvégi pont, mint nálam, Filep vessző, s hozzáfűzi: „Bothár szerint
az igazságügyi bizottság tagja, majd előadója lett”, tovább nem idézem, itt
a személyiség elevenítése erősödik tovább, ám az iménti félmondat utolsó
szavához egy lábjegyzet kerül: „Forgách azt állítja, hogy ott volt minden
fontosabb bizottságban”. Talán értik, s nem untak rá, így az alapszöveg
folyamata nélkül, erre a kis illusztrációra. Hogy milyen s mennyire alapos,
precíz, nagyon pontos kirakójátékos Filep Tamás Gusztáv; amit leír, annak minden
létező s általunk akár létezőnek, még meglévőnek sem gondolt forrását
felkutatja, kiszálazza a történéseket, s minden szereplőt elhelyez az egyetemes
történetben, annak érdekéért, hogy a felmutatott modell, az eredő tisztán,
világosan, a legapróbb részletében is érthetően álljon előttünk. Nincs
elnagyolás, nincs kíméletesen kezelt részletkérdés, s leginkább nincs –
gyakorlati megoldás. Elméleti persze van, több, mint kellene, példákkal s
példázatokkal tele van kinél a padlás, kinél a ládafia, ám a legfontosabb
felismerés itt is, ott is hibádzik: hogy ugyanis „a régi sebek megújulásáról
szóló lírai futam nem egyéb merő babonánál” (Filep T. G.) Mert a seb –
eleven. Ha régit tépünk is fel, azt mindig a gyógyíthatatlanság friss
fájdalmával tesszük; s jó, ha csak tettük. Az idézet s a rezonálás már az esszék
háromszáz oldalát lezáró szerzői utószóra utal; arra a számvetésre, amely
Filepben nagyon keserűen, vagy hát talán csak nagyon tényszerűen fogalmazódik
meg a nemzeti összetartozás fogalmáról – miután korban s időben, az esszéfüzér
szépen szerkesztett, tematikus íveiben bejárjuk e fogalom ezotériáját,
szakralitását, realitását, apriorisztikusan rusztikus szólamtörekvéseit; s
eljutunk az igazságok pillanatáig. (Részemről itt nincs
nyelvtanhiba, jelezném csak). Remélem, sikerült várakozást keltenem önökben a
kötet felé, s nézzék el, hogy az egyes fejezetek részleteiről alig szóltam. De
hát az egységkép s az egység képe vagy képtelensége a lényeges; ha csupán három
alkalmat emelek ki a részletezés apropóján, akkor nagyon hosszan beszéltem volna
a „népnemzetiek és népi-nemzetiek” fogalmi ütköztetéséről, vagy a „bozgorok
a határon” nyomán a hontalanság-kép kiteljesedéséről, netán (no, melyik
legyen a harmadik?) a „merényletetika” párhuzamainak okán azok végtelen
számú lehetőségeibe bonyolódom. Zárszóként fogadják el tőlem az invitálást,
vegyék, mindenekelőtt szeretettel, kezükbe azt a tudástárat, amely borzasztó
közel hozhat bennünket önmagunkhoz; s szurkolok, hogy ez az önünk-magunk
szeretete meg is maradjon.
Van még valami. Így, a
zárszó után fűzök ide egy idézetet Filep Tamás Gusztávtól, kicsit
visszakerekítem ezzel mondandómat annak kezdeteihez, ugyanakkor ismét s megint
másra gondolva, kissé elvonatkoztatva, arra szeretnék kérni minden gondolkodót
(s hát néha remélem, hogy ebben mindenki érintett), tűzzék falukra ezt a négy
mondatot, s mindig ennek jegyében éljenek: „A szerkesztő szerzőkkel,
eszmékkel, mondatokkal, betűkkel és egyebekkel dolgozik. Néha mindegyik
elviselhetetlen – de a betűk mindig. Szerkesztettem olyan könyvet is, amelyben
másfél millió volt belőlük. S többnyire van egy olyan pillanat, a könyv leadása
előtt, éjszaka, amikor mindegyik betű kiegyenesedik, tűalakot ölt és hegyes
végével fordul a szerkesztő teste felé, hogy ledöfjék, ha közülük csak egyet is
rossz helyre biggyesztett vagy rossz helyen hagyott”.
Bizony mondom néktek:
tűnődjön el mindaz, ki a tudott s nem tudott dolgok, az ismert és ismeretlen
világok szerkesztésére vállalkozik. (Filep Tamás Gusztáv: Agorák kora.
Méry Ratio Kiadó, 2014).