Nincs szerintem morbus minoritatis. A kisebbség helyzet nem betegség, hanem állapot, amelyben fel lehet őrlődni, el lehet pusztulni, de ami új, teremtő erőt is fakaszthat. Az együtt élő nemzetekkel a normális emberi kapcsolat kialakítására törekedni nem behódolás, hanem a magyarhoz és keresztényhez egyedül méltó magatartás.
Surján László
Az igazi erő
Nincs szerintem morbus minoritatis. A kisebbség helyzet nem betegség, hanem
állapot, amelyben fel lehet őrlődni, el lehet pusztulni, de ami új, teremtő erőt
is fakaszthat. Az együtt élő nemzetekkel a normális emberi kapcsolat
kialakítására törekedni nem behódolás, hanem a magyarhoz és keresztényhez
egyedül méltó magatartás.
Talán kár feleleveníteni Németh László erdélyi utazásának összefoglalásaként a
Tanúban megjelentetett gondolatokat. Kár, mert indokolatlan fensőbbségérzet árad
belőle Bizonyára kevesen tudnának valamit is idézni ebből a műből. Maga az írás
nincs a köztudatban, de értékítélete még ma is visszaköszön többek
gondolkodásában. A Trianonban szétszaggatott Kárpát-medencében élő emberek
számára a megoldást a megbékélésben vélem felfedezni: Amikor ezzel előállok,
olykor beleütközöm abba az ítéletbe, amit talán elsőként, talán legélesebben
Németh László írt le. Ő a morbus minoritatis elnevezéssel illette a kisebbségi
sorsot, és azt neurózisnak minősítette. Hogy tévedés ne legyen, sok szempontból
Németh László tisztelői közé tartozom. De durva tévedés betegségnek tekinteni
egy roppant nehéz élethelyzetet, egy olyan szenvedést, amelyet az ítész maga
bőrén nem tapasztalt.
Németh László a morbus minoritatisnak három altípusát írta le, s ezek közül a
középső az, amellyel most foglalkozni kell. Ez a típus „a természete szerint
lojális, akit gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel. Ő a
született kormánytámogató, a hatalom támasza, a másik álláspont méltánylója. A
hódítóval szemben is a megegyezés platformját keresi. Nem magyar, hanem
transsylvanista, ami azt jelenti, hogy Erdély szerinte nem lehet egy népé, csak
mind a háromé s miután így elébe ment a román jognak, várja, (persze hiába),
hogy az is transylvanista legyen.”
Ez
tehát a lojális típus. Azért vettem elő ennek a típusnak az eredeti leírását,
mert egyrészt úgy érzem, hogy a megbékélés elutasítói a szomszéd népekkel való
együttműködésre törekvőket ide sorolják és Németh Lászlóval együtt elítélik.
Másrészt nagyon fontos, hogy ezeket a lojalistákat Németh transzszilvanizmussal
vádolja, s ezzel kitaszítja a magyarság köréből.
Mi
következik ebből a megbékélés hívei számára? Egyrészt világossá kell tenniük,
amit
a Charta XXI kimondott: „Ragaszkodunk
anyanyelvünkhöz, történelmünkhöz, kultúránkhoz. Nem megszüntetni, hanem
elfogadni akarjuk különbözőségeinket.” Nem a behódolás, nem a megalázkodás útját
választottuk. Igaz, a megbocsátásét is. A megbocsátás viszont, amint épp most
Húsvétkor Ferenc pápa is kijelentette, „nem gyengeség, hanem az igazi erő”.
Abból a jogunkból, hogy az Európai Unió minden polgára, megkülönböztetés nélkül
szabadon élhessen a szülőföldjén, szabadon használhassa anyanyelvét, azon
taníttathassa gyermekeit, hogy megismerhesse és művelhesse a maga kultúráját
történelmét, függetlenül attól, hogy az államban, ahol él, éppen többségi vagy
kisebbségi helyzetben van.
Ami
pedig a transzszilvanizmus megítélését illeti, attól tartok, hogy az Erdélyt
kevéssé ismerő Németh László egy két hetes utazás során nem értette meg, hogy
miről van szó. Nem számolt azzal, hogy a román hatalom adott esetben börtönnel
jutalmazta a transzszilván gondolatot, messze nem volt érdekelt az Erdélyt lakó
nemzetek egyenjogúságában, inkább beolvasztani vagy elüldözni akart. Nagy
merészség, sőt szemtelenség kell ahhoz, hogy például Kós Károlyt valaki kizárja
a magyarok köréből. Ami pedig a románt, magyart, szászt egybefogó erdélyiség
gondolatának mai megítélést illeti, elég felfigyelni arra, hogy az internetező
magyar közösség miként reagál egy-egy transzszilván hangra. A román
transzszilvanistákban barátot, megértő társat és autonómia törekvéseik
lehetséges támaszát vélik felfedezni, s joggal.
Évek óta kering az interneten egy írás,
Angela Tocilă
tette közzé 2013 októberében. A címe:
Scrisoarea unei ardelence către România, ami
persze magyarul is hozzáférhető:
Egy erdélyi levele Romániának. Nem másolom hát
ide, csak buzdítok az elolvasására. Kedvcsinálónak elég idéznem a levél végét: „Micsoda
Erdély Románia számára és miért szeretnék én még mindig román állampolgár lenni?
Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös
nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a
történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a
többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én
félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem
magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak
(Vaslui), galaciak (Galaţi), brailaiak (Brăila) stb. … Ezért aztán, kedves
Románia, egy anyja által magára hagyott gyermekként érzem magam és szintén egy
magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked
megbocsátani, hogy magamra hagytál a bajban, és csak akkor jutok az eszedbe,
amikor szükséged van valamire.”