"A férfi a tévét bámulta, az asszony meg a számítógép képernyőjét. Csak amúgy, megszokásból, mert a tévéhíradó minden csatornán ugyanarról szólt, az interneten kínált üdülési lehetőségek meg egyaránt elérhetetlenek voltak a kispénzű nyugdíjasok számára."
T.Ágoston László
Fürge
cselle
A férfi a tévét bámulta, az asszony meg a
számítógép képernyőjét. Csak amúgy, megszokásból, mert a tévéhíradó minden
csatornán ugyanarról szólt, az interneten kínált üdülési lehetőségek meg
egyaránt elérhetetlenek voltak a kispénzű nyugdíjasok számára.
─
Már megint fél százalékkal csökkent a
munkanélküliek száma ─ motyogta maga elé az öreg. ─ Ettől biztosan a plafonig
ugrik majd örömében a Pista gyerek, aki Angliában mosogat a tavalyi filosz
diplomájával. Meg a gazdaság is bővül. Újra osztják a trafikokat. Pezseg itt az
élet, akár a habzóbor dugóhúzás után…
─
Mit motyogsz? ─ fordult felé a felesége. ─ Nem
értem.
─
Nem is azért mondtam, csak unalmamban kommentálom
a híreket. Minden este változik a százalék. Rendben van, de mihez képest?
Ellenőrzi valaki ezeket a százalékokat, vagy csak úgy mondják bele a
nagyvilágba?
─
Nem mindegy az neked? A nyugdíjad ettől se több,
se kevesebb nem lesz. Én meg azt bogarászom, hátha el tudnék csípni valami olcsó
melegvizes üdülői ajánlatot az utószezonban.
─
Az bizony nem ártana, mert nagyon húz a lábam,
meg a derekam. A meteorológus meg állandóan a frontokkal fenyeget.
─
No, nézd csak! ─ kiáltott föl az asszony. ─ Ez
nem is rossz! Három nap, két éjszaka, fél panzióval alig több, mint tizenötezer
forintért. Te, Béla, én ezt rögtön le is foglalom, míg el nem viszik az orrunk
elől. Tapolca. Szép kis város…
─
Az szép hely ─ hagyta helyben a férfi. ─ Van ott
egy tavasbarlang, meg a Malom-tó. Aranyhalak úszkálnak benne, meg gyönyörű
vízililiomok ringatóznak a víz tetején. Voltam ott egyszer, negyven éve.
Csónakázó tó volt a barlangban, de amikor elkezdték bányászni a bauxitot,
elapadt a tó vize… A Tóth Feri barátommal üdültünk ott. Tudod, aki két éve halt
meg.
─
Azt írják az interneten, hogy újra van víz a
barlangban, és lehet csónakázni is. Ez érdekes ─ mondta az asszony. ─ Nem is
emlékszem, mikor csónakáztam utoljára. És ott van nem messze Hévíz is.
Megáztathatnánk öreg csontjainkat.
─
Te vagy a pénzügyminiszter, Zsófikám ─ tárta szét
a karját Szabó Béla ─, ha úgy látod, hogy belefér a keretbe, csapjunk le rá! Én
szívesen megcsónakáztatlak…
Így történt, hogy Szabóék beültek az öreg
Skodájukba, és meg se álltak Tapolcáig. A panzió, ahol szállást kaptak, a város
központjában volt. Nem messze tőle a híres Tapolcai-tavasbarlang, és a Malom-tó.
Igaz, a szobák az emeleten voltak, és elég meredek volt a hozzájuk vezető
lépcső, de hát mit kívánhat az ember ennyi pénzért? Meg is jegyezte a recepciós
kislány, hogy:
─
Húha, a bácsinak nem lesz könnyű a botjával
megmászni a huszonhat lépcsőt. Földszinti szobánk meg nincsen…
─
Nem baj, kislány ─ mondta Szabó mosolyogva ─,
három napig kibírom valahogy, aztán majd egy hónapig rápihenek.
─
A másik hónapot meg a tavasbarlangra ─ bólintott
rá az asszony, mert azt se lehet kihagyni, ha már itt vagyunk.
S ha már ott voltak, ebéd után rögtön be is
álltak a barlang előtt kígyózó sorba. Úgy gondolták, ilyenkor, délidőben
kevesebb a vendég. Ahogy a férfi az utca túloldaláról megsaccolta, alig lehettek
többen százötvennél. Zsófika gyorsan beállította a férjét a sor végére, mert
éppen közeledett egy népes német csoport, és ha azok eléjük kerülnek, estig se
jutnak be a barlangba. Ő meg előre sietett, hogy a pénztárnál megérdeklődje
mennyiért, és hogyan engedik be a látogatókat.
Fiatalok várakoztak Szabó Béla előtt. A
szavaikból arra következtetett, hogy lengyelek. Feltehetően házasok voltak, mert
némelyik férfi a nyakába ültette a gyerekét. Az egyik fiatal nő a botjára
mutatott, és nyilván valami vicceset mondhatott, mert jóízűen nevettek rajta. Ő
meg csak széttárta a karját, mutatva, hogy egy kukkot se ért az egészből.
─
Ném báj…─ mondta az egyik mosolyogva ─ Bator
émbér…─ és megveregette a vállát.
─
Nos, hát az a helyzet, hogy félóránként ötven
embert engednek be ─ tért vissza hírrel a felesége. ─ Két, vagy három ember
ülhet be egy csónakba. A tó pedig tizenöt méternyire van a felszín alatt. Oda
viszont lépcsőn kell leballagni, apukám. Nincs lift, se mozgólépcső.
─
Most arra célzol, Zsófikám, hogy a lábam…
─
Talált, Béla. Sőt akár úgy is mondhatnám, hogy
talált, süllyed. Arra gondoltam, hogy majd elmesélem neked, hogy milyen volt, ha
visszajöttem. Addig elücsöröghetnél ott szemben a padon, a kultúrház előtt.
Szerzek neked valami olvasnivalót...
─
Kiolvasom én a szemedből az aggodalmat, Zsófikám,
de hát nem olyan fából faragták Szabó Bélát, hogy néhány ócska lépcső kifogjon
rajta.
─
Az a néhány ócska lépcső hetvenhárom, Béla!
Gondold meg!
─
Meggondoltam. Minden évemre jut egy. Ettől kéne
megijednem?
Az utcán hirtelen kerekedett szél száguldott
végig. A fák lombja felzúgott, és úgy meghajlott kelet felé, mint a hosszú hajú
nők frizurája, amikor meghúzza benne a fésűt a fodrász. Keszthely felől
elsötétült az ég, és mire a szomszédban a fagylaltját mérő cukrász lehúzta az
éppen elszállni készülő napernyő sátrát, hatalmas cseppekben kezdett hullani a
záporeső. Egy rövidszoknyás ifjú hölgy fölkiáltott, hogy „gyere anya, menjünk
innen, mert ebben jég is van!”, és átszaladt a túloldali épület eresze alá.
Sokan követték a példáját. Mások a közeli vendéglőig futottak.
─
Gyere, Béla, menjünk be mi is! ─ mondta az
asszony, és indult volna.
─
Most mennél el, amikor a felére fogy a sor? ─
nézett rá kerekre nyílt szemmel a férje. ─ Ezt a záport kibírjuk a járdán állva,
az esernyő alatt is, aki meg már egyszer elment, csak a sor végére állhat be. Ez
így van rendjén. Legalább fél órát nyerhetünk ezzel.
─
Rendben van, de hát a lábad…
─
Na látod, éppen erről van szó. Az ízületeimnek se
mindegy, hogy fél órával többet, vagy kevesebbet kell kibírniuk. Majd holnap
átugrunk Hévízre, és kiáztatom őket.
A pénztárnál két nyugdíjas jegyet váltott az
asszony.
─
A bácsi is bemegy? ─ kérdezte kissé furcsa,
kétkedő hangsúllyal a pénztáros. Hetvenhárom lépcső, kilencvenöt százalékos
páratartalom… A csónakot is hajtani kell…
─
Tudja, kedves ─, mondta Szabó a botjára
támaszkodva ─ egykor én vadevezős voltam. Evezős túrákat vezettem a Tiszán.
─
Az se tegnap lehetett ─ szólt be hátulról valaki.
─ Tőlem akár a Ferenc Jóska matróza is lehetett, csak ne tartsa föl a sort!
A lépcsőn lefelé menet, úgy a táv felénél megállt
egy kicsit pihegni. Zsófi elé állt, megfogta a kezét, titokban a pulzusát
számolta, no meg óvta is, nehogy elsodorják a lefelé igyekvők. Ott már a lépcső
is vizes volt, kicsapódott rá a pára. Egyre nehezebb volt a légvétel, és a hátán
is elkezdett csorogni a verejték, de nem hagyta magát. A botját szorítva ment
tovább. Már egészen közel értek a tóhoz, amikor az a bizonyos rövid szoknyás
ifjú hölgy, aki a sorban állás közben jeget kiáltott, eléjük tolakodott, és
visszakiabált a jóval följebb botorkáló középkorú nőnek.
─
Gyere már, anya! Úgy vánszorogsz, mint egy
anyatetű. Tudod, hogy sietnem kell…
─
Jól van, kislányom, de hát nem tud mindenki úgy
rohanni, mint te…
A sorban poroszkálók, a vizes lépcsőn óvatosan
lépkedők felmordultak, de a lányt nem zavarták a csípős észrevételeik. Az egyik
mögötte álló férfinek a kezébe nyomta a mobil telefonját, és távolabb lépve
viccesnek vélt arcokat vágott.
─
No, mi van? Lefényképeznél végre, vagy azt hitted
neked adom a telefonomat? Ott nyomd meg, középen! ─ Aztán az anyjához fordult. ─
Gyere, állj ide te is mellém! Ez a hapsi téged is lekap. Ugye milyen szépek
vagyunk mi így, ketten?
─
Ne csináld az arénát, kislány! ─ szólt valaki
fentről. ─ Csak feltartod a sort. Azt hiszed, így előbbre juthatsz?
─
Adjanak már neki egy csónakot, hadd ússzon! ─
kontrázott rá a másik.
─
Ácsi már! ─ szólt valaki a tópartról. ─ A bácsiék
voltak itt előbb, miért ennek a szeles kislánynak adnák a csónakot? A lépcsőn is
mindenkit meg akart előzni… Már itt is mutyiznak?
─
Szeles ám a majd’ megmondtam kicsodád, te
mutyista! Foglakozz inkább a saját csajoddal! ─ kiáltott vissza lány.
─
Nincs ennek apja, aki a szájára ütne? ─ kérdezte
egy mackóhang.
─
Látod, öregapám, én olyan szerencsés kislány
vagyok, hogy nekem olyan sose volt. Anyámból fakadtam szűznemzéssel. Maga meg
szálljon be abba a francos csónakba ─ fordult Szabóhoz ─, mert még azt hiszik,
hogy el akarom rabolni a hajóját!
A lapos fenekű lemez csónak ott libegett a
kristályvizű tó partjához simulva. Ketten segítettek beülni az evezőpadra, és a
férfi kezébe adták a lapátot. Idegen volt, nehezen illeszkedett a tenyerébe a
szerszám. Hiába no, az utóbbi évtizedekben mással volt elfoglalva. No, meg a
kristálytiszta, átlátszó vizet bámulta. Az idegenvezető azt mondta, hogy
egyetlen halfaj található a barlangtó vizében, az alig tíz centisre növő fürge
cselle. Az is a Malom-tóból úszik fel árral szemben. De ez is olyan ritka
jószág, hogy a legenda szerint szerencsés lesz az egész napja annak, aki egyet
is megpillant közülük. No, meg arra is figyelmeztették őket, hogy a sok eső
miatt megemelkedett a tó vízszintje. Lesz olyan barlangjárat, ahol csak
lehajolva tudnak átjutni. Na mindegy, majd lehajolnak, és vigyáznak egymásra.
Végtére is nem evezős verseny ez…
Lassan indultak a reflektorokkal megvilágított,
szűk barlang-folyosókon. Nem lehetett eltéveszteni az utat, körbe vitt. A
langy-meleg pára szinte elbágyasztotta őket. A férfi kezelte az evezőlapátot hol
egyik, hol másik oldalról támasztva meg a csónakot. Alig kellett evezni, a víz
sodrása vitte őket. A víz vájta karszt különleges formáit csodálták, és egymást
figyelmeztették a szűk folyosók belógó köveire. Volt olyan rész, ahol csak a
csónakba hajolva, szinte hasalva tudtak átcsúszni a sziklák alatt. Élvezték ezt
a különös kirándulást, a gyerekkorukra emlékeztető bujkálást. Szinte ötven évvel
fiatalabbnak érezték magukat. Aztán egyszer csak megzökkent a ladik, mintha
zátonyra futottak volna. De mégsem, hiszen hátulról jött a lökés. Aztán élesen
felharsant a türelmetlen lányhang.
─
Elaludtál, haver, vagy elhagyott a férfierőd?
Húzd azt a lapátot, mert megalszik a szádban a tej! Vagy arra vágysz, hogy én
toljalak? ─ Aztán felnézett és kissé visszafogta a hangját. ─ Ja, maga az?
Bocsika… vagy valami efféle.
─
Már megbocsásson ─ fordult hátra Szabó ─, de azt
mondták, hogy húsz perc múlva kell visszaérkezni, addig nézelődhetünk. Ha nagyon
siet, én szívesen félre állok, hogy megelőzhessen. Addig legföljebb megkeresem a
fürge csellét.
─
Semmi baj, csak azt hittem, a haverom van
előttünk. Ne essen kétségbe, nem fogom fölborítani, de tudom, hogy nagyon
csúnyán néznének rám, ha maga előtt futnék be a kikötőbe, öreg matróz…
─ De
kislányom! ─ pisszent rá az anyja.
─
Jól van, békén hagyom, de legalább egy fotót hadd
csináljak róla! Mosolyogjon, mintha maga lenne az apám!, Fölfelé menet majd
találkozunk és maga is csinálhat egyet rólam. Jó?
Zsófi kissé furcsán nézett a férjére, de nem
szólt. Arra gondolt, hogy majd fölfelé menet tisztázódik minden. Egyáltalán kik
ezek?
Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy a
rövidszoknyás kislány nem győzte kivárni, míg a két öreg kikászálódik a
csónakból. Hangos viháncolással szaladt fölfelé a lépcsőn, aztán eltűnt a szemük
elől.
─
Remélem, a fürge csellével előbb találkozunk,
mint ezzel a neveletlen fruskával ─ dohogta az asszony. ─ Különben büszke vagyok
rád, öreg, hogy végigcsináltad. Most szépen elballagunk a szállásunkra és ágyba
duglak, hogy kipihend magad vacsoráig.
─
Szó se lehet róla ─ indult el a lépcsőn fölfelé
Szabó Béla. ─ Még elmegyünk a Malom-tóhoz halat nézni.
─
Azok az aranyhalak megvárnak vacsora után is.
─
Az lehet, csak tudod az a helyzet, hogy amikor
negyven évvel ezelőtt itt jártunk a Feri barátommal, éppen nem volt víz a
barlangban. Megfogadtuk, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlenül
megkeressük azt a kis halat. Sajnos, neki már nem volt rá ideje… Ha majd egykor
találkozunk valamelyik felhő szélén, és megkérdezi tőlem, milyen is az a fürge
cselle, mit mondjak majd neki?