„Íme tehát a meghívás, amellyel mindannyiótokhoz fordulok: fogadjuk be Krisztus feltámadásának a kegyelmét! Engedjük, hogy Isten irgalmassága megújítson minket, engedjük, hogy Jézus szeressen minket, engedjük, hogy szeretetének ereje átalakítsa a mi életünket is; és váljunk eszközeivé ennek az irgalomnak, legyünk olyan csatornákká, amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot és kivirágoztathatja az igazságosságot és a békét.”
Tamási Orosz János
A Hír
A történelmet nagy
valószínűséggel mindig a mellékalakok hordozzák. Akik mesélik, mi történt a
világgal, miközben ők, mint minden változást, ezt is megpróbálták túlélni.
Tették, amit mások nem, s nem tették azt, amit lehetett volna – halott hőseivé
válni a változásoknak. Az egyszerűség perspektíváiból nézve ennyire egyszerű
minden; más kérdés, hogy az egyszerűség szemszögét valamiért örökké lebecsülik;
az egyszerűség egyet jelent az áldozatvállalás hiábavalóságával, leginkább azok
által kimondván ezt, akik eleve halogatták volna a vállalást, ám, hogy
megtétetett, s a legbátrabb meghala vala érette, így hát most rájuk hárul a
tanúságtétel értelmezése, elmondása, dicsőségének dicsőítése.
Ám vannak, akik a
halogatásban hallgattak rájuk, s most és mindörökké nem a tanúságot, hanem az út
egészét értelmezik önmagukban, újra s újra, egyre hidegebb, egyre részvétlenebb
megváltatlanságban. Ők hittek volna, de elvették tőlük azt a hitet, s csupán
megcsalatással jutalmazták a hitetlenségbe vetett hűségüket.
A legkeményebb, bár
öntelt véleményem ez, hiszen a nagy művekben a mellékalakok szinte mindig olyan
hatalmasra nőnek, mint a jelkép, ám mégis a nagyok legnagyobbjának s
legkeményebbjének gondolom itt Caravaggio festményeinek mellékalakjait. Ilyenek
a keresztre feszítések mesteremberei, a feladat pontos, precíz végrehajtói, nagy
ítéletek esetében eleve rendre őket hívják, értük üzennek, hiszen nem okoznak
csalódást; a bűnösnek megfelelő ideig kell szenvednie, szól az erszény mellé
tett utasítás. Nem lehet hát elkapkodni, s amikor egy nép szinte művészetté
fejleszti a keresztre feszítést, akkor az ölés e módjában is színre lépnek a
népművészet mesterei. A mesteri keresztre-feszítők. Mint, fentebb mondtam,
Caravaggio kompozícióiban.
Olykor azt érezzük
művei vizsgálata során, hogy a mellékalakok nem csupán hasonlítanak, de
ugyanazok; a Szent Péter keresztre feszítésén ügyködők között a baloldali már
korosabb alakban felismerjük a Krisztust oszlophoz kötözők között jobb oldalon
álló, munkáját odaadóan végző, itt még fiatalabb mesterembert; indulat
legkevésbé sem befolyásolja, csupán azt ellenőrzi, heveskedő, szerepét
teátrálisan túljátszó társával ellentétben, hogy az áldozat csuklóján a kötél
elég szoros-e; akár elégedettnek is mondhatjuk. Nem úgy a másik képen, ezen ő
már kissé korosabb, de sűrü gyapjas hajába ősz szál nem vegyül, s bár a három
közül, ki elvégzi az ítéletet Péteren, egyedül rajta van köpeny, ez módosabb
öltözékre vall, s arra is, hogy becses darab lehet, munka közben sem veti le,
bár a legtöbb rá hárul, ő emeli legsúlyosabb pontján a keresztet, s puszta
kézzel, nem ám holmi gurtnival (mint segítője) pótolja testi erejét; igen, ő az,
ha bosszús is, csak amiatt – megszokott társait hátra hagyta, most két az
öléshez jól láthatóan gyámoltalan, sete-suta, teszetosza, képzetlen munkaerőt
kapott; de nem szól, áthatja a feladat fontossága, „húzd”, szűri a szót, „most
em”, hajol bele a cselekvésbe, bal keze könyökhajlatával arra is ügyelve:
leszorítsa, rafinált birkózó-fogással, Péter emelkedő lábait.
Az már biztos, szép
karrier áll továbbra is előtte, s az sem látszik kétségesnek, hogy itteni
társait elveri majd maga mellől. Számukra hát megnyílhatnak a történelem ekkor
még nem érzékelhető ösvényei.
A mesterhóhérról
azonban semmit sem tudunk. Bár ez túlzás. Ha nevét nem, sorsát mégis
ismerhetjük. Saját sorsunkon át, legalábbis abból, mi követelményként ránk
öröklődött Ama Eljövetelből; s amely követelmény inkább valóban meghívás, miképp
szent embereink s miképp Ferenc pápa mondta: „Íme tehát a meghívás, amellyel
mindannyiótokhoz fordulok: fogadjuk be Krisztus feltámadásának a kegyelmét!
Engedjük, hogy Isten irgalmassága megújítson minket, engedjük, hogy Jézus
szeressen minket, engedjük, hogy szeretetének ereje átalakítsa a mi életünket
is; és váljunk eszközeivé ennek az irgalomnak, legyünk olyan csatornákká,
amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot
és kivirágoztathatja az igazságosságot és a békét.”
S ezt a meghívást
kellene sorsunknak követnie; mégis, milyen sokan mind a mai napig a hit
kételkedőit, elvetőit követik, közömbösen, vagy a bűn mestereiként. Mint az a
mesterember, akiről eddig meséltem, akinek leszármazottai ott voltak s máig itt
vannak, ők szólnak, ha valahol viszályt kell szítani, s ők sietnek oda, ahol az
ő szakértelmükre van szükség. S bár ha időnként halálos fáradtság ül ki rájuk,
addig sziklának gondolt arcuk lenne mintha agyagdarabra híg festékkel felvitt
akvarell; de ekkor is felismerhetőek maradnak. Mint Keresztelő Szent János
fejének levágásakor; az a férfi, aki lehajol a testért, jobb kezével már veszi
elő a kést övéből, arcán a gond összpontosítása látszik, s más valami: bal
lábával már őrzi a köntöst, amely majd rá marad...
Caravaggio, lám, milyen
pontos leírást ad nekünk képei folyamában, de ez a tett máshol is visszatér,
Fabritius mester kevés ránk marad munkáinak egyikén, azon látjuk ugyanezt a
gyilkost, már hozza a fejet a tömeg elé, őt mindenki látja, azt a furcsa
pergamen-arcot, de ő senkire sem néz, nincs dolga velük abban a pillanatban,
valami egészen mással lenne, de aztán jönnek a hétköznapok, jönnek a kételyek,
jönnek az újabb s újabb üzenetek, aztán elegendő ideig szenvedjen, hangsúlyozza
a feladatot az erszényt hozó közvetítő, s ő lassan bólint, napnyugtáig
kitartson-e, kérdi halkan, vagy még tovább? Aztán ki őrizné sötétedés után, von
vállat a közvetítő, tán csak nem én, moccan benne a gondolat, s szól: napnyugta
lesz az. Tovább már minek. Addig lesz, bólint a mester, s rejti az erszényt
köntösébe. Szép köntös, közvetlenkedne a közvetítő, ilyet viselt az a másik
habókos, az a hogy is hívták, no? Az elmaradt válasz csöndje, mint kés pengéje,
villan arcába; hát nem erőlteti a dolgot. Legyen békesség köztünk mindenkor,
göcögi.
S elválnak, addig is;
én nézem távolodó alakjukat, nézem felbukkanásaikat az emlékezet-tartó hatalmas
festményeken, vagy csak olvasok róluk, miképp Merdzanról, aki a karóba húzás
valóságos professzora volt; s szeretettel adózom a munkájukat megörökítő
mesterek előtt. Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. És szeretettel adózom
előttük is, a bűn számkivetett tudósai előtt is, mindenekelőtt szeretettel, mert
hát el kellett venned, Uram, az ő bűneiket is. Az Úr békéje legyen veletek
mindenkor. „...mint az Istennek ama Báránya, Aki a te bűneidet is elveszi. Nem
tudom, ki milyen bűnök terhével, emlékével jött ide mostan, de azt tudom, hogy
Isten szemében nincs reménytelenül eladósodott szolga, nincs reménytelenül
mélyre süllyedt ember” - idézem meg itt Joó Sándor örökké világító szavait, hogy
végül lassan becsukjam a festőalbumokat, összezárjam a könyveket, és kinyissam
azt az egyet. A Könyvet.
Jöjjön el a te
országod, mondom, talán fölöslegesen. Mert hát, tudom jól, eljön. Így kell
történnie.