A kalandor

Én nem akartam, jaj, ki hiszi el nekem,
én nem akartam modern ember lenni,
pizsamában, szakálltalan arccal feküdni végtelen éjelen
az ágyban, vagy bálba, irodába járni, parancsolni, inni, enni.

Márai Sándor:

A kalandor

Én nem akartam, jaj, ki hiszi el nekem,
én nem akartam modern ember lenni,
pizsamában, szakálltalan arccal feküdni végtelen éjelen
az ágyban, vagy bálba, irodába járni, parancsolni, inni, enni.
Én szívesebben lennék pásztor vagy vadász, vagy halász
a vizek mellett s a réteken, nem ilyen frakkos senki,
eltévedtem, higgyétek el,
a hit bennem fölénekel,
utolsó szegény valaki vagyok, s üres, mint a csépelt kalász.
A villamos lámpák is boldogabbak nálam,
ha fény övezi őket a hajlott rudakon, zöld özön,
egy szót se m értek abból, hogy mi az: közrend, állam,
mindehhez semmi közöm.
Még egy hangya is jobban érdekel,
ha tojást cipel egy túrás felé, egy kis veréb,
ha csőrével csiripel, énekel –
minden diplomáciánál érdekesebb, ha fut a dombon lefelé egy kerék.
Én unom már a shawlos betörőket a mozikban s a tengereket
a kasírozott hajókkal s a kifestett démoni nőket,
ájult unalommal nézem és élem őket,
szeretnék fix havi fizetést és egy gyereket.
Isten, e cifra éj reggel felé jár,
hallgasd meg most az imámat:
az én szívem ellágyult, nem kevély már,
engedd, hogy még egyszer négy lábon járjak.

1921. augusztus 14.