Jézus tanítását többek ilyen elutasítással fogadták. Jézus szavai nem illettek kortársai gondolatvilágához, hát elfordultak tőle. Makkai Sándor is ilyen kemény, gondolkodást átalakító szavakkal fordult 1931-ben az erdélyiekhez. Ma sem könnyű követni felvetéseit. De érdemes.
Surján László
"Kemény
beszéd ez. Ugyan ki hallgatja?"
Jézus tanítását többek ilyen elutasítással fogadták. Jézus szavai nem illettek
kortársai gondolatvilágához, hát elfordultak tőle. Makkai Sándor is ilyen
kemény, gondolkodást átalakító szavakkal fordult 1931-ben az erdélyiekhez. Ma
sem könnyű követni felvetéseit. De érdemes.
Az
ember elámul, hogy alig tíz évvel Trianon után, egy évtizeddel azután, hogy Kós
Károly a Kiáltó szóban kimondott keserűséggel végképp elszakadtnak tekintette
Erdély és az anyaország közötti kapcsolatot, és a transzszilvanizmus felé
fordult, Makkai milyen kemény önvizsgálatra kész és késztet.
„A
tények megkövetelik, hogy a romantikus, szentimentális, kritikátlan és naiv
nemzet- és történelemszemléletet bátran és következetesen változtassuk át
kritikai szemléletté. Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának
mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai
is; - mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk,
mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét és büntetését. Mert
esetleges, véletlen, külső szerencsétlenségnek tartva, csak a magunk igazának
melldöngetésénél maradunk és változatlanul belekövülünk a régi bűnökbe. El kell
fogadnunk a tényeknek azt a tanítását, hogy a pusztítás nagy külső alkalma csak
kinyilvánította és megpecsételte a sorsot, amely saját bűneinkben saját magunk
által megíratott. Nehéz ezt így látni, nehéz lemondani a saját igazunkról, de az
élet érdekében kell elfogadni ezt a szabályt: a mi velem történik, annak sohase
keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is
van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék. Inkább legyek
igazságtalan és kegyetlen önmagamhoz, minthogy a magam igazolására külső okokat
találjak. Mindenesetre közelebb vagyok az igazsághoz, ha magammal szemben
kérlelhetetlen vagyok, amíg csak egyetlen dudváját látom magamban a halált hozó
bűn mérgének. Azt pedig tisztán kell látni, hogy a magyar múltban, a magyar
lélekben is volt és van halált hozó bűn. Pártossága, gőgje, szenvedélyessége,
szalmalángja éppen elégszer ásott neki óriási sírvermeket történelmének tragikus
fordulóin. Keleti tunyasága, álmos közönye, földhöz tapadó önzése éppen eléggé
hátralökték a saját földjén is, Európában is a népek nagy versenyében.”
Ismerjük el, hogy a tények iránt ma sincs meg mindannyiunkban a fogadókészség.
Könnyebb, lelkesítőbb az ártatlan áldozat szerepében tetszelegni, sőt tovább
megyek, a száz éve történtek igazságtalansága miatt talán jogosabb is, mint az
önostorozás. Mégis, meg nem kerülhető feladat, hogy túlzásoktól mentesen
gondolkodjunk és a valóságnak megfelelően ítéljük meg magunkat és múltunkat.
Van épp elég érték a tarsolyunkban, ami akkor is jogossá teszi, hogy emelt fővel
járjunk, ha közben elismerjük, amit hibáztunk. Sőt. A hibák beismerése inkább
erőre utal és elismerést kelt, mint az azokhoz való görcsös ragaszkodás. Elég
baj, hogy hibáztunk, legalább ne legyünk büszkék rá.