Surján László beszéde
az Arad városának odaítélt
Megbékélési és Együttműködési díj
átadásakor hangzott el
2015. április 15-én
Tisztelt
Polgármester Urak!
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Nagyítóval sem lehetne találni Magyarországon olyan embert, aki ne hallott volna
Aradról. A 13-aradi vértanú örökre beleégette a várost a köztudatba, annak
ellenére, hogy október 6-át, a hajdani nemzeti gyásznapot, a századik évforduló
után megpróbálták elfeledtetni. Talán nem illett bele a proletár
internacionalizmus világába? A tizenhármak névsora világosan megmutatja a régi
magyar állam soknemzetiségű mivoltát. Olyan jellegzetessége ez múltunknak, ami
nem tudatosodott eléggé. 1920-ban nem egy egységes magyar nemzetállam esett
szét, hanem egy mai szóval multietnikus, multikulturális állam tört darabokra. A
tábornokok hősiessége azt is megmutatta, hogy nemzeti hovatartozástól
függetlenül lehet valaki halálig hű állampolgár abban az országban, amelyben él.
Ez viszont azoknak az országoknak is fontos üzenet, amelyekben, mint Romániában
is, jelentős számú nemzetiség él.
Az
1990-es fordulat után Arad a kivégzettek emlékműve miatt lett beszédtéma
Magyarországon. Nehéz ép ésszel felfogni, hogy miért kellett annak idején
eltüntetni ezt az alkotást, és miért kavar ma is viharokat az emlékmű puszta
léte.
Arad városa a lehető legjobb irányban kereste a megoldást. Részévé tette az
emlékmű ügyét a megbékélésnek. A Megbékélési Park, és a benne álló két emlékmű,
a román diadalív és az aradi vértanúkra emlékező szabadságszobor együttese
jelzi: románok és magyarok között is lehetséges egy európai jellegű megbékélés.
A városnak ez a hozzáállása, - és az emiatt sajnálatosan évről-évre megismétlődő
támadások kivédése - döntő tényező abban, hogy a Megbékélési és Együttműködési
Díjat Aradnak ítéltük.
Hogyan lett az osztrák-magyar megbékélésből román-magyar megbékélés vagy éppen
konfrontáció? Szellemi kútmérgezés az a történelemhamisítás, amely
megakadályozza a múlt higgadt kibeszélését és egyoldalúvá torzította a magyarok,
illetve a románok múlt ismeretét. Mi, a megbékélés hívei, célul tűztük ki, hogy
sztereotípiáktól megtisztítva ismerjük meg történelmünket. Ma a régen-volt
tényeket homlokegyenest ellentétes módon értelmezik a határ két oldalán. Nem
könnyű az út, amely egy közös állásponthoz vezet. Sikerre akkor számíthatunk, ha
a maga hibáit és bűneit mindkét oldal elismeri, ez pedig egyik oldalnak sem
könnyű. Hogy mennyire nem, azt Aradon évente tapasztalja a városvezetés, amikor
téves történelemtudattal megfertőzött radikálisok borzolják a kedélyeket. Sokan
szeretnék, ha az ultranacionalista szervezetek nem tüntethetnének. Ám nem a
demokratikus alapjogok megnyirbálása vezet el a megbékéléshez, hanem egymás
megismerése és megértése. Arad városa ebben is megteszi a magáét. Amint annak
érdekében is megteszi, amit tehet, hogy megőrizze a város multikulturális
jellegét. A nemzetiségi összetétel alapjaiban változott az elmúlt száz évben,
épp ezért kell a kisebbségek számára biztosítani saját kultúrájuk művelését,
lehetővé tenni az anyanyelvi iskoláztatást, istentiszteletet. Arad ezt is érti
és teszi, még akkor is, amikor a kor szavát és az Európai Unió szellemét kevéssé
értők erős ellenszelet fújnak.
Európa kulturális fővárosa címre pályázó Arad ugyanis tudja, hogy a többféle
nemzetiség együttélése nem veszélyeztet semmit, de megerősít mindent.
Arad azonban nemcsak vértanúi miatt ismert. Legalábbis a költészet kedvelő
közönség tudja, hogy a múlt század egyik jelentős magyar költője, Tóth Árpád
Arad szülötte. Az Arad című versében a jelenkori román-magyar viszony számára is
iránymutató sorokat olvashatunk. 1920-ban, tehát amikor még friss volt a
Trianoni fájdalom, s a legtöbb ember a mihamarabbi revízióban reménykedett, ezt
írta:
Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú...
Lélekben nem tudott elszakadni a szülővárosától, s ezért nemcsak Magyarországot,
ahol élt, hanem Romániát is a magáénak, tekintette. Ahogy a fecskének két hazája
van, úgy lehet nekünk is. Azt hiszem ez a titok nyitja. A hetvenes években
olvastam, hogy egy román szerző arról értekezett, hogy egy kicsit sem baj, ha
Erdélyt a románok és a magyarok egyaránt szeretik. Ez a kettős haza koncepció
köszön vissza abban, hogy Románia állampolgárságot ad a határain kívül élő
románoknak, s újabban, a román példát követve, ezt teszi Magyarország is a
határain kívül élő magyarokkal.
Példamutatónak látom Arad és az aradiak hozzáállását a kedélyeket gyakorta
felkavaró zászlóvitákban is. Vannak Romániában olyanok, akiket zavar más
nemzetek zászlója. Korlátozni kívánják ennek lehetőségét. Európai aggyal nehezen
érthető reakció ez, hiszen gyakran még picinyke szálláshelyek kapujában is ott
lobog azoknak az országoknak a zászlaja, amelyek polgáraira vendégként
számíthatnak. Arad város vezetése, jelesül a polgármester úr épp az
európaiságra, az Unióban való közös létünkre, az európai színpadon játszott
közös szerepünkre, azonos érdekeinkre hivatkozva utasított el egy, a magyar
zászlót ért avítt szemléletű támadást. A napokban a zászló-háborúnak egy új
fejezete kezdődött annak kapcsán, hogy az aradi Török Zsolt milyen zászlót visz
magával a Föld legmagasabb csúcsára. Török Zsolt az állampolgárságának megfelelő
zárszó mellett döntött, s ezért az internetező közönségtől sok durva támadást
kapott. Ebben az ügyben az aradi magyar sajtó reakcióját akarom kiemelni. Nem
élezték a feszültséget, hanem csillapították. Igazuk volt. Nem követelhetjük
egyoldalúan, hogy Románia teljes jogú állampolgárként kezelje magyar származású
polgárait, hanem nekünk is el kell fogadnunk mindazt, ami ebből következik.
Egymás felé önazonosságunk megtartásával csak akkor közeledhetünk, ha mindketten
megtesszük a magunk lépéseit.
Aradnak ezt az élet több területén megmutatkozó európaiságát, a regionális
együttműködés fontosságát felismerő és ezen a téren is cselevően fellépő
magatartását annál inkább nagyra kell értékelnünk, mert bizonyos értelemben
ellenszélben teszi. Amikor híre ment, hogy a Charta XXI mozgalom ez évi díját
Arad kapja meg, kaptam olyan jelzést, hogy amit a polgármester tesz, politikai
haszonszerzésből teszi. Be szép is lenne, ha a román közvélemény többsége
számára a megbékélés hirdetése pozitív üzenet volna! Ha az európai hozzáállás
nem vinne legalább annyi, ha nem több szavazatot, mint amennyit hoz. Az éles
fogalmazásáról ismert Valentin Stan írta két évvel ezelőtt: „hogy a románok nem
hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első
pillanatától.” Szavazatokat hozó fóbiákról is beszélt, amelyek gerjesztése
egyszerűbb, „mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e
fóbiatehertől.” E markáns megfogalmazás súlyát tompítja, hogy az
idegengyűlöletre építő, szélsőséges pártok marginális helyzetben vannak
Romániában. Mégis azt mondom, nem sanda szavazatszedésről, hanem éppen bátor
kiállásról van szó, amikor Arad félve őrzi a maga multikulturális jellegét, és
ápolja több gyökerű hagyományait. Ezzel teszi magát méltóvá, hogy eséllyel
pályázhasson az Európa Kulturális fővárosa címre, amelynek elnyerésében magam is
bizakodom. Ami pedig a fóbiákat illeti, ez a mozgalom, amelynek nevében a
Megbékélési és Együttműködési Díjat átadom, arra törekszik, hogy ezek magyar
részről és román részről egyaránt eltűnjenek. Legyünk mindannyian
történelmünkre, kultúránkra büszke, közös érdekeinket felismerő és egymást az
Unióban hatékonyan támogató igaz magyarok és igaz románok.
Surján
László beszéde
az Arad városának odaítélt
Megbékélési és Együttműködési díj
átadásakor hangzott el
2015. április 15-én