"Végül, hogy válaszoljunk az elején feltett kérdésre: igen, otthon az is, ahol a hon van és az a valahol is, ahol az itthon van. És összekötő híd, út és tükör, ki e kétlakiság szép ajándék-terhével él."
Pálmai Tamás
Otthon
Otthon
az, ahol a hon van? - tehetjük fel a kérdést. Ám mielőtt válaszolni próbálnánk
rá, nézzük, hogyan próbálták definiálni ezt a szót főnévként vagy határozóként
akár.
Eszerint,
ha főnév, akkor személyes lakóhely, ahol egy család él huzamosabb időn át. Egy
ház, lakás, ahol egy személy, család saját háztartással rendelkezik. És minden
ember békés és barátságos otthont szeretne családjának. Lehet teljes ellátást
biztosító intézmény, ahol időskorúak, rászorulók, gyerekek, fiatalkorúak, árvák,
munkások laknak együtt. De lehet kulturális vagy társasági élet számára szolgáló
intézmény, hely, amelyet különféle közösségek, szervezetek tevékenységének nyújt
lehetőséget.
Határozószóként
kezdjük egy
közismert szólással: Mindenütt jó, de a legjobb otthon. Aztán nem maradhat el
Tamási Áron sem: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Folytathatjuk Petőfivel: „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, de a szívem
csak azt mondja: jobb otthon.” Ám, ha nincsenek nálam otthon, akkor nyílván
elment az eszem. Mert ugye, az eszem képes mozogni: jár.
És néha sajnos a vendégek annyira otthon érzik
magukat nálunk, hogy nem akarnak hazamenni.
Most
tágítsuk a kört. Ha távol vagyok lakóhelyemtől, akkor már a település, Békés az
otthon, amit emlegetek. Ha más megyében vagyok, akkor Békés megyei leszek, s ha
külföldön lennék, akkor Magyarország az otthonom. Amerikából epedezve haza
európaivá válok, s ha egyszer kijutok a világűrbe, akkor a Föld, mit hazának és
otthonnak nevezek.
A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabbnak
tűnik, mégis egyszerű. A gyermekkor települése, az a hely, község, város
(Sepsiszentgyörgy), vidék (Háromszék), ahol születettem, gyermekkoromat
töltöttem, ahol az akkori családom, szüleim, rokonaim, barátaim éltek, de ahol
én már nem élek, az is az otthonom. Ahonnan eljöttem, ahol még sok gyermekkori
pajtás él, akik nem költöztek el onnan. Mert a külföldre vándorolt ember sokat
visszagondol, milyen lehet otthon az élet. Az ott történt dolgok még most is
érdeklik őt attól függetlenül, hogy évek óta máshol él.
Mi egyszerűsíti ezt a nagyon sokat taglalt, kissé
tudathasadásos helyzetet? Egyrészt az, hogy Tamási szerint is valahol kell
otthon lenni de/és valahol otthon kell lenni. Világos, ugye? Az axióma,
alaptörvény, hogy a szülőföldem mindig az otthonom marad. Elválaszthatatlan
részem, de el- és befogadó városom, Békés is azzá vált, épp a meleg, otthonos
szeretet miatt, amit magam körül érzek. Csahosok meg mindig voltak és lesznek.
Béke velük. Másrészt egyszerűsíti az is dolgot, hogy egy nemzet, valaha egy
ország volt, ami ma övez. Anyanyelv kicsit másképpen sós, de ismerősen otthonos
tengere vesz itt is körül. Nem kell idegeneknek megfelelni, más nyelven küzdeni
a mindennapokért. Ez óriási dolog.
De mi van akkor, ha valaki nem lépik le a
színről, nem hagyja el szülőföldjét vélt vagy valós okok miatt, hanem marad, hol
világra jött, de mégsem érezheti magát otthon, mert folyamatosan másodrendű
polgárként kezelik, mert más nyelv óceánjának hullámai csapdossák szigeteinek
partjait, és érdekeinek képviselete is erősen sántít? Akkor mi van? Elfogadjuk,
hogy ők erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek, kárpátaljaiak, burgenlandiak, stb.
és kész? Nem kész. Mert sem a történelmi tájakon maradtakat nem faragták
puhafából (sőt!), sem az „anyaország” nem minden polgára Kádár népének ivadéka
hál’ Istennek.
Végül, hogy válaszoljunk az elején feltett
kérdésre: igen, otthon az is, ahol a hon van és az a valahol is, ahol az itthon
van. És összekötő híd, út és tükör, ki e kétlakiság szép ajándék-terhével él.