Nagyapám majdnem minden tavaszon hozott egy vadnyulat a szőlőből. Hogyan fogta, hol szerezte, soha se tudtuk kideríteni. Amikor kérdeztük, hamiskásan elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Megsóztam a farkát, és belebújt a tarisznyámba.”
T.
Ágoston László
A
sózott farkú Muszmusz
Nagyapám majdnem minden tavaszon hozott egy
vadnyulat a szőlőből. Hogyan fogta, hol szerezte, soha se tudtuk kideríteni.
Amikor kérdeztük, hamiskásan elmosolyodott, és csak annyit mondott: „Megsóztam a
farkát, és belebújt a tarisznyámba.”
Ezen a tavaszon is meghozta a nyulat. Apró,
szürkésbarna jószág volt, szinte észre se vettem, úgy megbújt a madárlátta
kenyér mellett a tarisznya sarkában. Az öreg csak mosolygott, és nem a fogasra
akasztotta a tarisznyát, mint rendesen, hanem a szék karfájára. Amikor
felkapaszkodtam a térdére, a fülembe súgta:
- Nyúlj csak bele a tarisznyába! Majd meglátod,
mi lapul ott!
- Nyúl, nagyapa? - ugrottam a nyakába. - Meghozta
a kis nyuszimat?
- Én nem tudom, nézd meg!
Óvatosan belenyúltam a fekete bőrtarisznyába, és
majd a mennyezetig ugrottam örömömben.
- Mami, nagymamikám, nyuszit hozott a nagyapa! -
lelkeneztem. - Tessék hozni a fedeles lábost, el ne szaladjon!
- Dehogy szalad az el - csitított nagyapám -,
hisz’ még szopós. Különben is meg van sózva a farka...
Másnap ketrecet csináltunk neki. Kibéleltük
mindenféle rossz rongyokkal, szőrme darabokkal, nehogy megfázzon. A szomszéd
gyerekek irigykedve néztek rám, mert nekem igazi vadnyulam volt. Hozták is a
szénát, füvet, akácfa levelet, hisz’ ingyen senkinek se voltam hajlandó
megmutatni. Még a legjobb barátomnak, Attilának se. A hátsó szomszéduknak volt
két tehene. Az ő fia volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy dudliztassa a
nyulamat. Igaz, az övé volt a dudli, meg a tej is.
Már csak neve nem volt a nyulamnak. Hamarosan
megtartottuk hát a keresztelőt, hiszen minden tisztességes nyúlnak illik, hogy
tisztességes neve legyen. Neki Muszmusz lett a neve. Miért épen ez? Mert a
szomszédék Juliskája még nem tudta kimondani, hogy nyuszi. Azt mondta: musz -
musz.
Muszmusz gyorsan felcseperedett, és láthatóan
kedvére volt, hogy foglalkozunk vele. Az ölembe ült, és a kezemből falatozott.
Nagyon szerette a sárgarépát. Bizony előfordult, hogy mire nagyanyám föltette a
tűzhelyre az ebédet, kétszer, háromszor ki kellett ballagnia a kertbe
sárgarépáért, mert elcsentem az asztalról, és Muszmusz jóízűen megreggelizte.
Úgy tett, mintha nem venne észre semmit, de azért félhangosan megjegyezte:
”...pedig meg mernék esküdni rá, hogy hoztam be sárgarépát...”
Egy nyári napon mintha megbokrosodott volna az én
sózott farkú Muszmuszom. Kaparta a ketrec alját, rágta a rácsot. Mindenáron ki
akart szabadulni. Hiába nyújtottam neki a legjobb falatokat, rám se hederített.
- Felébredt benne a vad ösztön - mondta nagyapám.
- Az övéihez kívánkozik.
- De miért? - pityeredtem el. - Én mindent
megadok neki, a mamája se szerethetné jobban...
- A szabadságát nem pótolhatod, kisfiam! Gyere,
engedjük el!
- Nem! - kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá
a lábammal. - Muszmusz az enyém. Nagyapa engedje el a saját Muszmuszát!
Az öreg nagy levegőt vett, nyelt egy jókorát,
sarkon fordult és otthagyott. Később visszajött, megállt a hátam mögött, és csak
annyit mondott:
- Kegyetlen gyerek vagy. Én Muszmusz helyében
megszöknék tőled.
A jóslat bevált. Másnap reggel üresen találtam a
ketrecet. Napokig sírtam, toporzékoltam, de végül is bele kellett nyugodnom,
hogy nincs többé Muszmuszom.
Ősszel, amikor már a szürethez készülődtünk,
viszontláttam a partoldalon. Nagyapám hívta föl rá a figyelmemet. Alig egy
kőhajításnyira lehetett tőlünk, és nem ugrott föl, mint a többi nyúl, amikor
meglátott bennünket. Nyugodtan falatozta tovább a cukorrépa levelét. Apró,
szürkésbarna kisnyulak ugrándoztak körülötte.
- Megismered? - kérdezte nagyapám.
- Hát persze... Ő az én Muszmuszom. Muszikám,
gyere ide! - kiáltottam felé. Nem jött, hogy is jött volna. Vidáman meglengette
két hosszú fülét, és eltűnt a kisnyulakkal a répasorban.
- Látod - mondta nagyapám-, megköszönte, hogy
visszaadtuk a szabadságát. Még a gyerekeit is bemutatta. Ha beszélni tudna, most
azt mondaná: „Ne haragudj, de ők többet jelentenek nekem még a nagymamától
lopott sárgarépánál is.”