"Bohumil Hrabal – Rotterdami Erasmus, a Balgaság dicsérete szerzőjének reinkarnációjaként – Hanta alakjában – a maga rembrandti külsejű énjében – és történeteiben a hagyományos ember leépülését és egyben felépülésének a lehetőségét éli át." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
"Túlságosan
zajos magány"
(A
Térszínház vendége Hrabal)
Bohumil Hrabal – Rotterdami
Erasmus, a Balgaság dicsérete szerzőjének reinkarnációjaként – Hanta alakjában –
a maga rembrandti külsejű énjében – és történeteiben a hagyományos ember
leépülését és egyben felépülésének a lehetőségét éli át. Az anyag és szellem
együtthatójára kérdez rá. A szeretet és bölcsesség értékének átvilágítására
vállalkozik. Hitét vesztő, aki a lehetőség jelenlétére ébred rá. Mindent magába
fogad: elpusztítja és egyben újraéleszti. Akarata ellenére létező, aki ezt a
létezést mégis a hasznos örömszerzés eszközeként akarja átélni. A tenyészet
ellenében az eszmélet éltető emlékező erejét dicsőítve. És az ember alászállását
megérve annak feltámadását igényli.
Ezt az önmaga elpusztítása árán
önmaga feltámadását igénylő, évszázadokon átívelő példát keltette a maga sajátos
módján életre a Térszínház. Balogh László a kisregény első fejezetét éli magáévá
előttünk, belekapcsolódva egy sajátos zenébe, amelyet Ligeti György műveiből
állítottak össze a rendező Bucz Hunorral:
"Az est zenei idézetei: 1/
Poéme Symphonique for 100 Metronomes (1962) l9,56 perc az időtartama!!! De csak
idézzük az elején és a végén. 2/ Coloana fara sfarsit, (1993). 3/ Continuum
(1970). 4/ Mysteries of the Macabre (1991). Négy művéből idézünk. Mintegy a
stációk elválasztásaként, a meditáció mélyebb és mélyebb rétegeit lecsengető és
előkészítő funkcióval.”
Meditációnak mondják
produkciójukat. Az emlékezet nélküli világban bemutatnak egy embert, aki
mindenre emlékezve szünteti meg az emlékezetet, hogy ezáltal belépjen oda,
ahonnan kilépett, amikor megszületett. Lao-Ce életelvei szerint készítik, építik
meg a meditációt, a kiüresítést, amely a teljes emberi kultúra ismeretében annak
levetkezését hajtja végre, hogy helyében, annak eredményeként mégis az emberi
életpályamodell értékes ívére döbbentsen rá, előkészítse a resurrexit tertia die
állapotát. A felejtés és emlékezés sajátos keverékét: a megváltást. Nem vallásos
értelemben, hanem az emberi hozzájárulás által. Kérdés: sikerül-e az embernek
emlékezete összegész eredményét magába gyömöszölve kapcsolódni, felhasználni
Jézus sugallatát, az eleve elrendelésben a szabad akarat megvalósításával,
bölcsességgel a szeretetet feléleszteni magunkban. Eljutni Lao-Ce
életpályamodellje segítségével Jézus szeretetáldozatának magunkra alkalmazásáig.
Sikerülhet-e emlékezetünket megtisztítani. Mert ezzel az emlékezettel
áldva-átkozva élünk itt evilágban, ahová beléptünk. Tudunk-e ellenére szeretni
emlékeinkben, szeretettel válogatni, újjáépülésünk során a kilépésre
felkészülni. A kilépés valóban új belépés lesz-e a számunkra. Hanta-Ádám ezt a
tétet gondolja végig, ettől lesz „túlságosan zajos” a magánya. Jó közvetítőket
választott-e Éva-Mancinka és az Isten között vibráló keresésében? Ha evilági
életében tud kötődni, szükségük van reá a többi embereknek, akkor „diadallal”
léphet át a belépés szakadékán. Mint Madách Évája a Londoni Szín végén.
Nem véletlen, hogy Ligeti György
zenéjével társították Hrabal szövegét a Térszínház színpadán, 1956 szabadakarata,
a kiszolgáltatott eleve elrendelés mellett ő volt az, aki a huszadik században a
nagy komikus-tragédiát, a halál kigúnyolását, ellenében való létezést vitte
színpadra, kései operájában, a Le grand macabre-ban.
Balogh László évtizedek óta
alakítja „meditációját”, kerül közelebb és közelebb Hrabal művének szelleméhez,
amelyet kiközvetít nézői-hallgatói számára. Programozóként végigélte az óriás
számítógép-kolosszusok, a lyukkártyás programozás fénykorát és elmúltát,
megtalálta a kidobott tekercseket. És akkor elkezdte munkáját. Hantává
lényegült, ismét és ismét leírta a kisregény szövegét ezekre a szalagokra,
melyeket, mint bűvész a nyuszit a cilinderből különböző trükkökkel leperget
előttünk. És mondja-mondogatja Hrabal egyre jobban megértett szövegeit. Aztán
elárulja, hogy egyben egy-egy ilyen tekercs súgópéldány is. Nem memorizálta a
szöveget. Élni akarja. És ehhez bele-bele kell tekintenie, mint a középkori
szerzetesnek a másolásra kiválasztott szövegbe. Éli gondolkodó életét, előttünk,
nézők között állva, mozogva, életre-halálra készülődve.
Most, Hrabal 101. születésnapja
jó alkalom, hogy felújítsák, közönséget csábítsanak, verbuváljanak a szöveg
elővezetésére, majd utána szeretetteljes megbeszélésére. Végül Hrabal sörének
egymás közt való megosztására.
Lehet egy birodalmak között
vergődő kicsi nép, pontosabban egy időnként birodalmi fővárossá átalakuló
kicsiny nagyváros nemzedékek számára a világ középpontja? Ha kimondom Prága –
akkor mindenki megérti a kérdésemet, és hangos igennel fog válaszolni. Chaplin
és a Godotra várva Vladimirja és Estragonja között a huszadik század alapművei
sorában összekötő szerepben ott olvasható nemzedékről nemzedékre Bohumil Hrabal
világa. Abból is a Hanta nevű lúzer tudatának öntudatosodása, a Túlságosan zajos
magány című kisregény egyszerre „túlságosan zajos” és mégis oly igen egyszerre
átlátható, kétségbeejtő és ugyanakkor emberségünkhöz ismét vissza-felemelő
világképe.
Mit is ír le Hrabál ebben
az eszmélkedésben? Ami a huszadik században rászakadt a Modern időkben az
emberiségre. A személyes munka becsületének értéktelenedését. Az egyes ember
értékének veszését a világidő alakulásában. Az egyed szerepének
eljelentéktelenedését a nemzedékek egymást követésében. Szóval mindazt, ami
nyomasztóan jelen volt a huszadik század látványosan nagy tragédiáival, és ami
rajtunk is maradt a tragédiák tűntével.
Groteszk egyszeri világban
végig gondolva. Hanta egy pincében a világ teljes kultúráját, mondjuk a teljes
Guttenberg-galaxist hivatásszerűen, egyszerű kézművesként semmisíti meg. Nem
háború által, nem pusztító erővel, nem az Alexandriai Könyvtárt elpusztító
tűzvésszel és kalifai verdikttel, hanem a mindennapi békés élet folyományaként,
közben napi söradagjával feltöltekezve. Mert mindezt csak így tudja elviselni.
Mintha T. S. Eliot Az üresek című versét olvasnánk, olyan környezetben: „Mi
vagyunk az üresek / mi vagyunk a kitömöttek / zsúpkobakunk / egymásnak rogy. Óh,
jaj, / száraz hangunk, amikor / súgunk-búgunk / nyugodt és semmit se mond, /mint
száraz fűben a szél /vagy patkányok lába száraz / pincénk üvegcserepén.” „Or
rats’ feet over broken glass / In our dry cellar”. Amíg nem ismertem Hrabal
Hantájának celláját, azt hittem ez a legundorítóbb helyiség-meghatározás a
világirodalomban. Aztán a maga természetességével meséli Hrabal ennek az
embernek a munkahelyét, már nem is undorodom, csak olvasom. Sajnálom még ennek
is az elvesztését. Mert erről (is!) szól mindez, hogyan veszíti el az ember a
Modern időkben ezt a gusztustalan bizonytalanságot is. A kézimunka, és a munka
becsületét? Hát ha csak ennek groteszk átgondolása lenne? Lenne a mű akkor is
remek! De gondolom, nem egymást követő nemzedékek alapkönyve. Miként Don
Quijote, Robinson Crusoe, Tristram Shandy, A kastély, Ulysses. Mi emeli ezek
közé?
Hogy nemcsak a lúzerré
válást mutatja be, hanem annak éppen az ellenirányú mozgását is. Miként lesz egy
mindennapi ember, amolyan, a szomszéd kocsmában iszogató Svejk-szerű emberből
Hanta, aki „akaratom ellenére vagyok művelt…” Aki amit mielőtt elpusztít,
elolvas, megemészt, átgondol, akinek vezérlő elve Jézus és Lao-Ce
világítótornya: a szeretet és a bölcsesség. Aki nemcsak az idők selejtező
tevékenységét végzi, de a kultúra csúcsainak megértésére törekedve annak
pusztítását is fájdalmas közönyösséggel fogadja.
Maradjunk „In our dry
cellar”. Hanta az a csoda, mint feleségem mostanra rajongásig megszeretett
kicsikutyája. Csivava és yorki első hibridje. Úgy választotta ki, miként Hrabal
a maga szeretetével és bölcsességével megalkotta számunkra a maga Hantáját. A
yorki angol bányász proletárok társa volt, patkányirtó kicsi eb, a bánya mélyén.
A csivava „apró ajándék az égből” a mexikóiaknak, az ég közvetítője a földnek.
„Az eszme / és a valóság közé / a mozgás / és a tett közé / odahull az Árnyék”,
„Between the idea / And the reality / Between the motion / And the act / Falls
the Shadow” „Mert Tied az Ország” – „ez a vége a földi világnak / nem bomba,
csak egy buta nyekk.” „For Thine is the Kingdom”, „This is the way the world
ends / Not with a bang but a whimper.” Íme Eliot és a kis kedvenc között ott
virít Hanta, mint a huszadik század emberének és sorsképletének magáévá élője. A
„túlságosan zajos magány” magába préselője. Illetve magát ebbe a bálába
belepréselője. A „felesleges ember”, mondjuk egy Oblomov reinkarnációja. A
pusztító huszadik század, a személyiség bábeli öntudatának felépítője és egyben
szétcincálója. Önmaga megsemmisítője.
De ha csak ez lenne, ennyi,
akkor maradhatna a huszadik században, tragikus dokumentumként, nem élne túl a
posztmodernen, nem beszélne nekünk, a huszonegyedik századi igényeink szerint, a
tragédiát az elégiába átvezetni kívánva. „Vakon, hacsak / fel nem ragyognak ujra
a szemek, / mint az alkonyi halálország / örök csillaga / és százlevelü rózsája
/ egyedüli reménye / az üreseknek.” „Sightless, unless / The eyes reappear / As
the perpetual star / Multifoliate rose / Of death’s twilight kingdom / The hope
only / Of empty men.” A „tragic joy”, miként a másik nagy huszadik századi
költő, Yeats megálmodta. Hanta sorsképlete csodás jajkiáltás. Ellene mondás
minden gonosznak. Az élet játékos visszaperlése. Minden filozófiák, minden
művészetek, minden pusztulásra ítélt evilági sorsok jajveszékelése. A patkányölő
yorki kiskutyában a létezés Isten-ajándék voltának állandó tudatosítása.
Groteszk, sőt morbid létformában megláttatott életreményre ébredés (a mi Németh
Lászlónk sugalmazó szavával). A „művelt vagyok” nem tudatos „okos” gyűjtőmunka
eredménye, hanem az emberi lét természetes szövődménye. Felmutatása annak, hogy
létünk mulandó. De ez a mulandóság felelősen kellene hogy belekapcsolódjon ennek
a létezésnek a folyamatosságába. A munka révén, az emberi kapcsolatok révén, az
összetartozás révén. Egyszerűen a szeretet és a bölcsesség diadalmaskodása
révén. Jézus és Lao-Ce őrcsillagai alatt mily elenyésző a tragikus jelenet,
amint Leonardo végignézi lovasszobrának az ellenség általi miszlikre
pusztítását. A csoda nem az, hogy a történelem átrohan ezeken a műveken, hanem
az, hogy valaha, egyszer megszülethettek. Hálát adni ezért a létért, „mikor /
mikor / mikor minden csak játék s butaság.” (Szabó Lőrinc: Hálaadás). És
hozzáteszem, hozzáadom Hrabal szövegéhez, no meg az előadáshoz magam örömére:
hálát adok a talán csak legendáért, hogy a condottieri milánói herceg
lovasszobrát elpusztító franciák egy későbbi lovagias királya ölébe fogta utóbb
a haldokló szobrászt. Legyen ez a magam adománya a szeretet és bölcsesség
huszonegyedik századi nagy tanítómesterének újabb generációkat tanító sugalmához.
Miként feleségem mellett összegombolyodva, paplanja alatt melegszik a
kiválasztott Isten-csodája, a szeretet és bölcsesség azték és angol eredetű,
életet megmentő-tovább szolgáló példázata. Hrabal szelleme így élhet tovább az
emberiség megújulásában. Magunk példájával adakozunk ehhez ötletekkel,
tényekkel.
* * *
Emlékeztessek néhány
Hrabal-szövegre, számomra legjellegzetesebbekre, melyekre az előadás-meditáció
felkészített!
„Ezen
a héten egy százas csomagot bontottam Rembrandt van Rijn reprodukcióiból, száz
egyforma portrét az öreg, szivacsarcú művészről, egy olyan ember hasonmását, aki
a művészetben és a részegségben elérte az örökkévalóság küszöbét, és látom, hogy
mozdul a kilincs, és egy ismeretlen nyit be, már az utolsóajtó túloldaláról.
Nekem is kezd már puffadt, leveles tésztaszerű arcom lenni, olyannyira, hogy
képem egy málladozó vakolatú, levizelt falhoz hasonlatos, és már én is kezdek
olyan bárgyún vigyorogni, kezdem a világot az emberi dolgok és események
túloldaláról szemlélni. Ma tehát minden bálát az öreg Rembrandt van Rijn úr
arcképe szegélyez, én pedig hulladékpapírt, aztán nyitott könyveket rakok a
présteknőbe, ma vettem először észre, hogy már nem is észlelem, hogy
egérkölyköket dobálok a teknőbe, egész egércsalád fészkeket préselek össze, é s
mikor a présbe dobom a vak kölyköket, anyjuk utánuk ugrik, és nem tágít
mellőlük, így osztozva a hulladékpapír és a klasszikus könyvek sorsában. Senki
sem hinné, milyen rengeteg egér van egy ilyen pincében, tán kétszáz, tán
ötszáz, és ezeknek a barátkozó állatkáknak a többsége félvakon születik, de
mindegyik hasonlít rám abban, hogy betűvel táplálkozik, és legszívesebben a
szattyánkötésű Goethét és Schillert csemegézi. Így aztán a pincém mindig tiszta
hunyorgás és könyvrágcsálás,szabad idejükben az egérkék olyan pajkosak, mint a
macskakölykök, présem teknőjének peremén és horizontál tengelyén mászkálnak, de
amikor a zöld gomb megnyomására a teknő fala végzetszerűen stresszhelyzetbe
zúdítja az egész papírhalmazt az egerekkel együtt, amikor elhalkul cincogásuk,
akkor az egerek a pincében egyszerre csak megkomolyodnak, a hátsó lábukra
állnak, pitiznek és hallgatóznak, hogy miféle hangok ezek, de mert az egerek a
jelen idő elmúltával mindent elfelejtenek, rögtön tovább folytatják a
hancúrozást, tovább majszolgatják a könyvek szövegét, minél öregebb, annál
jobban ízlik nekik a hulladékpapír, akár a jól érlelt sajt, a jól kezelt bor.”
Az ember épp így szemben a
halállal él, minden percében. Csak nem tud felejteni. És ezért idegeiben,
kultúrájában, életmegnyilvánulásaiban benne él a tragédia tudata. Mint Hanta
cigánylányának emléke: „Egyszer estefelé jöttem haza, a cigánylány nem várt,
felkapcsoltam a villanyt, reggelig járkáltam ki a ház elé, de a cigánylány nem
jött, nem jött másnap sem, nem jött soha többé. Kerestem, de már sohasem láttam
viszont az aprócska, gyerekes cigánylányt, aki egyszerű volt, mint a faragatlan
fa, aki olyan volt, mint Isten lelkének lehelete, aki semmi mást nem akart, mint
azzal a fával fűteni, amit a hátán hazacipelt, azokkal a nehéz bontott
gerendákkal és deszkákkal, azokkal a hatalmas keresztnyi fadarabokkal, tényleg
nem akart mást, mint paprikás krumplit főzni lókolbásszal, megrakni a kályhában
lobogó tüzet és ősszel sárkányt eregetni az égbe. Csak később tudtam meg, hogy a
Gestapo vitte el a többi cigánnyal együtt, és koncentrációs táborba hurcolták,
ahonnan már soha nem tért vissza, valahol Majdanekben vagy Auschwitzban égették
el a krematórium kemencéjében. Az ég nem emberséges, de én akkor még emberséges
voltam. A háború után, amikor nem jelentkezett, elégettem az udvaron a sárkányt,
a zsinórt és a hosszú farkat, amelyre a papírgalambokat kötözte az a kis
cigánylány, akinek a nevét már elfeledtem. Miután véget ért a háború, a pincém
még az ötvenes években is gyakran tele volt náci irodalommal, kis cigánylányom
bájos szonátájának fényénél hatalmas kedvvel préseltem az egyazon témára írt
brosúrák és könyvek mázsáit, több százezer oldalt zúztam össze ujjongó férfiak,
nők és gyerekek, ujjongó öregek, ujjongó munkások, ujjongó parasztok, ujjongó
SS-legények, ujjongó katonák fényképeivel, hatalmas kedvvel dobáltam a
hidraulikus présem teknőjébe a felszabadított Danzigba bevonuló Hitlert és
sleppjét, a felszabadított Varsóba bevonuló Hitlert, a felszabadított Prágába
bevonuló Hitlert, a felszabadított Bécsbe bevonuló Hitlert, a felszabadított
Párizsba bevonuló Hitlert, Hitlert magánlakásán, Hitlert az aratóünnepségen,
Hitlert hű farkaskutyájával, Hitlert frontharcosai között, az atlanti
falatszemlélő Hitlert az ellenőrző körúton, a Keleten és Nyugaton elfoglalt
városokba behajtó Hitlert, a katonai térkép fölé hajoló Hitlert, és minél többet
préseltem Hitlert és az ujjongó nőket, férfiakat meg gyerekeket, annál többet
gondoltam az én cigánylánykámra, aki sohasem ujjongott, aki nem akart semmi
mást, mint tüzet rakni, paprikás krumplit főzni lókolbásszal és nagy kancsó
sörökért járni, nem kívánt mást, mint tördelni a kenyeret, akár a szent ostyát,
és utána a nyitott tűzhelyajtón át nézni a lángokat és a ragyogást, hallgatni a
tűz dallamos morajlását, a tűz énekét,melyet már gyerekkora óta ismert, s amely
szakrálisan összeforrt nemzetségével, a tűzét, melynek fénye minden fájdalmat
eltemet, és az arca melankolikus mosolyt csal, amely a cigánylány tökéletes
boldogságáról alkotott elképzelését tükrözte...”
És mindezt ironikusan előadva, a
világot kifordítva: Mancinka történetében. A szép lány, aki a fekáliával
szövődik össze. Akaratlan jelképpé alakulva ebben a hrabali világban: „És amikor
visszajött, hideg volt a keze, és táncoltunk tovább, jól megforgattam, hogy
mindenki lássa, hogytudok táncolni, hogy illik nekünk a tánc Mancinkával, hogy
milyen szemrevaló pár vagyunk, és mikor a polka szédítő tempót ért el, és
Mancinka szalagjai és pántlikái ugyanúgy lobogtak a levegőben, mint szalmaszínű
copfja, egyszer csak látom, hogy a táncosok abbahagyják a táncot,hogy undorodva
hátrálnak tőlünk, hogy végül már senki más nem táncol, csak én Mancinkával, és
az összes többi táncos egy kört alkot de nem a csodálat körét, hanem olyat;
melybe centrifugális erővel szórta őket szét valami szörnyűség, amit nem vettünk
időben észre, sem én,sem Mancinka, egész addig, míg az anyukája oda nem rohant
hozzá, és kézen nem fogta, és ő iszonyodva és rémülten szaladt ki az Alvégi
kocsma táncterméből, hogy azután már soha ne jöjjön el, hogy azután Mancinkát
már soha ne lássam, csak majd évek múlva, mert ettől fogva Mancinkát Szaros
Mancinak csúfolták, mert Mancinka, amilyen izgatott volt a
hölgyválasztól,Mancinka, aki meghatódott tőle, hogy azt mondtam neki, hogy
szeretem, kiszaladt az Alvégi kocsma budijába, ahol a fekália piramisa a deszkát
verdeste, megmártotta szalagjait és pántlikáit ennek a vidéki latrinának a
tartalmában, és a sötétből visszaszaladt a kivilágított terembe, hogy
pántlikáinak és szalagjainak centrifugális mozgása lefröcsköljön és bepancsoljon
minden táncost, aki a hatósugarába ért...” És ez megismétlődik egy előkelőkelő
hotelben évtized múlva. De Mancinka mégis kiválik ebből az emlékből, bárha benne
is marad:
„Leszállt
a sötétség, és beköszöntött az éjjel, de az öreg művész még mindig a fehér
létrán állt, melyen fehér cipője úgy világított, mintha a mennyből lógna alá,
Mancinka odanyújtotta langyos kezét, és belém karolt, és azt mondta, hogy az
öregúr az utolsó szeretője, az utolsó láncszem a férfiak sorában, akikhez valaha
is köze volt, hogy ez az a szeretője, aki már csakis és kizárólag a lelkével
szereti, így hát kárpótlásként emlékművet farag neki, melynek, amíg él, a
kertjében fog örülni, halála után pedig a sírján áll majd mint nehezék a
koporsóján. És miközben az öreg művész az előbukkanó hold fényében, mely
megvilágította vésőjének útját, a létrán állva küszködött az arckifejezéssel,
Mancinka végigkalauzolt a villáján, a pincétől a padlásig, és halk hangon arról
mesélt, hogy hogyan jelent meg neki egy angyal, és ő engedelmeskedett a
szónak,és felszedett egy kubikost, és az utolsó pénzén vett egy telket az
erdőben, és ez a kubikos kiásta az a lapokat, és vele hált a sátorban, azután ő
szélnek eresztette; és felszedett egy kőművest, és ez a kőműves is vele hált és
szeretkezett a sátorban, és fölhúzta az összes falat, és utána Mancinka
felszedett egy ácsot, és ez az ács elvégezte az építkezésen az összes ácsmunkát,
és éjjel; már a szobában, egy ágyban aludtak, Mancinka őt is szélnek eresztette,
és felszedett egy bádogost, aki ugyanabban az ágyban hált vele, mint az ács, de
megcsinálta az összes bádogos munkát, hogy aztán dolga végeztével őt is szélnek
eressze, és felszedjen egy tetőfedőt, aki az ágyban szeretkezett vele, és
mellesleg befedte a tetőt palatáblákkal, hogy azután őt is szélnek eressze, és
felszedjen egy vakolót, aki az összes falat és plafont bevakolta, és ezért
éjszaka egy ágyban hált vele, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen
egy asztalost, aki megcsinálta a bútorait, és így Mancinka ágybéli szerelemmel
és azzal, hogy a cél mindig a szeme előtt lebegett, felépítette ezt a kis
villát, és ráadásul felszedett egy művészt, aki plátói szerelemmel szereti őt,
és ezenfelül Isten képviseletében építi és faragja Mancinka angyalszobrát; így
tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk, egy kört írtunk le Mancinka életében,
és a fehér cipők és a fehér nadrágszárak elindultak lefelé a létrán, míg a
világoskék köpeny beleolvadt a holdfényes éjszakába, mintha az égből szállnának
alá, úgy értek földet a fehér cipők, és az ősz öreg kezet nyújtott, és azt
mondta, hogy Mancinka mindent elmesélt neki rólam és magáról, hogy Mancinka
olyan, mint a Múzsa, hogy Mancinka olyan termékennyé tette, hogy a magasabb
lehetőségek képviseletében képes kifaragni egy gigantikus, gyöngéd angyalt... Az
utolsó vonattal tértem haza Klánovicéből, és holtrészegen, ruhástul feküdtem az
ágyamra a baldachin alá, amely fölött két tonna könyv magasodott, feküdtem és
láttam, hogy Mancinka, anélkül hogy akarta volna, azzá vált, amiről soha nem is
álmodott, hogy azok közül az emberek közül, akikkel életem során találkoztam,
Mancinka vitte a legtöbbre, míg én ellenben, aki állandóan olvastam, és a
könyvekben kerestem az útmutatást, én ellenem a könyvek összeesküdtek, és
egyetlen mennyei üzenetet sem kaptam, miközben Mancinka gyűlölte a könyveket, és
azzá vált, aki volt, azzá vált, akiről írni szoktak, sőt még annál is többé,
fölröppent szárnyain, melyek, amikor elutaztam, úgy világítottak a holdfényben,
mint egy empire kastély két kivilágított ablaka az éjszaka mélyén, és ezeken a
szárnyakon Mancinka messzire fújta magától ami love storynkat és szalagjaival és
pántlikáival együtt az ürülékét is, amit maga mögött szállította sílécén az
Aranydomb lábánál álló Hotel Renner társasága elé...”
* * *
A Hrabál-meditációról
felocsúdva visszaemlékeztem a Ligeti-opera Müpa-beli bemutatójára. A kettő
összeolvadt: amit ott átéltem, és amiről a meditáció után beszélgettünk
összefonódik. A Térszínház varázslata lelkem éhségét tölti ki. Ebben az évadban
immár második alkalommal.
Ligeti György opera-csodája
a huszadik században megálmodta a huszonegyedik század történeti és érzelmi
aktualitásait. Egy kegyetlen és ijesztő „valamit” akart alkotni, akárcsak
Bruegel és Bosch festményei, vagy Jarry, Kafka s Boris Vian művei. A még csak
megálmodott darab valahai látványtervezője javasolta a zeneszerző Ligeti
Györgynek Michel de Ghelderode flamand drámaíró La Balade du Grand Macabre
című művét, amelyben nem az élet maga abszurd,
hanem az emberi vakság. Ligetinek megtetszett a mű, és eldöntötte, hogy
abszurd operát ír, egy színes, képregényszerű musicalt, drámai cselekménnyel.
Bármilyen pontos is a tartalmi kivonat, bármennyire jelzi is a történet leírása
azt a változatos eseménybukfenc-sorozatot, amelyet ez a zene produkál, valójában
csak a darab előszöri végighallgatása után döbbenünk bele abba a
létezés-kavalkádba, amelyet a maga borzalmassága ellenére vidám bohózatos,
szinte báb-marionett előadássá alakít a zseni formálói szándéka.
Legyek szubjektív!
Szerencsésnek mondhatom magamat. Az előadást dupla tükörből élvezhettem.
Láttam-hallottam magát a produkciót, és ugyanakkor átélhettem egy mellettem ülő
ismeretlen értő hölgy belülről fakadó vidámságát, az egész összesemény derűs
átértékelését. Kacagását, mely ellene mond minden kegyetlenségnek, világvége
felidézésnek. Átélette velem mindannak a világvégi szörnyűségnek a humoros
valóságtartalmát, amit a szöveg és a zene felszíne ijesztésemre összehordott.
Mellettem ült valaki, aki Ligeti György zsenijét felerősítve ráébresztett a
produkció lényegére. Mindarra, amit csak a záró rész szinte beethoveni
örömóda-jellege tudatosít (visszaemlékeztetve, amint egy karmesterkurzus
zárásaként a Miskolci Egyetem aulájában véletlen szerencsém volt „kifogni” Jurij
Szimonov értelmezésében a beethoveni zárás „tájkép csata után” való
értelmezésben való előadását!).
Hiszen Bohumil Hrabal
összefolyó szövegében és Ligeti György operájában (és a keretként felidézett
zenékben úgyszintén!) a világ mindig szörnyű történelmi létezésében a jelen
derűjének megjelenését kereshetjük. Nem elvonja a figyelmünket a
szörnyűségekről, a világvégéről és a személyes haláltényről, hanem figyelmeztet
a mindezzel való fegyelmezett szembenézésre, a vészek ellenében kiküzdhető
boldogságra, az életakarat örömérzetére. A két szerelmes egymásra találása,
örömátélése éppúgy az egész opera valóságos tartalma, mint a világvégét
ellenünk felidézni akaró személyes és hatalmi fellépések. Marad, mi volt, a
puszta lét? Nem, ennek keserűségével szemben éppen az élet harmonikus
megszervezésének akaratos – mégis természetesen kiegyensúlyozott – diadala
töltse ki életünk jelenét. Ezzel az autentikus jelennel lehet a lét
történetének keserűségét magunkban elrendezni. Ligeti György csodája egészében
erre figyelmeztet. Mint ahogy az előadás során felém áradt a kettős derű: a
pódiumról a produkció, és a mellettem rá reagáló értő vidámság.
[Szerencsés pillanat, amely
énbennem összefonódott mindazzal, amit életem utóbbi évtizedeiben
létértelmezésemben keresni törekedtem. Hadd idézzek ide szögletes zárójelben
néhány passzust nemrég készített tanulmányomból, amely éppen a huszadik századi
borzalmakat ellenpontozó derű igényét találja meg a kortárs költészetben, amely
nem a kimenekülés, hanem a vidám szembenállás lehetőségét fogalmazza, mindazt
megérzi, amelyet Ligeti György operájának zsenialitása elénk tálalt. Közvetlen
kortársam, a hetven éves Szepesi Attila költészetét átgondolva, valamint a
klasszikus nagyságrendű Weöres Sándor centenáriumi konferenciasorozatára
készülve éppen mostanában kerülhetett sor bennem ennek a tematikának
összegezésére. Ebben az elégiára-szomjas hangulatban szembesültem Ligeti György
csodás remekével. Hiszen ha nem is pont ez a Ligeti-mű, de a teljes
Ligeti-életmű nem egy mozzanatával össze is kapcsolódik Weöres Sándor
költészetével, munkásságával. A térszínház művészei ennek a zenével összekötött
meditációnak ezt a lényegét találták el. És amit Ligeti kapcsán írtam, azt
természetesen kapcsolhatom a Térszínház teljes Hrabál-meditációjához.
Milyen csodák – varázslatok
– rejlenek ezekben a jelenetekben! Események, amelyek valaha metafizikai aurával
telítetten váltak az emberek köznapi életében általánossá. És amelyek mostanra
lineáris történetté simulnak egy-egy meteorológiai vagy televíziós híradás
részleteként. Ugyanakkor ezzel a tájékozódási móddal szemben a huszadik századi
természettudomány és költészet mintha egyfajta másképpen rendeződést is
szervezett volna. Odavarázsolja az élettények közé a metafizikát, amely egyazon
jelenségnek többféle megjelenítését, a lineáris megtörténtségből való
kiemeltségét, a változatlanságnak az állandó változással való szembesítését is
bevonja a leírás lehetőségei közé – sajátos oximoron-helyzetet teremtve ezáltal.
Kiegészülést von bele a tájékozódásba: zavart, amely elősegíti a soha meg nem
érthető világ újraértelmezését. Gyakorolva a Szepesi által a festő Gulácsytól
tanult bölcsességet: „…reám nem az idő – a káprázat hatott.”
Át kell gondoljam a dolgok
és jelenségek többféle leírásának ütköztetéseként feltűnő oximoron hangsúlyossá
válásának huszadik századi történetét. Hogy mit értek ezen? Maradjunk csak a
magyar líratörténetnél, a magam részéről a József Attila-i Eszméletet
éppen ezzel az oximoron-értelmezéssel való birkózásként fogom fel: „Nappal hold
kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.” És beleírva látom ezt
az oximoron-szemléletet az Ars poeticába is. Amikor azt olvasom: „Nem
volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” – az egynek látszó két dolog
különböző voltának és ugyanakkor egyenértékűségének esélyén is el kell
gondolkodjak.
A huszadik századi ember
létezésének megoldhatatlanságai a versbeszédben a mondaton belüli feleselés
dialogicitását váltották ki: „A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen
nem lehet változtatni. / B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még
rettenetesebb!” (Szabó Lőrinc). Ami ezt követte: a meg nem gondolt gondolat
kavargása a versben, hol tér és idő összekuszálva kiveti a múlt iszapját, a
mélység posványát, melynek ellenében az alkotás aktusában megjelenik a derű
igénye (Szepesi Attila). A zavart kétségbeesés és ennek ellentettjeként a derű
keresése a poézisben azután megformálja az elégia lehetőségét, előhozza a
létezésben benne rejlő oximoront. A történetben felvillan a létezés mélyéből
sugárzó oximoron. Az elkövetkező pusztulás idejére előre formálva a világ
világosságát. Amelyre nem figyeltek, amit keveselltek a kortársak, politikus
szavakat vártak a megfogalmazódó fényesség befogadása helyett. A keservesen
kilicitált derű majd csak utólag, a vészek múltán szerveződő távlatban állhatott
össze poétikailag megfogalmazható képletté, újabb nemzedékek eligazító
példázatává. Bohumil Hrabál prózája éppen ezt a váltást teljesíti be.
Miként is formálódott ez a
korában észre nem vett, mára példázatossá alakulható örökség? Zenére utalva
költészetünkben talán Kosztolányi veszi mindezt először észre, amikor a Nyugat
1935. októberi számában
a
Szeptemberi áhitatban Schumann
kétarcúságát oximoron jelleggel létszemléletként idézi meg: „s mert nem lehet
már jobban sírnia, / száján kacag a schizophrénia.” Ennek az oximoronnak
óriássejtje Juhász Ferenc Halott feketerigója, mely éppen a lineáris történés
ellenében gondolja át egy élet hullámzó eseménytömegét – a hasonló és ellene
tett motívumok halmazának össze-szembesítésével.
Mindez ugyanakkor nemcsak költők
poétikai aktusában jelentkezik. Ennek a megszólalásmódnak a hátterében
megjelenik a fizika létszemléletének átalakulása, ahol a vizsgáló és a vizsgált
viszonyában a rátekintés hatásaként a dolgok állandó alakulásban léteznek.
Heisenberg, Niels Bohrt idézve rátalál a műalkotásra és a tudományos ténykedésre
egyként érvényesként megjelenő oximoron forrására: „az élet színjátékában nézők
és ugyanakkor szereplők is vagyunk” A fizika igazolta Hanta-személyiség
jogosultsága!
A néző és szereplő azonossága és
ugyanakkor egymást figyelő kettőzöttsége a szerző poétikai „ránézését” alakítja
át, az azonosítás és viszonyítás egyszerre való jelenlétét emeli a szöveg
formáltságába. Optikát cserél, hogy egy másfajta látáshoz szoktasson: az élet
újrarendezésének, bölcs továbbvitelének nyitja meg a távlatait. Ennek a
túlélésnek a látomásait éppen a szörnyűségekkel szembenézve igyekezett a
huszadik század is kialakítani és értékelni. Csakhogy ami eddig belőle inkább
csak epizodikus jellegűként jelentkezett, az kezd mai távlatból tekintve
hangsúlyt kapni. Igénnyé formálódni. Mintha az, ami bolondnak,
egyensúlyvesztettnek mutatta magát, mesésnek, sőt lehetetlennek, az válik
kiegyensúlyozóan megnyugtatóvá. A Biblia egyensúlya éppúgy megjelenési formája
ennek a vágyottat felmutató, kimondó alkotásmódnak, mint a középkori
pusztulásképzetek ellenében verssé fogalmazott életáhítat, a létezésen való
elcsodálkozás, vagy éppen a befelé forduló időn kívüli elrévedés. Villon bűnnel
szembenéző viharzása, vagy az angyali költő, Angelus Silesius kemény misztikus
ábrándozása. Non numero horas nisi serenas („Csak derűs órát veszek tudomásul!”)
bölcsessége, de úgy, amint azt Szabó Lőrinc megálmodja: „Ima a gyönyör, a
gyönyör ima.” És mögötte Lao Ce bölcsessége.
A huszadik század, ha
önmagát szemlélte, mondhatta, Auschwitz után nem lehet költészet, és ezt
legnagyobbjai közül Gottfried Benn gondolta végig, és Celan alkotta nemcsak
költészetté, de a túlélést elviselni nem bíró áldozattá, utódaik pedig a
lepusztultság kétségbeesését szerkesztették műalkotássá, beleidézve elmúlt korok
szövegeit bizonyítékok gyanánt. Így akartak kilépni a modern
megszerkesztettségből a posztmodern szerkesztődésbe. De a század másik
meghatározó költői vonulata elégiává oldotta önmaga létezésének tragédiáját,
poétikai hitellel keresve a túlélés esélyét. A kései Yeats formázza meg versében
a fizikában is érvényesnek feltűnő, a néző és szereplő egymást kiegészítően
ellenpontozó önszemléletét: „Hector is dead and there’s a light in Troy·/ We
that look on but laugh in tragic joy” (The Gyres, 1936-1937, Szele Bálint
fordításában: „Hektór halott és Trója lángot vet; / Aki látja, gyászos örömmel
nevet.”). Ez visszhangzik Rilke utolsó két duinói elégiájában (a kilencedikben
és a tizedikben), ennek rózsakertje oldja fel a történelmi létezést az
autentikus lét számára Eliot Négy kvartettjében. De ennek az oximoronnak
megjelenése József Attila egyik utolsó ép verse, a „Költőnk és kora” című
költemény Janus-arcú záró képsora is: „Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a
hullafoltok.” És ami látványosan értéket váltott az időben: mára sokak szerint a
huszadik századi líra dantei szintű összegezése – az Énekek (The Cantos), Ezra
Pound ciklikus alkotása.
Számomra ezt a poétikai formációt
T. S. Eliot három mágusának „vonulása” formálja életmodellé (Journey of the
Magi, Mágusok utazása, Szabó Lőrinc
fordításában), amely egyszerre pokoljárás
(imigyen fogalmaztak erről a huszadik században) és a derű keresése. A „mágusok”
a történetmondás lineáris modellje szerint elindulnak a Születést ünnepelendő,
de utazásukat (kvázi Taójukat) egyben a Megváltás átélésébe is belevonja a
betlehemi barlang és a golgotai három fa sugárzásának érzékelése (miként
hasonlóan értelmezi útjukat Joseph Ratzinger-XVI. Benedek
Jézus
könyvének magyarul is megjelent harmadik kötetében). A lineáris vers átlép az
időből a káprázat forgásába:
mondjátok meg azt,
azt, hogy: mihez vezettek
bennünket azon a nagy úton,
Születéshez vagy Halálhoz? Volt
ott születés, határozottan,
meggyőződtünk róla, és semmi
kétség. Láttam én már születést és halált,
de azt hittem, hogy különböznek;
ez a Születés
kemény és keserű haldoklás volt
számunkra, amilyen a Halál, a halálunk.
Visszatértünk a helyeinkre,
ezekbe a Királyságokba,
de többé nem igen fértünk össze,
a régi rendben,
az idegen néppel, amely két
kézzel kapaszkodik az isteneibe.
A század líráját meghatározó
egyik alapmondathoz vezetve: „I should be glad of another death.” ( Vas István:
„Másféle halálnak örülnék.” Szabó Lőrinc: „Másik halált szeretnék.”)
Nem véletlen, hogy kiváló magyar költők sora is
formálta ezt a mondatot fordításában. Ebből a múlt század harmincas éveire
kiformálódó, a huszadik századi fizikával összefonódott metafizikus poétikából
indul azután a huszonegyedik századra egyre inkább felértékelődő művészet.
Feltetetve a kérdést: bárha a Sacco di Roma és a német parasztháború kortársai
szemében koruk a pusztítás kirívó évszázada lehetett, utókoruk mégis a Szixtuszi
kápolna, és a Bosch-festette Isenheimi oltár létrejöttével jegyzi a korszakot; a
fizika és a metafizika erővonalainak megcsavarodása és összefonódása
reprezentálhatja-e majdan hasonlóképpen Guernica, Auschwitz, Katyń és Hirosima
évszázadát?
És mindehhez hozzátehetem,
hogy a szintén, Ligeti Györgyhöz hasonlóan emigrációba kényszerült magyar költő
Határ Győző dramaturgiájában ugyanez a szellem éppen a magyar irodalomban
sűrűsödött a Ligeti operájához hasonlóan össze. Különösen a nagy terjedelmű,
több estére tervezett előadhatóságú Golgheloghiról mondhatjuk el, hogy
remekmű-testvére Ligeti György operaremekének. A Golgheloghi és Le
Grand Macabre ikertestvérek. Monumentalitásukban éppúgy, mint
marionett-szereplőik alapján. Bennük válik művészi megjelenítettségűvé az
oximoron poétikája.
De ne csak hazánkat elhagyni
kényszerült művészeket idézzek. Az itthon belső emigrációban legnagyobb remekeit
megalkotó Weöres Sándor immár klasszikusként tisztelt nagy művei közül is ez
iker-művek társaságába idézhetem akár már a Valse triste-t is tartalmazó Első
szimfóniát, vagy Az elveszített napernyőt, Le Journalt, a Fairy Spring ciklusát,
akárha Az éjszaka csodáit, hogy csak a legismertebb Weöres-alkotásokat
emlegessem. Bonyolultan játékos zenei performanszával Ligeti György ebbe a
korunkat legmagasabb szinten megidéző társaságba tartozik. Mindazt megtaláltam
benne, amire a magam egyensúlyának keresése során az utóbbi évtizedekben
figyelmemet összpontosítottam.]
És ugyanezt mondhatom Hrabal
szövegét hallgatva. Amikorra a végére értünk, akkor kezdtem eljutni a mű igazi
élvezetéhez. Ekkorra kerekedett egésszé. Mindez, amit most leírtam, az előadást
követően alakult bennem. Formált át magamat is. Újra ott kellene hallgatni,
látni, beleélni magamat forgatagába. Megérteni megérthetem utólag is. Élvezni
igazán egy újabb előadás (vagy előadások többszöri!) átélése során adatna meg a
számomra.
Mert mindezek után értem meg hogy
bemenet, az omladozó Zichy-palota udvarán mit jelenthetnek a bodrosan-fodrosan
kitűzött szallag-dekorációk. Egyszerre Mancinka reterátban mártózott szalagjait,
angyallá vált fényességét, az anyag és szellem összeszövődését, az élet
folyamatosságát, a létezés kerekségét, és mit jelent a meditáló színész utóbb
bemutatott füzete, amelyben a hrabali szöveget szétcincálja stilisztikai
statisztikává, hogy talán akad valaki, aki ebből egy újabb egészet tud majd
kreálni. Hogy minden bomlik számunkra és épül bennünk evilágban. Hogy örök és
változatlan csak egy marad, a szeretet és a bölcsesség. Pontosabban: annak
igénye.
Zárásul pedig az előadás
rendezőjének, Bucz Hunornak derűs levelét idézem. Tanulság és tanúság lehet a
huszonegyedik századi aktualitásról: "Hrabal
kozmikus születésnapi előadása ünneppé lett. Boldogság visszagondolni,
újragondolni egyáltalán gondolni, hogy volt, hogy voltatok, hogy voltunk."