„Kilencven esztendőt, mindenekelőtt – szeretettel. Kimondom én – nem könnyű. De a magam kétharmad ennyi esztendejével is makacsul hirdetem: csak így lehet. És csak úgy, ahogyan Kálmán írja: „úgy élj, mintha örökké élnél”. Fontos, lényeges citátum ez, hangsúlyos figyelmeztetés arra: nem a pillanatról van szó, hanem az öröklétről. Nem a félreértett „carpe diem”; hanem úgy éld a mát, hogy hasznára váljon holnapodnak; úgy éld az életed, hogy hasznára lehess mások életének. Ez tart meg az emberi emlékezet legtávolabbi pontjáig; s ha az megtart, akkor valóban úgy élsz már, mint aki örökké él.” - Tamási Orosz János írása Meiszter Kálmán kilencvenedik születésnapját köszöntő életmű-tárlat kapcsán.
Tamási Orosz János
Úgy
élj, mintha örökké élnél
Nem tudom: mivel lehet
igazán megpakolni kilencven hosszú esztendőt. Mi legyen azon a hasznos teher,
amihez ragaszkodva nem csak érdemes, de kell is átkelni minden megásott árkon,
minden megáradt folyón, minden megdermedt pillanaton. Tudom, e sorok követői
máris citálják, mosolyogva: mivel, mivel? Mindenekelőtt – szeretettel. Bólintok
én, mi több, ez volt célja költői kérdésemnek, hiszen hát szeretettel,
természetesen. Azzal a szeretettel, amely a maga megfellebbezhetetlen módján
élet igenlő, „úgy élj, mintha örökké élnél”, vallja Meiszter Kálmán is, mert hát
nevezzem már meg azt, akiről szólni fogok, azt a remek festőt, akinek
pályafutásáról mindennél többet mondó tény, hogy kilencvenedik születésnapját
életmű-tárlattal köszöntötte a Stefánia Galéria, április 23-ig láthatja a
nagyérdemű, s a vernisszázsra, bizony, sokan érkeztek, kinyilvánítván szerető
tiszteletüket a mester iránt.
De még többen már csak
a vásznakon jelentek, jelenhettek meg, s közös emlékeinkben.
Ha két régi barát sok
évnyi találkozás-szünet után újra egymás vállára borul, közhelyszerűen azon
kezdenek tűnődni: harminc? Vagy van már negyven is? Mi is így jártunk, tologatni
kezdtük az évek shokoban-kockáit, de nem jöttünk rá. S hogy az éveknél csak a
fák szaladnak jobban, arra már itthon jöttem rá, utána gondolva- s nézve; mert
hát annak, hogy megjelent első közös munkánk, egy vékonyka, szabálytalan módon
hajtogatott verses-füzetke, Kálmán nagyszerű rajzaival, éppen harminc
esztendeje, s előtte két-három éve már biztosan ismertük egymást. Legalább
harminchárom hát az; áthallása ennek is van; és mindezt csupán azért
részleteztem: most ki-ki, akinek ez módjában áll, gondolja végig: mennyi
mindenkit s mennyi mindent veszített el akárha pontosan ugyanennyi idő alatt.
Mennyi halálnak útján bízatott rá az utolsó percig tartó ápolás, figyelem,
gondoskodás; mennyi élethelyzetben kellett a változó – s hát többünknek romló –
körülmények között helyt állnia, építkeznie, ha kellett, elölről, s ha kell, hát
ismét ugyanonnan kezdve.
Kilencven esztendőt,
mindenekelőtt – szeretettel. Kimondom én – nem könnyű. De a magam kétharmad
ennyi esztendejével is makacsul hirdetem: csak így lehet. És csak úgy, ahogyan
Kálmán írja: „úgy élj, mintha örökké élnél”. Fontos, lényeges citátum ez,
hangsúlyos figyelmeztetés arra: nem a pillanatról van szó, hanem az öröklétről.
Nem a félreértett „carpe diem”; hanem úgy éld a mát, hogy hasznára váljon
holnapodnak; úgy éld az életed, hogy hasznára lehess mások életének. Ez tart meg
az emberi emlékezet legtávolabbi pontjáig; s ha az megtart, akkor valóban úgy
élsz már, mint aki örökké él.
De, hogy oldjuk kissé a
pillanat emelkedettségét, ám továbbra is fontos dolgokról beszéljünk, mondjuk
ki: Meiszter Kálmán azért a könnyebb utat választotta. Többszörösen is az
alkotóművészetnek szentelte életét, áldozta egymástól soha el nem szakadó
pillanatait, s ez ám csak látszólag a nehezebb. A pillanatot az átélés
ezredmásodpercnyi rezdülésében megkettőzi; a test talán belehal, talán úgy is
érzi, hogy végleg; hogy innen nem lehet felállni, de a lélek már mintázza, festi
ugyanezt a pillanatot, valamikor, egy későbbi időben. A húsz esztendős Meiszter
Kálmán teste árnyékká fogyva hever valamelyik szovjet láger sarában, fakérget
tépne élelemnek, de ujjai képtelenek elérni a pár centire lévő törzset; vége
hát, „húsz esztendőm hatalom”, motyogja valami visszaadhatatlan fájdalommal, de
majd sok évvel később ez a fájdalom is ott van József Attiláról festett-rajzolt
portréiban, ez a tragikus pillanat, amikor nem csak a költő, de talán a vers is
elpusztul a halálközeliség reménytelenségében – csak azért, hogy feltámadjanak.
Hogy feltámadjon mind a három: a költő, a vers és a festő. S meglehet:
mindhármukat csak álmodja valaki….
Álmodja, mindenekelőtt
szeretettel. Ahogyan életünket kell álmodni és szeretni. Mondtam, Kálmán a
könnyebb utat kereste. Civil életében is, hiszen, párhuzamosan a Képzőművészeti
Főiskola éveivel, kitanulja a sörfőzés mesterségét, hol máshol, mint szűkebb
hazájában, Kőbányán. Ha valamiért sajnálom az idő múlását, azt hiszem, ez lenne:
olyan sör, amilyet ő főzött, ma már nem nagyon kerül korsómba. S máig sajnálom,
hogy az én hibám miatt elmaradt egy ígérete: soha nem barangoltuk végig a
sörgyár pincéit, maradt helyette az élet, az évtizedek katakomba-hálója. Azt
mondanám: jól kijött belőlük. Szerelmeket kapott az élettől, majd eltemette
őket, s azt mondja nekünk: próbáljatok örökké élni. Rendszerek roppantak össze
alatta s fölötte annyi évtized alatt, de keze kinyúlt az ecsetért, s az
megtartotta. Meg sem rezzent, épp csak kikacsintott ránk: ezt mondom,
próbáljatok örökké élni. Pallók törtek ketté, zuhantak a mélybe, de azt a pár
lépést, amivel eljutott az állványig s palettáig, könnyedén tette meg; tekintete
– s azon át a teste – a színekhez köttetett; s hogy odaért, máris korrigált egy
tónust. Legyen még megtartóbb. Hogy tudjunk, ha nincs más, hát általuk, még
örökkébb élni.
A virágcsendéletek
titkainak nagy tudója. Orgonái, rózsái, napraforgói valójában portrék; látszólag
egyetlen perc lenyomatai, ám – mint a jó arcképeken – ott van rajtuk a
virulóbbak mellett fakóbbá váló szirmok csöndje, s az élet harsány szeretete
mellett az elmúlás elfogadása. Miképp, amire utaltam, a jó portrék is – ahogyan
Meiszter portréi és önarcképei – az élet távlatait, bejárt és még járatlan
útjait mutatják a nézőnek. Egyik nagy kacsintása a hetvenedik születésnapjára „föstött”
önarckép. Kit látunk azon? Egy látszólag korosabb férfit, vidáman pirosló
ingben, ujja sűrün redőzik a vélhetően tekintélyes bicepsz fölött, ősz haja
nyíratlan bár, de nem elhanyagolt, erős szél fújhat; fején bordó festősapka,
klasszikus barrette, kissé lehúzva a bal fülre; amerről az erős szél fúj; s az
arc a gondolkodó pózában tekint – vajon kire? Valahol felettünk fut el a
tekintet iránya, ám, ha közelebb lépünk, észrevesszük: a jobb szem rajtunk is
pihen, kicsit. Jelzi, hogy látlak, de gyere közelebb; tanúsíts nagyobb
figyelmet. Vagy inkább tovább nézem a madarak röptét, a fák futását, de az is
lehet: Héléne erkélyén függ az a szempár. Bűvöli, Rubensként, Rubens asszonyát;
gyere, üzeni neki, hagyd fösteni az öreget – megért a borom, ízleld meg,
virágzik a kertem, gyere, szégyenítsd meg a virágokat. Gyere hát, élet, mondja,
sürgeti ez az arc, jössz-e, tűnődik – vagy. S kérdőjel nincs: úgy vagyunk, úgy
legyünk, adja tudtunkra, mintha örökké lennénk.
Miért ne, kacsintunk s
kacsintsunk is vissza. Mást nem nagyon érdemes mondanunk.