"Értenünk kell, itt, nekünk is, milyen egyetemes célja lehet saját életünknek, önmagunk közösségének. Kire bízzuk annak óvását és szeretetét, ha majd valamikor már másokat kell erre a feladatra meghívnunk. Bízhatjuk-e ezt olyan emberekre, akik számára a közös keresztényi erő megvallása nem fontos; elodázható; valamilyen pragmatizmussal felülírható. Elfordítható-e a tekintet a kereszténység elleni támadásról; nevezhető-e kereszténynek egy olyan politikai közösség, olyan párt, amely ezt teszi? " - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
Valami
egészen más
Legszívesebben megölnék
minden keresztényt, sziszegte, a gyűlölettől eltompult, száraz hangon. Az
érzelmeken inneni s a tényeken túli dialógusok mezsgyéjén állva beszélt; ott,
ahol a megértett dolgok kisebbségben maradtak az érthetetlenekkel szemben, már
nem keresett érveket; s ott sem, hol a szív s a lélek még enyhíthette volna
fájdalmát. Mitől csillapodott volna; milyen párbeszéd alakul ki abból, amikor
más nevet kell adni a csillagoknak, a hegyeknek, s a viharoknak; és mást és mást
súgnak Isten nevében a szavaira hivatkozók. Tudom, a feladat itt a legnehezebb,
most tűnik egyfelől a leginkább teljesíthetetlennek, másfelől valamiféle nagyon
otromba tréfának, meggondolatlan szójátéknak, hiszen hát ki lehet-e mondani
ebben a pillanatban azt, hogy mindenekelőtt – szeretettel?
Ott állnak, hosszú
sorban, a panorámaképre fel sem fér a sor; bizony, szinte halljuk, ahogyan a
vezető nyugalomra inti a kivégzőosztagot, és sürgetve rá-rákérdez a fotósra:
megvan már a szög, mindjárt, szól amaz, majd emeltebb hangon folytatja:
szorosabbra a sor végén! Kilógnak a képből! Ellenérv nem fogalmazódik, egy
radikális is tud fegyelmezett lenni, de azért ketten-hárman mutatni próbálják:
ha szorosabb a sor, akkor rövidebbet tud lendülni a kés, és megeshet: megakad a
nyakban. Az meg nem lesz olyan látványos. Hűvösen elemző, technokrata
terroristáké most a terep, pár pillanatra, de gyorsan megoldják, rendezik a
sort, most akkor figyelem, mindenki, ott repül a madárka, éésssss!
Zuhannak a pengék a
verőerekre, az addig térdelő emberek a homokba dőlnek, fogadd őket, Uram,
mindenekelőtt – szeretettel, hiszen a te áldozataid ők, s meglehet – nem is
érted haltak meg. Csupán hittek benned, felkentjeid közösségeibe jártak, a te
szeretetedért s a te világodért fohászkodtak, egyszerű, hétköznapi emberekként.
Nem a te szerzeteseidként, a te térítőidként járták a földet; tanítottak,
terveztek, kereskedtek, gyógyítottak, és hirtelen összefogdosták őket a te jeled
miatt a te jeled gyűlölői, és halálra vetették őket. És ezt a halált
fenyegetésnek szánva a világ tudomására hozták. Így nézzétek hát őket,
mindenekelőtt – szeretettel, egy olyan világ áldozataiként, amely világban már
elfeledett közösségi élmény a hitért kimért büntető kereszthalál, amely világban
már lassan kiürülnek a templomok, amely világban a közösségi viták vesztese a
kereszténység megvallása, a keresztény kultúrkör fundamentumának büszke jelzése,
alapokmányokba fektetése. Ebben a világban azt a régi hitet lassan felváltja
valami új, valami szakralitások és csodák nélküli hit, amolyan mégis-hit,
amelyben lehetek én bárki s bármi a keresztény én mellett; hiszen az is
keresztyén. S valóban lehet, lehetsz e közösség ökumenikus tagja, ám feleződött,
megosztódott, vagy összeadódott-e keresztényi hited s türelmed ereje?
Kevesebb lettél, vagy
több e megengedőbb, világibb, a szakrális közösségi élményeket egyre kevésbé
kereső, óhajtó, annak hiányát olykor már üdvözlő világban? Amikor – s erre vajon
gondolsz-e? – hosszú sorban állnak egymás mellett a fanatizált emberek, arra
készülve, hogy „Allah segítségével leigázzák Rómát”. De nem Róma az ellenségük,
hanem te. A romkocsmád, az internetkávézód, a szombat esti bulid, a nyári
utazásod, az életről vallott elveid. Ezek között akár az is, ha te mindenekelőtt
szeretettel fordulsz mindenki felé, beleértve az ő világát, nyelvét, kultúráját;
ha értő szemmel próbálod bogozni, követni a szúrák igazát. Ám hiába – ő nem
ismer, s csak azt tudja rólad: meg kell ölnie. Most is, mint mindig, a háború
kívülről érkezik. Nem dönthettél és nem dönthetsz arról: elfogadod-e. Jön,
kíméletlenül, egyre közelebb, egyre erőszakosabb. Csak nemet mondhatsz rá, csak
üdvözölheted azokat, akik a védelmedre sietnek. Ahogy megtették ezt eddig, s meg
fogják tenni a jövőben is – mert az őrzőknek van s kell veled közös jövőképük.
De van-e mindnek, ki ezt állítja önmagáról?
E hosszú sorok
lényegében ezért szövődtek most. Értenünk kell, itt, nekünk is, milyen egyetemes
célja lehet saját életünknek, önmagunk közösségének. Kire bízzuk annak óvását és
szeretetét, ha majd valamikor már másokat kell erre a feladatra meghívnunk.
Bízhatjuk-e ezt olyan emberekre, akik számára a közös keresztényi erő megvallása
nem fontos; elodázható; valamilyen pragmatizmussal felülírható. Elfordítható-e a
tekintet a kereszténység elleni támadásról; nevezhető-e kereszténynek egy olyan
politikai közösség, olyan párt, amely ezt teszi? A közelmúlt, a jelen, s
meglehet, a holnap nagyon fontos kérdése ez. Talán az egyetlen kérdés azok felé,
akik most a magyar belpolitikai változásokban a keresztény jobboldal
erősödésének biztató jeleit vélik felfedezni. Mert immár akár kormányváltó
erőként is megmutatkozhat számukra az a párt, amely nyolc-tíz éve az adventi
keresztek felállításával hívta fel magára a közfigyelmet. Az ország számos
pontján tették, azért, hogy a keresztény értékekre, az adventi időszak igazi
jelentésére irányítsák a figyelmet. Adni és emlékeztetni – vallották; átadni a
keresztény szakralitás jelképeit, és emlékeztetni azokra. Ez tették – eddig.
Most viszont elutasították, azzal érvelve, hogy a magyar szerepvállalás nagyon
megnövelné Magyarország terrorfenyegetettségét.
Magyarország, mondom
mindenekelőtt szeretettel, keresztény ország. Talán már nem egészen, sőt, talán
sok igazságot hordoznak azon művelődéstörténeti észrevételek, amelyek cáfolni
igyekeznek a kereszténység élő, lüktető igazát s jelenlétét; nem tudom. Én
próbálom ennek az ellenkezőjét hirdetni a magam módján; s most, hogy megtörtént,
óva intek mindenkit attól a politikai közösségtől, amely máris hideg, számító
közömbösséggel latolgatja e keresztény értékrend súlyát, értelmét; számítgatja a
keresztény értékrend melletti kiállás hasznát és kárát.
Nem. Ezzel s így nem
erősödött a keresztény Magyarország, barátaim.
Nem az erősödött.
Valami egészen más.
Mindenekelőtt.