A múlt hibáiért ma kell a felelősséget vállalnunk. Nem üres szavakat jelent ez, nem a múltbeli történések kívül állóként való elítélését, a nem is mi, hanem ők tették önfelmentését. Valódi bűnbánatra van szükség, ami mérhetetlenül felette áll a vakon handabandázásnak. Ráadásul egész ezer éves történelmünk arról szól, hogy a nagy bukásokat megújulás és felemelkedés követi. A trianoni bukást követő felemelkedés az első száz év tévútjait követően a ma élők munkájára vár.
Surján László
Bűnök és értékek
A
múlt hibáiért ma kell a felelősséget vállalnunk. Nem üres szavakat jelent ez,
nem a múltbeli történések kívül állóként való elítélését, a nem is mi, hanem ők
tették önfelmentését. Valódi bűnbánatra van szükség, ami mérhetetlenül felette
áll a vakon handabandázásnak. Ráadásul egész ezer éves történelmünk arról szól,
hogy a nagy bukásokat megújulás és felemelkedés követi. A trianoni bukást követő
felemelkedés az első száz év tévútjait követően a ma élők munkájára vár.
Amikor Makkai Sándor a múlt megszépítése helyett annak reális szemléletét, a
hibákkal való szembenézést sürgeti, az azokért való felelősségvállalásra is
ösztönöz. „Vállalni kell a felelősséget a múltért! Vállalni, éppen azért,
mert látjuk és tudjuk, hogy az a múlt hová juttatott. Mint a magunk bűnét, kell
vállalnunk, épen azért, hogy levezekelhessük, hogy megbánhassuk és hogy újra
többé soha el ne követhessük. Könnyebb volna ugyan szembe állni azzal a múlttal,
talán megtagadni vele a közösséget, kikiáltani, hogy bűnei nem a mi bűneink,
hogy mi nem vagyunk felelősök érte, hogy elítéljük és kárhoztatjuk, mint
ártatlan áldozatai. Ez volna a világon a legnagyobb gyávaság, a
legszégyenletesebb árulás és a legalávalóbb hazugság. A felelősség vállalása, a
bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez
való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja. A bűnbánat nem szégyene egy
nemzetnek, hanem dicsősége és hatalma, ha igazán szégyelli és bánja a bűneit. A
felelősség súlya alatt álló, bűnbánó nemzet mérhetetlenül felette áll az
igazának és dicsőségének, kiválóságának és erényeinek mámorában vakon hadonászó
nemzeteknek.”
Makkai Sándor reformtus püspök a hazai reformátusság kiemelkedő alakja volt,
emlékét ma is tisztelik, nevét iskola is viseli, hazaszeretetét, izzó
magyarságát józan ember kétségbe nem vonhatja. A nemzeti önismeret és
önvizsgálat ügyében kifejtett álláspontja azonban m is megakad sokak torkán. Egy
honlapon, amelyet nem kívánok reklámozni, a következő képpel találkoztam:
Noha Tisza István sok szempontból megérdemli tiszteletünket, a nemzetiségekkel
való viszony ügyében ő se tudta átlépni saját korlátait. Ma is rendre
találkozunk azokkal az emberekkel, akik a Makkai kifejezésével vakon
hadonászóknak tekinthetünk.
A
gondolkodásunk megváltoztatása mellett érvelő Magunk Revíziója című írásában
Makkai nem olyan hibákat sorol fel, mint például Esterházy Lujza, aki belemegy a
részletekbe. Többek között elítéli Kossuthnak a szabadságharc előtti merev
álláspontját, ami miatt 1848 májusában tárgyalni sem volt hajlandó a
liptószentmiklósi határozatokról. A részletekbe menő elemzés helyett Makkai egy
nagyívű freskót fest elénk.
Ezen a képen minden arányos, kiegyensúlyozott.
Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény, megsemmisítésnek látszó katasztrófák színhelyei
az egyik oldalon. Velük szemben jön a felsorolás: „Szent István, IV. Béla,
Bethlen Gábor, Széchenyi István, a nemzet megújuló életét jelentő nemzeti hősök
a másik oldalon”.Egyrészt adottság a a bűn, mondja, „mely le nem
tagadható, el nem hazudható és el nem kendőzhető, melynek következményeit
vállalni és szenvedni kell”. Másrészt „a bűn felett is diadalmas realitás
a szellem értéke, mely a vezeklés tüzén át, soha meg nem alkudva, manifesztálja
a maga hatalmát és győzhetetlen életerejét”.
Nehéz feladatot vállalt Makkai, amikor úgy próbálta a magára maradt romániai
magyarságot egy valóságnak megfelelő történelemszemléletre rávenni, hogy közben
felemelje, s a reményvesztettség helyett cselekvőképessé tegye. Erre csak egy
példa. A kalandozásokat lezáró augsburgi ítéletre Szent István műve felel. Az
államot és kultúrát teremtő munka alkotó erejét szegzi a halál ellen. Nyilván
nem ok nélkül emeli ki, hogy a szervező és építő munka a magyar lélek vonásává,
képességévé, elemévé lesz. Épp erre akarja rávenni Erdély maroknyi magyarságát:
kezdjen önszerveződő építő munkába.
Nem
ez a dolgunk ma is?
Ha
Trianont is besoroljuk a nagy bukások sorába, akkor talán elkeserítő, hogy a
felemelkedésnek ma még csak halvány körvonalai látszanak. A minden korábbinál
nagyobb traumát követően tévutakon jártunk: terület visszaszerzéssel
próbálkoztunk, majd a nemzet elleni legnagyobb bűnök egyikét, az elfelejtést
próbálták a proletár internacionalizmus nevében ránk kényszeríteni. Most a
magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítésének korszakát éljük, amelyhez
a megbékélés folyamatának kell csatlakoznia. Augsburg után öt évtizedet kellett
Szent Istvánra várni, ám első szent királyunk műve a maga teljességében talán
csak Szent László alatt szilárdult meg, aki a nagy csatavesztés után 122 évvel
lépett trónra. Történelmi léptékkel mérve tehát nem nagy a késés, de a határon
túli magyarság rohamos fogyása miatt jövőnk elleni vétség minden felesleges
belső pártcsatározás. Ideje lenne észhez térnünk.