Varga Domokos György írása a Strasbourgi Orbán beszéddel kapcsolatban.
Varga Domokos György
Életen
innen, halálon túl. Orbán Strasbourgban
Tisztelt
Olvasó!
Történt a
nagypolitikában valami, ami e kis újságban szót kíván. Viszonyulnunk kell hozzá.
Nem mesterségesen keltett médiaesemény, hanem valóságos politikai ütközet,
amelyre érdemes odafigyelnünk. A magyar miniszterelnök fölényesen győzött
Strasbourgban.
Félreértések
elkerülése végett rögtön leszögezem: rövid eszmefuttatásomnak nem célja Orbán
dicsőítése, ez legfeljebb olykor kénytelen velejárója. A célom csupán a magyar
szempontból különösen érdekes helyzet boncolgatása, a jövőbeli kilátásaink
mérlegelése.
A strasbourgi
egész megnyilvánulás legfontosabbik elemének azt a sokszorosan hangoztatott és
világossá tett tételt vélem, hogy az EU nem mehet tovább abba az irányba,
amelytől éppen Orbánt próbálja mindenáron elzárni: az önkényes politizálástól.
Nem azért nem mehet, mert Orbán ezt nem szeretné, hanem azért nem, mert ebben az
egész menekültügyes vitában Orbánnak van igaza. S azért nem, mert az egész
vitában Orbán nagyságrenddel okosabbnak bizonyult az egész brüsszeli-strasbourgi
bagázsnál, ennek révén pedig az igazát aprólékosan és árnyaltan ki is tudta
fejteni, s az egész világ számára közkinccsé tudta is tenni.
Lehet szeretni
vagy lehet utálni Orbánt, kinek-kinek szocializációja vagy egyéni érzékenysége
szerint, de egy biztos: egészen elképesztő politikusi adottságokkal
rendelkezik. Fideszes politikus társaival 1980 vége óta gyakorolják a
térnyerésnek, fölényszerzésnek azt a módját, amelynek legfőbb jellemzője: saját
fegyverével győzni le az ellenfelet. Kádárék nagyon adtak a demokratikus
látszatokra: aláírták az emberi jogokról szóló helsinki egyezményt, de nem
azért, hogy teret engedjenek a szabadságjogok valóságos érvényesülésének, hanem
azért, hogy kitehessék a kirakatba, a többit pedig az egyetlen párttal alaposan
átszőtt rendőrségre, bíróságra stb. bízzák. Orbánék azonban úgy tettek, mintha
magától értetődő lenne, hogy ők komolyan veszik a törvények garantálta jogokat,
s hogy ugyanilyen komolyan kell venniük az említett intézményeknek is. Nem
voltak hajlandók semmit észrevenni a kádári kacsingatásokból. Így született meg
− még javában a hatalmi fenyegetések kereszttüzében − a Fiatal Demokraták
Szövetsége...
Ugyanezt a
felfogást érvényesítette most Orbán a brüsszeli politikailag korrektek és
bürokraták kárára. Mégpedig tudván tudva, hogy mindent elkövetnek annak
érdekében, hogy deresre húzzák őt s általa Magyarországot. Ám ahelyett, hogy ez
elrémisztette volna, odacsábította. Nem is rejtette véka alá, kamerák
össztüzében mondta a médiavilág szemébe: máskor a kegyelemkenyerükre szorul, ám
ilyen alkalmakkor szépen kifejtheti a gondolatait, megakadályozva vele azt, hogy
olyan álláspontokat – és olyan elvetemült jellemvonásokat – tulajdonítsanak
neki, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.
Világos
okfejtésével és szókimondásával visszafordította a rá szegezett fegyvert: hogy
volna ő az EU ellensége, amikor éppen az EU-t akarja megkímélni attól, hogy
rövidlátásból, merő jószándékból maga alatt vágja a fát? Saját bőrünkön
megtapasztalt példákkal igazolta, hogy a menekültügyben az EU rossz döntést
hozott; hogy jobb volt a saját, nemzeti megoldás; s hogy az EU-nak tartózkodnia
kellene attól, hogy olyan dolgokba szóljon bele, amiket a nemzetállamok jobban
tudnak.
Huszonhat éve
ugyancsak a nyilvánosság erejét használta ki arra, hogy besegítsen a folyamatok
más irányokba történő terelésébe. A híres temetésen felszólította az oroszokat a
távozásra; most ugyanígy a nyilvánosság hatalmas erejét használta ki arra, hogy
a világ szeme láttára, füle hallatára rákoppintson az EU-birodalom orrára:
„Nekem mondod, parasztnak, hogy füle van a malacnak?”. Nekem mondod, hogy nem
vagyok demokrata, mikor még azt is te akarod megszabni nekem, onnan, a magasból,
hogy miről beszélhetek idelent? Nekem mondod, hogy korrupt vagyok, amikor a
világ botránya, hogy egy pártvezérnek öntöd oda számolatlanul az adófizetők
pénzét?
Nem is olyan
mellesleg szólva, tisztelt Olvasó, ilyen véletlenek nincsenek, hogy egy
világhálós lapocska, mint a Pesti Srácok, odakeveredik egy ilyen nemzetközi
sajtótájékoztatóra, s éppen egy ilyen – az EU-bürokratákra nézve felettébb kínos
– kérdést tesz fel, mint amilyet. Orbán elképesztő politikai képességeinek és
munkásságának igen hiteles részét képezi a szóban forgó eset. Hosszan és
érzékletesen ecsetelve a skandalumot, miniszterelnökünk most már nem egyszerűen
csak rákoppintott az EU-birodalmárok orrára, hanem keményen beleverte a
mocsokba.
S ugyanazért merte
megtenni, mint amiért egykor a Szovjetunióval. Mert azt gondolja, amit nyíltan
hangoztat is: ha az EU így marad, ahogy van, bukásra van ítélve. Mert tudva
tudja, hogy nem egyedül látja, hogy a király meztelen, csak éppen másokban
kevesebb a politikai bátorság és okosság, hogy ezt közhírré tegye, méghozzá úgy,
hogy politikai haszna is legyen belőle.
Orbán nagyon
bátor, nagyon merész, de kicsit sem hülye. Tudja, hogy kinek szabad húzkodni a
bajuszát, és kinek nem. Tudja, hogy az EU-ban előbb-utóbb számíthat azokra,
akiket ugyancsak szorít a cipő, s ugyancsak nem akarják, hogy az EU hullája majd
maga alá temesse őket. Csak nem szeretik elsőként kimondani, tartva a
politikailag korrekt inkvizítoraitól. Nagy elégtétel lehet egy kis ország
miniszterelnökének, hogy Franciaország elnöke csak őutána kezdte hangoztatni,
hogy a megélhetési bevándorlóknak nincs helyük Franciaországban...
De nemcsak Orbánt
feszítheti emiatt a büszkeség, hanem minket is, akiknek egy ilyen kapacitású
miniszterelnök adatott meg.
S mert örülünk
ennek, s mert közben arra gondolunk, hogy Isten éltesse sokáig, ezért fontos
szóvá tennünk azt is, aminek viszont nem örülünk.
Az egész
strasbourgi színi előadás alatt ott motoszkált a fejemben, hogy nem esik szó
valakiről, aki pedig ugyancsak döntő befolyással van arra, mi lesz itt a
világban.
Amerikára
gondolok.
Aki pedig éppen
azalatt, míg Orbán az EU orrát koppintgatta, Magyarország nagykövetét hagyta
helyben, ismét a demokráciát, az antiszemitizmus elleni harcot, a korrupció
visszaszorítását kérve számon rajta. Nos, Orbán felmérte, hogy az USA bajszát
például nem érdemes húzogatni – akárcsak Izraelét –, mert igazi hatalma annak
van, akinek éles fegyvere van. Ezért hagyja, hogy Amerika űzze csak nagyded
játékait, amíg bele nem fullad.
Strasbourgban
valahogy elfelejtették szóvá tenni, hogy a Nagy Testvér, a nagy ész- és
demokráciaosztó, gond nélkül hoz és hajt végre halálos ítéleteket, hol bírósági
eljárással, hol minden bírósági ceremónia nélkül, a hatalmával való sima
visszaéléssel. A világnak, benne az EU-nak szagos, hogy valahol egyáltalán csak
eszmét cseréljenek arról, hogy az elvetemült bűnözést nem kellene-e a
halálbüntetés intézményének visszaállításával megfékezni. De minden további
nélkül szövetségre lép Amerikával, s véletlenül sem dörgöli az orra alá a
bírósági ítélek híján végrehajtott likvidálásokat, még az ártatlan civilekét
sem.
Hogy hova fog
jutni a halálbüntetést sűrűn gyakorló Amerika, egyre inkább sejthetjük. Oda,
ahová nem kívánjuk a magunk, a magyar nemzet sorsát. S ezért aztán azt sem
kívánjuk, hogy Magyarország a feltétlen kötelezőnél – a reálpolitika által
szükségesnek megítéltnél – jobban kövesse a Nagy Testvért. Nem kívánjuk, hogy
miniszterelnökünk a feltétlen szükségesnél jobban adózzon a reálpolitikának. A
politikai haszonelvűségnek.
Márpedig ennek is
vannak jelei. A tapolcai választások idején a Fidesz ugyanazt a nácizást engedte
meg magának a jobbikos jelölttel szemben, amelyet balliberálisék régóta
gyakorolnak a fideszesekkel szemben. A Jobbik egyik EU-s képviselőjével szemben
egy olyan, erkölcsileg és jogilag roppant ingatag, csupán politikailag
szentesített eszközt vetett be, mely valóban a csúf diktatúrák egyik legfőbb
sajátja.
S ilyen most a
halálbüntetés visszaállításának felvetése is. Jogilag, demokráciailag Orbán
teljesen helyénvalóan és logikusan védte álláspontját. De még politikusi
képességei magasztalása szempontjából is kiváló példát nyújtott arra, hogyan
lehet a politikailag szorító, fullasztó helyzetekből kimászni: miután külső és
belső ellenfelei – ellenségei – tervszerűen és módszeresen fogtak hozzá pártja
és személye lejáratásának, ettől a kényes témától valamiképp el kellett téríteni
a hazai közvéleményt. Hát, ez aztán tökéletesen sikerült. Nincs ember, nincs
sajtó, ki a nyilvánosságban egy jó darabig még azt a nótát fújhatja, amit eddig.
Kénytelen mindenki a menekültekről, a halálbüntetésről, Európa és a
balliberálisok viselkedéséről – és Orbánról szólni.
Ám erősen úgy
érzem, hogy a halálbüntetés kérdése ügyében Orbán Viktor túllépet egy olyan
politikai haszonelvűségi határt, melynek számára meglehet még a böjtje. Orbán
szárnyaló, somolygó büszkesége, okossága, szabadságharca ámulattal tölti el
híveit, s olykor talán ellenségeit is. Nem így a halálbüntetés gondolatára való
rámozdulása. Ez már egy olyan emberi és isteni dimenzió, amelyben nem elegendő
okosnak lenni, nem elég okos érvekkel azt bizonygatni, hogy a történelem során
ugyanazok találtak teológiai érveket ellene és mellette.
Ez a dimenzió már
a szeretetövbe tartozik. A krisztusi szférába. Orbán Viktor rajongói táborában
tömegesen találhatók olyanok, aki nem egyszerűen becsülik, tisztelik, elfogadják
őt vitathatatlan politikusi és emberi képességei és bölcsességei okán, hanem
szeretik. Derű és hála támad lelkükben. S éppen ezt a mély szeretetet kezdi ki a
váratlan képváltozás. Orbán mégsem tudna mindent az élet keretei között
megoldani. Átkacsingat a halál birodalmába?
Adja Isten, hogy
sose menjen át! – fohászkodnak most csendben csendesebb hívei.
S fohászkodom én
is, tisztelt Olvasó.
Forrás:
Szilaj Csikó