"Mert akkor válik az olvasás élménye teljessé, ha olykor mai, friss tapasztalatokkal szembesítjük a sorokat. A legenyhébb okunk a szomorúságra: mintha Kemény minden olyan történetet, hazai és világpolitikai vonatkozást, amit ma aktuálisnak gondolunk, már jó előre beharangozott, elemzett, és konkludált volna. ” - Tamási Orosz János könyv-ajánlása.
Tamási Orosz János
Feledni hiba is, de nem is szabad
Nem kisebb súlyú kérdést kell feltennünk
annál: vajon a múlt század nyolcvanas éveiben, annak is első felében, végképp
eltűnt-e a korábbi korok magyar szépprózai és közéleti teljesítményeinek
kézenfekvő, hétköznapi forgatása, azok citátuma? A feladat megoldása,
megválaszolása elől én sem térhetek ki; mindenekelőtt azt kell leszögeznem, s
kevésbé szeretettel, mint általam megszólított, hogy kisebbfajta revelációként
éltem meg Kemény Zsigmond máig kiadatlan publicisztikájának lapjait (Eszmék
és jámbor óhajtások, Kriterion Könyvkiadó). A kötet Filep Tamás Gusztáv
szerkesztésében, gondozásában jelent meg, újabb jelentős bizonyítékát adván
annak: olykor nagyon aprólékos filológiai munkát jelent egy-egy ismert, neves
szerző általa csekélyebb fontossággal bírt szövegeinek beazonosítása, feltárása,
szöveghű közlése. Mint jelen esetben, amikor is Kemény több száz korabeli
hírlapokban megjelent, számos esetben csupán álnévvel, vagy más körmönfonciával
jelzett, a nagyközönség számára szinte jelöletlen-jeltelen módon lapuló
írástengerében halászgatott-szemezgetett Filep, s szerkesztett egy remek, akárha
a tizenkilencedik század közbülső évtizedeiről olvasható esszéregény-füzért,
élménydús órákkal ajándékozván meg olvasóit.
És, persze, a már-már szokásos
kérdésekkel; hogy vajha olvastuk-e, olvassuk-e manapság Kemény Zsigmond műveit,
azzal a figyelemmel, amelyet mintha ismert, többször kiadott, kötelező
olvasmányként forgatott regényeitől is megtagadnánk. Adja magát itt A
rajongók példája, mely alapvetően a „tanok” értelmezéseinek vakbuzgó,
könyörtelen, fanatikus, radikális megjelenéseinek, azok veszélyeinek írói
„beszélye”; legyen szó szombatos tanokról, vagy ateista, szocialista
fundamentalizmusról; Kemény regényéből mindennek értelmezése kiolvasható, de
mindhiába fedezik fel újra és újra őt az irodalomtörténeti műhelyekben – a
regény, mint a példázat akár csak ornamense, a hétköznapokban említetlen marad.
„Nemcsak kőből épült templomok vannak; minden ember szíve az” – írja
Kemény, de hát hány olyan önjelölt templomépítővel találkozunk, nap mint nap,
aki ezt az első, a legfontosabb templomot elfelejti megépíteni…. Summa
summarum: van egy író, akit, mint mondtam, sokkal gyakrabban fedez fel magának
az utókor, mint hogy kiadná őt. Volt egy valamennyire erős szándék szépirodalmi
munkáinak összegzésére, ám az a nyolcvanas években megjelent sorozat kevés
családi könyvtárban őrződött meg az első sorban; ma pedig, kilépve e recenzió
korlátai közül, már azon töprenghetünk, szomorkásan: vannak-e még ma családi
könyvtárak?
No, a nyitatlan zárójel bezárva,
maradjunk valóban Kemény Zsigmondnál: hogy mennyire volt ő evidensen és
egyértelműen a korát s utókorát meghatározó író, válaszként Mikszáth Kálmánt
idézem: „Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül
vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy Jókai
uralkodott. Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt, vagy elbeszélést,
de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem szenvedett még egyéb
betegségekben is. Általában rossz irányban indult az elbeszélő irodalom. Befútta
az útat a külföldről beözönlő sok divatos salak. Pedig az út világos, s mutató
táblái mindenütt láthatók, még a tízparancsolatban is benne van az aestetikai
recept. Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld
Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a magyar elődöket, mert maradandó csak úgy
lehetsz, ha nemzeti vagy). Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd
Dickenst, se Balzacot és semmi idegent). Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia
regények frivolitásait). Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások
okozzák a hatást, ne indulj). Ne lopj. (Ne plagizálj) stb.” Kicsit bővebben
merítettem, mint itt és most indokolt, de tettem legalább mindenekelőtt
szeretettel, tárgyunk és alkotónk iránt, és a pillanat oldását is szolgálván
kicsit; a lényeg, amiért ezt a néhány sort Kemény kapcsán felidéztem: Mikszáth a
Beöthy Zsolt regényének (Kálozdy Béla, Magyar Regényírók Képes Kiadása)
beharangozóját vezette be így, s hát fontos ez; tudjuk, minden kezdet nehéz,
legalábbis nem könnyű, kell egy mankó, egy kiindulópont, kell egy „első mondat”,
itt fontossá az teszi: Mikszáth, túl minden hivatalos értékítéletnél, mintegy
spontán módon bizonyítja, számára a tizenkilencedik század második felének
szépprózája Kemény Zsigmond nevével kezdődik, kétszer is tanújelét adja ennek, s
majd követi Eötvös, Jósika; s amúgy elmond, alapvetésként, mást is, amit szintén
átemeltem az idézetbe; talán kicsikét érdemes tűnődni fölötte.
Látjuk hát, a véletlenből is leszűrvén,
hogy rajongásunk tárgya miért is Kemény; kinek, ugyanakkor, életműve egyéb
birtokait alig ismerjük. Jelentős bizonyíték erre a Filep Tamás Gusztáv munkája
nyomán megjelent közéleti beszélyfüzér, ami nagyon komoly hiánypótlás,
mondhatni: akár oktatási segédanyagként is forgathatóvá válhatna. Mondom ezt a
leghatározottabb jóakarattal. A szerző olyan ismeretlen oldala ismerszik meg,
amiről ugyan tanulmányainak, nagyobb lélegzetű közéleti írásainak néhány
válogatása okán már lehet átfogó tudásunk; itt ugyanakkor a részletek nagyon
precíz feltárása valósul meg. És, bizonyos értelemben, a most megismert
pillanatképekből egy eddig kevéssé gondolt arcélre vethetünk pillantást; s
vet ő is, ránk. Mert akkor válik az olvasás élménye teljessé, ha olykor mai,
friss tapasztalatokkal szembesítjük a sorokat. A legenyhébb okunk a
szomorúságra: mintha Kemény minden olyan történetet, hazai és világpolitikai
vonatkozást, amit ma aktuálisnak gondolunk, már jó előre beharangozott,
elemzett, és konkludált volna. Vagy inkább az a helyesebb közelítés: mi minden
konkludálásnál jobban szeretjük magunk emészteni a dolgokat; akkor is, ha
magunkat emésztjük el azzal? Nem tudom, de különös itt újra olvasni az arról
szőtt gondolatokat: „….az állam közterheinek csak bizonyos osztályok általi
viselése még nagyobb mértékben szembetűnt, mint az állam javadalmainak és a
közigazgatásrai befolyásnak azok általi monopolizálása, kik minden közterhektől
mentve vannak”. A sorok dátuma 1851, talán nem véletlenül vélek én itt némi
áthallást perfektuálni, ad ironice. S még mennyi okot találni erre e kis
gyűjtemény forgatása közben; utalok itt ama szeletnyiben idézhetetlen elemzésre,
mely Pitzipios bej bizánci birodalmi reformelképzeléseit hasgatja, okkal, hisz „röpirata
nagy hatást gerjesztett Párizsban, s még nagyobbat gerjeszt Pétervárban”,
állapítja meg Kemény, ki 1858-ban azzal a gondolattal is eljátszik: „és e
hatalmak [Anglia, Oroszország és Amerika] a sok pénzért és véren nem
fognak-e kárpótlást venni?”
De, fognak, mondom én, ha az egymást
követő ok-okozat láncban végképp feledésbe merülni látszik is Pitzipios bej
személye, nem beszélve röpiratáról.
Említettem: világ- és belpolitikai
regényfolyam, karcsú kötetben, s akár a legkisebb tanulságot abban hordozva: a
szerző közéleti jegyzeteiből, publicisztikáiból bizony ez is összerakható,
felépíthető; ami kevésbé jellemzője mai, kortárs közéleti jegyzetíróink zömének.
Ez a felelősség, ez az igényesség ma messze hiánycikk; akár arra gondolva:
milyen következetes álláspont kristályosodik ki Keménynél az elbukott-eljátszott
forradalom kapcsán is; amelyben nem hitt, s amely vérveszteség fájdalmát sohasem
tudta sem feldolgozni, sem megbocsátani, de küzdött, ha nem is ellene, de
legalább a hamis következtetések rögzülése ellen. Az, hogy „hírhedtnek” mondott
röpiratai – Forradalom után, Még egy szó a forradalom után – nem csupán a
tragédia súlyát rögzítették, pontról pontra felépíthető e hírlapi cikkeinek
ismeretében; miként az is, milyen eleven s kiolthatatlan malíciával viseltetett,
a maga szempontjából mélyen érthetően, a tragédia általa gondolt felelősével,
Kossuth-tal szemben. Számunkra, kései olvasókra, már nem is az igazság ide, vagy
odaítélése marad, hanem az elszánt csata élvezése; az irónia, a szarkazmus olyan
minősége, amit sokan megtagadnak Kemény Zsigmondtól; nos, hírlapírás nem létezik
ezen erények nélkül, s ő, mint tudjuk, jó hírlapíró (is) volt. Bizony, a
közkedvelt toposszal élve, mi már csak egy kávét kérünk, nem is föltétlen
gonoszkodás okán, amikor Kemény Kossuth Deák elleni fellépését boncolja, emígyen:
„….ezen eszméi egy füzetbe foglalva nagybecsűek lehetnek azoknál, kik a
joglemondás sikamlós ösvényén már oly messze haladtak, hogy a magyar nemzet
történeti állását tekintetbe venni feleslegesnek tartják. … mi megjegyezzük,
hogy ily szempontból vetni kockát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is
szabad”. Okos humor, bátor csata – borzasztóan nagy tétbe. S nem szűnik
minősége, élcnél többet olvasunk ki például ebből a miniportréból is: „….egész
szívvel üdvözlöm én őt [Kossuthot] ezen téren; mert minden esetben jobb
előszeretettel lenni az alaptörvények iránt, mint folytonosan forradalmi
esélyekre számítani és hatni, kivált annak, kinek kedélye ömleng, és kinek
szerencsés optimizmusát az évek sem háborgatják”.
Nem úgy, mint Kemény Zsigmondét. Kitől,
lám, egy Széchenyi-búcsúztatóban azt olvassuk: „bár te ne feledted volna el
azt a megpróbáltatás egy rövid, de sötét percében!” Széchenyi sokszor
idézett jelszavára utal itt, „azt mondják, a magyar volt; én azt hiszem, a
magyar lesz”; és valami nagyon furcsa borzongás fut végig rajtunk, ismerve
Kemény sorsát: elborult elmével, a téboly által ölve halt meg.
Néha, ha élete ezen utolsó szakában
olykor megkísértette néhány világos pillanat, talán azon mosolygott legtöbbet:
éles számvetéssel, okos esélylatolgatással készülő napi számvetései sokáig
sárguló újságlapokon lappanganak majd, nem zavarván meg új opportunitások új
orátorait. Ám de van egy rossz hírem, kedves Kemény Zsigmond úr: e rezignáció
most Filep Tamás Gusztáv által nullifikáltatván lesz, hisz ő ígéretet tett arra,
hogy Kemény valamennyi „publicisztikáját a maga egészében elérhetővé tegye a
magyar olvasóközönség számára, lehetőleg könyvekben, ha ez nem megy, akkor a
világhálón” (Idézet FTG előszavából, (Még) egy szó a közíró Kemény Zsigmondról,
hadd hívjuk fel itt annak alaposságára is az olvasó figyelmét). Ez a kis
válogatás remek előzetes, ugyanakkor, nem győzöm hangsúlyozni, páratlanul
élvezetes olvasmány a tizenkilencedik századból arról a huszadikról, amelynek
terhei, súlyai, végzetei alatt roskadozva a mai napig oly nehezen hisszük el,
hogy akkor, merre is, és lesz-e huszonegyedik, tekintetes urak? (Kemény
Zsigmond: Eszmék és jámbor óhajtások. Válogatott publicisztikai írások. A
kötetet összeállította és a bevezetőt írta Filep Tamás Gusztáv. Kriterion
Könyvkiadó – TÉKA sorozat, Kolozsvár, 2014).