Ami most következik annak plágium szaga van. Csak azért nem lehetek meghurcolva érte, mert az alábbiakban világossá teszem, hogy mi az én írásom és mi másé, nevezetesen Lucian Mîndruță-é. Ő azon románok egyike, akire nagyon figyelni kellene nekünk magyaroknak.
Surján László
Hiánypótló
Ami
most következik annak plágium szaga van. Csak azért nem lehetek meghurcolva
érte, mert az alábbiakban világossá teszem, hogy mi az én írásom és mi másé,
nevezetesen Lucian Mîndruță-é. Ő azon románok egyike, akire nagyon figyelni
kellene nekünk magyaroknak.
Ha
rákeresünk a Google-ban, néhány erdélyi magyar portálon megtaláljuk az írásait,
esetenként pár hónap késéssel. Ezekben nem napi politikáról van szó, hanem
sokkal többről. Most épp arról, hogyan férünk meg egymás mellett, hogyan
élhetnénk együtt mi, románok és magyarok.
Egy
szó, mint száz: azt szeretném, ha Lucian Mîndruță gondolatai eljutnának a magyar
olvasókhoz, ha meghívnák a beszélgetős televízió műsorokba konferenciákra és
közösségekbe. Nagyon ránk férne annak megtapasztalása, hogy jó szándék,
tisztesség, méltányosság román oldalon is van, s közben elismernénk: ezek nálunk
is hiánycikkek. Tudom, ő olyan ember, aki sokszor kiverte már a biztosítékot
Romániában. Nem kell vele mindenben egyet érteni, ő sem ért mindent, mint
például az alábbi írása alapján alighanem félreérti az orosz-magyar viszonyt. De
írásának lényege nehezen emészthető a románok egy részének, míg nekünk a
megbékélés reményét hordozza. Azaz hordozná, ha tudomást vennénk róla,
Elismerés illeti a transidex.ro portált, hogy
magyarra fordította és közzé tette Lucian Mîndruțănak az Egy nap
Marosvásárhelyen című írását, amit most – a hivatkozás megadása után - ide
másolok:
„Itt
az ideje, hogy a magyarok is
elkezdjék az előtérbe helyezni a saját örökségüket, lehetőséget adva a
románoknak, hogy megismerhessék a magyar kultúrát.
A
szállodából kilépve szitáló erdélyi eső fogadott. Utasítottam a GPS-t, hogy
vigyen a Bernády György Kulturális Alapítvány székhelyére, ahol egy
kisebbségügyi konferencián tartottam beszédet. A sors fintora folytán, és a
Google Maps tekervényes működésének köszönhetően. hamarosan a városi zsinagóga
mellett találtam magam. A szépen felújított épületben nyoma sem volt a hívők
egykori sürgés-forgásának.
Félrehúztam egy csendes mellékutcába, és kiszálltam nézelődni. Rajtam kívül
senkit nem érdekelt az épület furcsasága. Ha valami feltűnt az arra járóknak,
inkább az volt, hogy valaki még megáll itt egyáltalán.
Távolról ortodox templomnak is tűnhetett volna, de közelebbről szembe ötlött a
torokszorító elszigeteltsége. A kaput keresztben vastag lánc és lakat zárta le.
Odabent egy táblán egyetlen felirat árválkodott: a kulcsért hívd ezt és ezt a
számot, de legalább egy nappal előtte. Szemléltem az udvar kifogástalan rendjét,
és próbáltam magam elé képzelni a régi időket, amikor a rend helyett még élettel
teli nyüzsgés uralkodott.
Elfelé menet rákerestem az interneten: a hétezer-hétszáz fős marosvásárhelyi
zsidó közösségnek csaknem hatezer tagja halt meg a holokauszt idején. A többiek,
kevés kivétellel, Izraelbe emigráltak. Ez a kevés kivétel most olyan
konferenciákra jár, amilyenre épp hivatalos voltam én is. Szabadidejükben
meséket írnak. Vasile Dubb, a marosvásárhelyi zsidók vezetője búcsúzáskor
megajándékozott a könyvével, címe: „Villámhárítókat a zsinagógákra?”
E
történeteket egy kisebbségi állampolgár írta, abban a városban, ahol egy későbbi
etnikai konfliktus jó tíz évre elmérgesítette a románok és magyarok viszonyát.
Ezek jártak a fejemben, amikor a konferencián a kisebbségek védelméről kezdtem
beszélni. Hogy miért is voltam ott? Úgy kezdődött, hogy a Facebookon minden
ismerősömet felköszöntöttem a román nemzeti ünnep alkalmából, válogatás nélkül
románt, magyart, németet, zsidót, törököt, cigányt, tatárt, görögöt és szerbet
egyaránt.
Azóta a magyarok iránt barátinak mondható állásfoglalásom leginkább kétféle
reakciót vonzott be: a melegszívű, kissé szégyenlős magyar elsuttogott
köszönömjét és a román hazafi futballhuligán stílusú, nagyhangú szidalmazását,
legalábbis a Facebookon keresztül. Felmerül a kérdés: vajon tényleg nem lehet
hazafi valaki anélkül, hogy gyűlölne másokat?
Nem
tudom. De kérlek, fontoljátok meg a következőket. Gazdagabbak vagyunk, ha
sokféle nép él körülöttünk. Gazdagabbak vagyunk, ha több kultúrát is alaposan
megismerhetünk. Ha kölcsönösen a jót keressük egymásban, például a
magyarokkal, és nem zárkózunk be a (...) nemzeti lét büszkeségének
ostromlott erődjébe.
Egészítsétek ki a pontok helyét bármelyik etnikummal. Egyébként meg gondoljatok
a franciákra, amikor a villát a szátokhoz emelitek, hogy egy könnyen érthető
példát mondjak a kulturális befolyásra.
Kinek hasznos manapság ez a nagy széttartás? Ki másnak, mint a demokrácia
ellenségeinek. A keletről fúvó fagyos szélnek, ami a kisebbségek semmibe
vételének gyakorlatát hozza magával. Elragadott az indulat ezen a ponton. Talán
túl hevesen is bizonygattam, hogy a Putyinnal kötött szövetség egyetlen
kisebbségnek sem hoz majd több szabadságjogot. Csak arra lesz jó, hogy ismét
kiújuljanak a régi érdekütközések, amelyekből győztesen kikerülni senki nem fog.
Még Putyin legújabb barátai sem, akik oly szívélyesen látják őt vendégül
Budapesten.
De
egyelőre nincs akadálya, hogy mi, románok, több figyelemmel, nagyvonalúan és
megértéssel forduljunk a magyarjaink felé. Még ha lehetetlennek vagy
nevetségesnek tűnne is első hallásra, keressük meg magunkban a büszkeséget,
hogy a honfitársaik lehetünk, szomszédjaik, barátaik.
Hogyan fogjunk neki? A könyvek segítenek. Olvassunk fordításokat magyar
irodalmi művekből és könyveket a közös történelmünkről, lehetőleg olyanokat,
amelyekben már nem feltétlenül ősi ellenségként szerepelnek. A kölcsönös
gazdasági érdekek is jó ösztönzőként hatnak. Úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen
elapad az a Kolozsváron oly erősen érezhető energia, ami több nemzet
együttéléséből fakad. Mi lehet az oka ennek? Lehet, hogy Dăncu úrnak van igaza,
és a nemzetiségek itt bezárkóztak a képzeletbeli falaik mögé. Ez esetben hadd
emlékeztetek mindenkit, magyart és románt a Szilikon-völgy sikerére, ahol
indiánok társalognak európai zsidókkal, muzulmánok buddhistákkal, és mindenki
nem feltétlenül angolszász nevű amerikaiakkal dolgozik együtt.
Persze, tudom, nekik sosem kellett Erdélyen osztozkodniuk. De mi történne, ha
osztozkodás helyett mi is együtt kezdenénk gondolkozni róla?
Az
utóbbi években egyre többször kerül szó az erdélyi szász örökségről. Véleményem
szerint itt az ideje, hogy a magyarok is elkezdjék az előtérbe helyezni a saját
örökségüket, lehetőséget adva a románoknak, hogy megismerhessék a magyar
kultúrát. Csak így születhet meg a kölcsönös tisztelet, ha megismerkedünk.
Mindezt jó marketing- és sajtókampányokkal, sőt – miért ne? – közös ünnepekkel
lehet elérni.
Még
egy dologra van szükség ezenkívül: egy válaszra a románok részéről a legnehezebb
kérdésre, amelyikre csak őszinte választ szabad adni. A kérdés, hogy részét
képezik-e a kisebbségek Romániának, vagy tekintsük őket inkább valamiféle
rendszerhibának?
Sajnos túl gyakran olvastam gyűlölettel teli válaszokat erre a kérdésre a
közösségi médiában, túl sokan tartják a kisebbségeket rendszerhibának. „Nélkülük
erősebbek volnánk!”, szól a csausiszta ideológia, ami valahogy máig megőrződött
a többség hozzáállásában.
De
ez nem igaz. Kérdezzünk csak meg egy kohászt, hogy melyek a legkeményebb fémek.
Az ötvözetek. Színtiszta vasból nem épül tartós szerkezet. Ez igaz a nemzetekre
is: az etnikai sokféleség a gondolatok sokféleségével egyenlő, és a gondolatok
aranyat érnek. Ha ezt elfogadjuk, megszabadulunk a félelmeinktől.
Hiszen okafogyottá válik a félelem, hogy elveszik tőlünk az országunkat, ha
az ország eleve mindenkié.
Megjelent:
2015. február 26-án. Fordította Móra Zoltán.”
Eddig a transindex anyaga. Csak a vastagbetűs kiemelés van tőlem. Aki ide
eljutott az olvasásban, legalább a vastagított mondatokat olvassa el mégegszer.