"Ha valami fix pontnak látszott évezredeken keresztül: az ismereteink Horatius körül. Mondom körül. Ugyanis iskolában tanították, magyarázták filológusok, szövegtudósok kiadták verseit. Élt, mint a legnagyobb klasszikusok egyike a tanulóifjúság tudatában. És az olvasóközönség körében. ... Aztán latin tudásunkkal együtt emléke is foszladozni kezdett. Vagy mégsem? " - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
Horatius arcai – tájékozódás önmagunkban
Ha valami fix pontnak
látszott évezredeken keresztül: az ismereteink Horatius körül. Mondom körül.
Ugyanis iskolában tanították, magyarázták filológusok, szövegtudósok kiadták
verseit. Élt, mint a legnagyobb klasszikusok egyike a tanulóifjúság tudatában.
És az olvasóközönség körében. Valaha az esztéta Baránszky-Jób László Szabó
Lőrincet idézte: minden költő úgy akar verset írni, mint Horatius, csak
legfeljebb nem sikerül neki olyan tökéletesre alakítani művét. Azaz még a
huszadik században is mértékegység lehetett. Aztán latin tudásunkkal együtt
emléke is foszladozni kezdett. Vagy mégsem? A huszadik századvég filológusai
ismét elővették, és kinyilvánították: hiszen csak hittük eddig, hogy mindent
tudunk róla. Valójában semmit nem ismerünk. Nemcsak belülről, de – mint
hittük korábban – kívülről sem. Sem életét, sem művei értelmét nem
ismerjük. Ideje lenne műveinek formáltságából, művi összetevőiből, sokértelmű
magyarázhatóságából felépíteni a magunk számára egy nagyon is modernen
értelmezhető nagy szövegteremtő költőt. Legalább olyan modernet és sokféleképpen
értelmezhetőt, mint legnagyobb kortársaink teljesítményeit. Ahogy valójában
ismét és ismét újra kell értelmeznünk a közöttünk élt T. S. Eliot vagy Rainer
Maria Rilke, vagy a magyar irodalomból József Attila avagy legújabban Weöres
Sándor verscsodáit, ugyanúgy legjobb lesz, ha úgy kezdünk Horatius szövegeinek
felfejtéséhez, mintha eddig semmit sem tudnánk róla.
Avagy tudunk? Tudunk: balhiteket.
Tudjuk, hogy apja libertinus volt, azaz felszabadított rabszolga, ő maga nagy
műveltségre szert tehetett költőpalánta, aki belekeveredik a császárságot szülő
római polgárháborúba. Méghozzá a vesztes oldalon, Brutus mellett, Octavianusszal
szemben. A régi iskolatárs, a későbbi Augustus császár mégis kimenti bajaiból,
főminisztere, az etruszk királyi származású Maecenas pedig baráti körébe
fogadja. Jólétben él, számtalan versét név szerint megnevezett barátnak ajánlja,
verseiben jellegzetes nevű művelt örömlányok szerepelnek, jómódban él. Dísze az
újjászerveződő aranykornak, az Augusztus kori életnek és művészetnek.
Aztán kezdjük csak pontosan
újraolvasni ezeket a verseket! Rájövünk, hogy szinte semmit sem tudunk erről a
korszak-díszéről. Nem hiteles életrajza, de még legendás élete sem ismert. Ahány
magyarázó, ahány kiadó értelmezi szavait, annyiféleképpen jellemezhető. Kezdve
azzal a bizonyos libertinus származással. Valóban ő mondja maga magáról? Avagy
ellenfele rágalmait kell idézőjelesen értenünk verse szatirikus mást jellemzése
során? Avagy tényleg, egy pillanatig a polgárháborúk sarcolásai során
belegabalyodott Caesar idején apja egy ilyen megalázó átmeneti kalandba? Brutust
akarta Octavianus udvarának díszeként még egyszer utoljára dicsérni versében?
Avagy csak jellegzetes figurákat szándékozott bemutatni társai szórakoztatására?
És hogyan is állunk a császárkori
Róma fényűző életének idején a szerelemmel? Mindez csak a társasági élet
mellékes társalgási témája lehetett? Váltogatták nőismerőseiket, akárha pénzért?
El-elhagyták egymást, fiatalabbakért, de aztán mégis csak visszavárták a
megszokott, és életmódjukban ismerőssé vált régi szex-társukat. Készülve
öregségükre? Szerelem volt-e mindez, szenvedély netán, avagy csak a megszokás
elvesztésének félelme?
És a vetélytárs, akit dicsér vagy
lekicsinyel valóban ki is lehetett. Ott olvassuk a nevét pedig. És tudjuk, hogy
ugyanez a név az agg császár utolsó bizalmasa volt, aki elkíséri urát titkos
találkozójára száműzött unokájával, – talán élete is ettől szakadt meg? Igaza
lehetett rosszakaró történész utódoknak, amint a diadalmas uralkodó vesztét
suttogták, csak kortársak csalfa füle számára érthető-hallható formában? A költő
nevek leírásával vajon életveszélyes játékokba kezdett, vagy csak régi szerelmét
szerette volna vissza csalogatni?
Mindent tudunk az aranykor
életéről, történelméről, kultúrájáról? Valóban mindent? Vagy csak sejtünk
dolgokat? Avagy sejtéseink is csalfa játékszerként szolgálnak alkalmul egy-egy
híressé avagy hírhedtté vált vers életrekeltéséhez?
Tacitus mély basszusú elsuttogott
gyanakvásai, Suetonius fenegyerekes kifecsegései, vagy Ovidius száműzetést
érlelt játszadozásai csak amolyan játékos mondatszövések voltak csupán a nagy
költő világbosszantó ítélkezései mellett? Vajon valóságos nemtudásunkat Horatius
ünnepelt klasszikus szövegeiben válthatnánk valódi tudássá, ha beleásnánk a kor
nagysága alatt fortyogó szemétbe, piszokba, csalás sorozatokba – és hát valódi,
nagy pályás történelmi tragédiákba?
Higgyünk a könyvbemutatón
elhangzott szavaknak: Ritoók professzor a régi iskolák tanítványa és tovább
éltetője maga lebbentette fel a fátylat ifjú tanítványai játékának vérre menő
állításairól. A világ ma érvényes filológiai szintű kérdezésmódjának szintjén
született ez a hazai kötet, melyet a nagyszerű rugalmas és sok korban járatos
elméjű Hajdú Péter szerkesztett, és vesz benne részt nem is egy alkalommal
esszéíróként is, Tamás Ábel, Mayer Péter, Bolonyai Gábor, Kárpáti András, Kozák
Dániel, Imre Flóra, Ferenczi Attila és Tom Geue társaságában.
Mit is tettek ezek a fiatalok
(fiatalok? legfeljebb Ritoókhoz, vagy a magam nemzedékéhez viszonyítva) ezzel a
kötettel? Elénk varázsoltak egy modern kori csodálatos szövegalkotót, a
huszadik-huszonegyedik században is világirodalmi rangú és rejtélyességű
versteremtőt, aki legnagyobb kortársainkhoz hasonlóan úgy tud egy-egy narratívát
előadni, hogy abból semmit se értsünk, mégis életünk lényegét csakis ezekből a
szövegekből tudjuk igazán értelmezni. Tragikus élethelyzetek rejtélyei
villámlanak a sorokban rejtett grammatikába szőve, ugyanakkor szórakoztató
játékok szövegelődnek az értők számára, hol veszélyt hozva a szerző fejére, hol
szórakoztató gyönyört fakasztva társasága „királyi” tagjai szórakoztatására.
Elégiába oldva a tragédiát. Miként az ír Yeats ezt a beszédmódot „tragic
joy”-nak nevezte volt a huszadik század első harmada végefelé.
Mindezzel gyönyörködtetve például
engem, egy valaha latin tanárnak készülő kohómérnököt, hőkezelő szakmérnököt,
aki büntetésül került, nem egy Pannonhalmán érettségizett társával abban a
világban ebbe a rideg-műszaki közegbe. Így megőrizhetve független játékos
kapcsolódását ehhez az újraszült Horatiushoz. Megőrizve fiatalságát,
fogékonyságát a megújuló szövegértelmezésekre. Amelyek éppen a megélt tragédiák
keserű, mégis játékos feloldását segítettek értelmezni a számomra.
A könyvbemutató Angela Merkel
budapesti látogatása idején volt. Mindenkit izgatott, mi fog történni, és
izgultunk, hogy az útakadályok miatt időben érkezhessünk. Odaértünk. Mégis
idegeinkben a nagyvárosi utazás szürreális akadályaival groteszkül hangzott a
bölcs öreg tudós látszólag korszerűtlenül hangzó kijelentése: kérem, olvassanak
Horatiust! És terjesszék barátaik között! Hol él ő? Gondoltam. És amint
elkezdtem olvasni a könyvet, beledöbbentem, az idős mester mennyire korszerűen
mutatta be korszerűtlen közönségének ezt a mindennapjainkban is olyannyira
otthonos költőt. Igen, ő már ismerte a könyvet. Ebben a szellemben ajánlom
kedves olvasóinknak én is tovább. Miután beledöbbentem korszerű olvasási
lehetőségébe.
Az oldalakra kattintva olvasható
méretet kapunk
És miután bemutattam én is ezt a
nagyszerű (és szórakoztató szövegként is olvasható) tanulmánykötetet, hadd
idézzem ide a belső címlap versójának egy kis, de annál meghökkentőbben fontos
részletét. Más könyvekben a kizárás, a másolás tiltása szokott ezen a helyen
szerepelni. Itt éppen a könyv támogatottságának feltételeként egy másfajta
szöveggel találkozhatunk. Nagyszerű dolog! Valóban éljünk vele!
A könyv
ezen a linken pdf-formátumban olvasható!