„Szentandrássy ezt választotta, mondhatni, bizony, kimondhatni itt, hogy mindenekelőtt szeretettel hajol a rajzlap, vagy a festővászon fölé, s mindenekelőtt szeretettel ábrázolja a hitszegők, a kufárok, a szó-kisemmizők, a megbecstelenítők arcait. És természetesen mindenekelőtt szeretettel őrzi fel az áldozatok szenvedéseit, az út porába taszított elesettek krónikáit, az egyszerű mesterségek bonyolult titkainak tudóit, tanítóinak elárvulását. Szeretettel – mert másképp nem lehet.” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
Jó
szenvedés ez
Kortárs
képzőművészetünk mestere. Kossuth-díjas. Cigány. A mai napig haragszom arra a
közkedvelt közíróra, aki Kertész Imre Nobel-díját úgy konferálta fel egy
szalagcímben: az első magyar irodalmi Nobel-díjas. Zsidó. Ezt a blaszfemikus
megközelítést eufemizáltam az imént, és engedelmükkel és bocsánatukkal a
továbbiakban már anyanyelvünkön fogok írni, de hát ez az elszólásos, a helyzetet
parodizálni akaró, de csak utánégető stílus külön nyelvet igényel; az
eufemisztikusok saját bejáratú dekódoló-szótárát, amelyben olykor nagy
igyekezetük ellenére is eltévednek; nos, hogy Szentandrássy István honnan
érkezett közénk, mely nép balladisztikus kincseiből, misztikus
mesehagyományaiból, a száműzetés és honkeresés mely stációiból építkezik
festőművészként, azt a képeire vetett első pillantások nyomán tudjuk. Érezzük.
És mégsem fontos ez, annyira, hogy címkeként jegyezzük fel neve mellé. A magyar
festőművészet egyik reprezentáns alakja, aki saját szándéka szerint sem akar
ennél másabb, ennél különlegesebb lenni. Egy magyar festő ő, s én is egy magyar
festőről beszélek most, aki egy nemzet hagyománykészletét gazdagítja, teszi
sokszínűbbé, érzékelteti pannóival, alakjaival, színeivel azt a csodálatos
folklórt, amely lényegében a csodátlanság valóságával, az illúziók
félresöprésével alakítja markánssá, alakítja egyedivé és – hangsúlyozzuk –
sajátosan egyedivé a Szentandrássy-œuvre világát.
Nem volt könnyű
megérkeznie. Bár ez csupán tőle függött, de nagyon kemény döntéseket kellett
hoznia. Elsősorban mestere, Péli Tamás miatt, aki ugyanettől a festői
formakészlettől jutott el a klasszikus mesterek hagyományáig, sokszor leírják
róla, hogy a huszadik századba ő emelte a németalföldi műtermek hangulatát,
remekeinek áhítatát, s ez valóban az egyik helytálló állítás Péliről; aki
ugyanakkor remekül őrizte meg színvilágában a rusztikusabb, keletiesebb vad,
harsány színorgiák káprázatát. Péli-tanítványként Szentandrássynak el kellett
szakadnia valahogyan a mester klasszicizáló útjától s visszakanyarodnia az
eredetmítoszok gyötrelmes örömeihez, megnyugvást rejtő bánataihoz. Hiszen az
öröm mindig viszonylagos, mindig csalóka, a népet eltagadja abból, s a bánat, a
fájdalom újra s újra dolgához űzi a művészt; el kell beszélnie, el kell mesélnie
egy örökké tartó vándorlás ki tudja, hányadik s még hányadik állomásának
üldözöttségét, emberség-fosztását, minden kínját; le kell rajzolnia a folyton
közénk születő s bennünket támadó embertelenség arcvonásait. Jó szenvedés ez,
noha lehetne néha kényelmesebb is.
Szövegmondásunk
lényege: Szentandrássy ezt választotta, mondhatni, bizony, kimondhatni itt, hogy
mindenekelőtt szeretettel hajol a rajzlap, vagy a festővászon fölé, s
mindenekelőtt szeretettel ábrázolja a hitszegők, a kufárok, a szó-kisemmizők, a
megbecstelenítők arcait. És természetesen mindenekelőtt szeretettel őrzi fel az
áldozatok szenvedéseit, az út porába taszított elesettek krónikáit, az egyszerű
mesterségek bonyolult titkainak tudóit, tanítóinak elárvulását. Szeretettel –
mert másképp nem lehet. Ez a szeretet a megbocsátás reményének kifejezése; a
bűnös, ha akárcsak abban a pillanatban, amikor megpillantja ember-volta
torzóját, megtér e megértéshez, odatartja arcát e felismerés fénye elé, s lelke
letérdel önmaga meghasadt lelke elé, méltóvá válik akkor e szeretetre.
Nincs ennél egyszerűbb
titka Szentandrássynak; és ennyit elmondani, szavakba önteni sem érdemes. Mert a
képek helyett minek szólni, a rajzok vonalával csupán párhuzamos lehet egy-egy
mondat; és mindkettő más nyelvtanból táplálkozik, ha a gondolat eredője azonos
is. Ez a festészet, ha tovább boncolgatom, vagy azonnal hat, vagy soha; vagy
megértjük a képekről felénk pillantó örök vándorok, örök megváltók és örök
latrok elsuttogott fohászait, vagy szívünk már minden örökölt tudás kincse és
hatalma előtt örökké zárva marad.
Igen – világa lenyűgöz.
Sok évtizede tart mindmáig ez bennem; sok éve láttam először munkáit mestere
műtermében, kincsként őrzöm rajzait, boldogságos érzés közös könyvünkre
gondolnom, s lám, most mégis mintha először pillantanám meg festményeit. Igaz,
mostani tárlatán (József Attila Színház Galériája, látható június első
hétvégéig) több olyan kép van, melyeket a nagyközönség sok éve nem láthatott. Az
Utolsó Vacsora például talán hét éve volt kiállítva; méretéhez méltó nagy belső
terű galéria azóta sem vállalkozott Szentandrássy-tárlatra. Bűnnél több ez,
gyakran eldohogtam, hisz legalább a Kossuth-díj után illett volna egy összegző
monumentális életmű-kiállításra gondolni; hogy arról ne is beszéljek: ilyen
munkásság s ilyen díj után evidenciaként gondolhatnók meghívására a Magyar
Művészeti Akadémia tagjai közé; de már nem morgolódok. Vannak olyan utak,
amelyek kitérnek más utak elől, s vannak önmagukat befogadással többszöröző
utak. Vannak, akik kenyeret törnek, s vannak, akik megsütik azt; vannak, akik
szétosztják a halat, s vannak, akik hálót foldoznak.
Nézzék meg ezt a mai
tárlatot. Hogyan parázslanak s oszlanak párává az évszakok; hogyan viháncolnak a
halott Lorca fölött az angyalok; egy ballada alakja fekszik ott, de hát Lorcáé
az a ballada; s az angyalok persze, hogy viháncolnak: a halál békéje után már
nincs ok szomorúságra. S ott a Vacsora; a hitetlen tanítványok, a belső döntés
híján még érthető gyanakvások s vívódások megannyi arctükre; az egyetlen utat
majd saját útjukkal hitelesítő, de most még hitben nem, csak hiten osztozkodók
kételkedő töprengését másként s másként magyarázó, az igazat csak virradat után
értő tizenkét arc; s ez a tizenkettő: mind Szentandrássy arca. S népe arca; s ő
teszi a dolgát: el kell beszélnie, sokadszor is, makacsul, el kell mesélnie egy
örökké tartó vándorlás ki tudja, hányadik s még hányadik állomásának
üldözöttségét, a kétely szítóinak emberség-fosztását, minden kínját; le kell
rajzolnia a folyton közénk születő s bennünket támadó embertelenség embert
megváltó arcvonásait. Kortárs képzőművészetünk mestere Ő. Kossuth-díjas. Cigány.
Jó szenvedés ez, noha
tehetnénk néha kényelmesebbé is.