"De ne kérdezd, hová sodorta el az áramlat Saul fiát; ne kérdezd, hol a Lepel; csak élj. Mindenekelőtt szeretettel. Ne félj, hogy nem fog menni, hisz végül csak ennyid maradhat.” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
Kaddis
a rohingyákért
Akkorra már harminchat
órája vagy talpon. Bárha csak talpon; de ülsz egy autó szűk, kényelmetlen,
elgémberítő ülésén, néha megálltok, de zuhog az eső, a térd kilazításának ára a
fázás; egyébként sem vagy topon, ezt korodon és fizikai állapotodon túl a
kocsiban érezhető másabb feszültségek is befolyásolják; amivel nem különösebben
foglalkozol, most sem, csupán eltűnődsz, sokadszorra, az emberi faj különös
tulajdonságán: a többség az egyszeri, így nem folytatódó helyzeteket,
viszonyokat is véglegesíteni próbálja, a szeretet, a türelem, a tisztelet
kölcsönössége fölé helyezi az egoját, amúgy nincs érdekesebb, mint
két-három-négy egoerőtér egymásnak ütközése, a jellem villongása; érdekes, épp
csak egy pillanatnyi térben oly fölösleges, amennyire céltalan.
Engedni mindig
könnyebb, mint félni az engedékenységtől.
Ennyit az átmenetről,
ami lehet maga az út a nagy hegyek alján, a nagy síkon, a sokszor megtett
távolság a magyar fővárostól most Torinóig, a kaland célja ez a város,
ott is a Duomo, ám addig még le kell gyűrni a távolságot. S le kell
gyűrni, bárha utat engedve azoknak, a felúszó emlékeket sok évvel korábbi
utakról, sok évvel korábbi önmagadról, önmagatokról, pici búcsú ez is, sem
korod, sem fizikai állapotod nem enged, nem ad már annyi időt, mint amennyi
elválaszt attól, aki benned először szelte át a nagy síkot; ez az éjszaka ennek
elfogadása; és majd látása annak, amiért most megindultál.
S majd ott állsz,
különös, furcsa állapotban. Harminchat órája vagy éber és féléber, pár órát
feküdtél kora reggel, de a fáradtság akkora volt, hogy nem engedett aludni,
végül indultatok a városba, élénk, pezsgő, életvidám utcákon át; szerencsésen
sikerült letenni az autót, jött a gyalogtúra, ügyesen, rendezetten kialakított
kordonok között hömpölygött a tömeg, csöndesen, és mindenekelőtt szeretettel
nézve egymásra, a rendezők szívélyesen mosolyogva irányították a menet
lüktetését, várakozásait, pihenéseit, újra indulásait, sűrü a mi scusi, a molte
grazie, a buon giorno, ám közel másfél órát teszel meg az első bemutatóig. Ahol
megálltok, egy rövid film foglalja össze a korábbi kutatások fázisait, az egyes
jellemzőket, a tudható kémiai és képi tudnivalókat. A film okos, figyelmet
mélyítő, csak úgy helyt áll, megfelel a modern kiállítások újkori
szokásrendjének, mint a világ bármely múzeumának bármely korszakos kiállítását
összefoglaló bármely tematikus kisfilmje. A végén újra fény, indultok tovább a
folyosón, és, szinte váratlanul, besodródtok egy sötét terembe.
Csupán te tehetsz róla,
de a szemed már nem a régi, egy-két perc is eltelik, amíg úgy-ahogy megszokod a
járást, amíg ez megtörténik, oldalsó korlátokba ütközöl, vagy emberekbe,
megállnál, de itt még szűk a hely, feltartod a sort, hát csoszogsz tovább,
jobbról fények szűrődnek, valahogy arra felé próbálsz tájékozódni, és kis híján
túlbotorkálsz a célon. Balra fent függ a kivilágított tárgy, a csönd
érzékeltethetetlenül mély, a lélegzetvételek hangja is elhal, csupán a halk
fohász szól; imát mond valaki, hanglejtése megrendítően egyszerű, nem érted, de
érzed szavait, tekinteted megpihen jöveteled célján, nézed és látod, nézed és
látod, látod és látod, végezetül elindul a tömeg, sodródsz a nyomukba, kiértek a
fényre, s a fény kapujában te megállsz, azt kérded, zavartan, társaidtól:
– De hol a
Lepel?
Néznek rád
megbotránykozva, még itt is azok a furcsa, olykor morbid ironizálásaid, ítélnek
el, te dadogva próbálod elmondani, hogy nézted és láttad, ám a lelked megbújt
tested valamely szögletében. Megtetted az utat, turistánál több akartál lenni,
de meglehet: kevesebbnek sikerültél. … … A Saul fia előtt is, amivel a
talpon léted megkezdődött. Rosszul aludtál, délelőtt megnézted a filmet, és kora
este indultatok. Tehát már eleve fáradtan kezdted az említett harminchat órát, a
film sem tetszett, vagy inkább zavart valami furcsa kontraszt. Hogy filmet
láttál, filmként kellene értékelned valamit, ami, meglehet, nem az. De ha nem
az, akkor mivé áll össze?
A megélt Botránnyá.
Amikor nincs választásod. Vagy félrenézel, és akár azonnal meghalsz, vagy lépsz
tovább, hagyod, hogy vigyenek a történések, nem érted, de elfogadod, hogy
befogott állattá váltál egyetlen szempillantás alatt, csak ösztönök vannak, a
testidegek automatizációja, nincs időd félreállni és dönteni, eldönteni; aki
félreállt, már nem él, ha viszonozza is még tekinteted; de nem lát téged, semmit
sem lát, nem akar, nem is tud megbirkózni a képekkel, a látvánnyal, a halál
szenvtelen, ipari működésével, a halál nyomainak még szenvtelenebb
eltakarításával, a hely gyors megtisztításával az újabb halál előtt; te, azt sem
tudod, mikor történt és hogyan, de már teszed a dolgod, fogod, emeled, rakod a
darabokat, gyorsan, igyekvően, és nem, nem a félelem ritmusa ez.
Miközben végzed, nem
látod, nem érzékeled; de a mozdulatok gépiessége mögött pontosan tudod,
gondolatok nélkül, hogy így végzed majd te is, kegyelem, ha azonnal, s
kegyetlenség, ha kapsz időt újabb darabok eltakarítására; és ez az egész nem
történik, csak megtörténik, a történésből rég kiszakadtál, talán az út
kezdete előtt, talán akkor, amikor először értetted meg, hogy törvények
születnek létezésed ellen, s te ez ellen semmit sem tehettél, mert minden oda
kötött, ahol ez volt; annak része voltál, amely így vetett ki magából; nem volt,
és nincs kapaszkodó, sem oda vissza, sem előre, csak a zaj van, az ajtó nyikorgó
nyílása, kendőt felrántani, lépni a darabokért, vinni, dobni, és megállni;
várni, az ajtó zárul, sikolyok, hörgés, kaddisfoszlányok, csürhenyelvűek
nógatása, gyerünk, emeld, vidd, ez most a dolgod, ahogyan ez volt bármely
népirtáskor; bár a szakszerű felkészültség, az ipari méret irányítása, átgondolt
eszköz-technikája, az egész realizálásának precíz logisztikája, a technokrácia
rémálmának könyörtelen megvalósulása mássá teszi; s talán mássága miatt akarja
kétségbe vonni azt mindmáig az ochlokráciára mindig kész csürhe; vegyél levegőt.
Ott nincs. Csak az
utána való kapkodás, a takarékos zihálás, hiszen vigyázni kell, védekezni az
émelyítő gázfoszlányok, a csatakos bélsár, a nyirkos légtelenség ellen; a test
védekezése ez, az ösztöné; az elme már rég nem irányít semmit, benned sem. Visz,
működik, beszív a Botrány.
Filmet nézel, egy olyan
helyzetről, amit lehetetlen megfilmesíteni. Ez most sem sikerült, noha
majdnem, de valami útját állta. Ami talán mindig ott lesz, de talán egyszer,
valamikor valakinek sikerül létrehoznia a gátlástalanság tökéletes szinonimáját,
azt a helyzetet, amelyben a gondolkodás, a civilizáció töredékeit őrző agy egy
bika testében, csordarengetegben, terelődik, űzetik a sokkoló felé, ahogy
korábban a vaspöröly alá; s a pillanatokkal később távozó lelke még érzékeli,
hogy darabjait Minótauroszok gyűjtik egybe, érzéketlenségbe terelt s erre ítélt,
gyors, gépies ember-teremtmények. A gátlástalanság megítélésére sarkalló
helyzetek voltak, vannak, s meglehet, lesznek. Egészen addig lesznek, ameddig
képesek vagyunk bármilyen helyzet reprodukálására. Mondhatni: kihalásunkig, s
még azután, az utánunk hagyott történelemben is, létrehozzuk a
gátlástalanságokat. Így teremtünk újabb s újabb modelleket az alkotók elé; akik,
mint most Nemes Jeles László, és mindenekelőtt Rőhrig Géza,
megpróbálkoztak a lehetetlen ábrázolásával.
Filmet nézel tehát,
különös mozit. Már ez, hogy mozi, elvonatkoztat attól, ami itt a szándék lényege
lenne. De hát hírt kaptál a vetítésről, időközben újabb híreket a filmről,
lehetséges sikeréről, van-játszik benne egy-két személyes ismerősöd, egy moziba
ülsz be, írókat látsz ott, kritikusokat, valamikori kollégákat, az egész miliő a
szakmai-társasági élet szelete – s nem várt módon belesodródsz a Botrányba. Nem
azonnal, mert hát az előbbiek okán te azonnal még a különbségeket kutatod.
Mindenekelőtt a Sorstalansággal, mert, ezért is vagy itt sietősen,
olvastál valamit a rendező képi és zenei megoldásairól, az tett kíváncsivá.
Koltai filmje ugyanis egyetlen választás miatt vált a te szemedben is inkább
sikertelenné: a zene okán. Morricone lényegében agyoncsapta a filmet, lezúzta
azokat a jeleneteket, ahol a rendező nagyon kemény alázattal szinte lemondott a
filmes technikákról, s csupán ábrázolni akarta a Botrányt. Megmutatni, odavinni
a kamerát, ahol történt; s különösen az appelplatz időtlenségét ott roppant
zavaróvá teszi a zene. S igen, ezt itt, a mérhető különbséget, a Saul fiát nézve
azonnal érezzük, látjuk; a filmnek csak zajai vannak, a történések kísérő
jelenségei, hanglenyomatok, vasak csikorgása, lépések, parancsszavak; a szemszög
is a terelt állatember tekintetéből indul, a gépies helyzetelemzések fókusza,
oda kell lépnem, le kell hajolnom, nem szabad odanéznem, nem szabad odanéznem,
ki kell jönni, be kell menni, kendő, kitérni, sietni, állni. S néha fordul egyet
a kamera, megpihen az állatember arcán, s nézik egymást: ki voltál? Ki vagy? Ki
leszel, s ha leszel, voltál-e, lehetsz-e?
Botrány. De kicsoda
ebben Saul? A film, ez a film is – vers. A lírai költő illúzió-romboló
megszólalása; mert hát, s ezt sokan félreértik, a lírai költő, a valódi, mindig
illúzió-romboló. Nem tűri az elkenést, a maszatolást, a szép képek
hazugságözönét; az igazat mondja, nem csak. Vers hát ez a mozi is, a magyar
filmköltészet nagy hagyományainak folytonosságában, tele – a konkrét
megjelenésen túl – elvonatkoztatással. Kérdések ébrednek fel a nézőben, elsőképp
amolyan filmes kérdések, ezek tévútra is viszik, rossz film, dünnyögsz, mert a
főszereplő akarata fölöslegesen kerül emberek életébe, itt mindenki meg fog
halni, de egy rabbi konkrétan miatta hal meg, s majd egy másik, s a saját
személyes történetének hátterében kibontakozó csoporttörténet, a lázadás
lehetősége is fontosabb lehetne egyéni szocproblémájánál, dünnyögünk, hiszen ez
egy mozi, hajtogatjuk makacsul, s ha egy mozi sztorija logikátlan, akkor rossz.
Mert hát nincs logikusabb, mint a Botrány, hűt le aztán bennünket a forróság
maga.
De kicsoda ebben Saul,
kérdezzük mégis, makacsul. A főszereplő, vagy az a talált darab, amit rejteget,
amit az értelmetlenségig cipel, amit csak a hit parancsa és szokása szerint el
akar temettetni egy rabbival, visszaadni így a darab emberi méltóságát? Nem
tudjuk; persze, értjük, a történet – és a film alkotóinak nyilatkozatai –
eligazítóak; ugyanakkor van egy olvasat, ami talán szándékosan marad rejtve,
marad cáfolva, keletkezik elénk mégis felfoghatóan. Saul fia a tetem, akinek
láttán hirtelen a téboly legyőzhetővé válik; a menekülés útvonala ez önmagunk
egykori civilizációja felé, annak emlékei, a szokások, az identitás
mindenekelőtt az egyéni morálhoz, a közösség identitásához, amitől
megfosztottak, amit letéptek, leszaggattak rólunk, s mégis eltéphetetlen
kötelék. Mert hirtelen formát ölt a deformáltság fölött, lehetőséget mutat a
lehetetlenből; nem valós lehetőség, ha nem is tudod, de érzed, mindennél
biztosabban, hogy bele fogsz pusztulni, hogy csak sietteted a halált, de hát
önmagad felé pusztítanak el; nem önmagadból kiszakítva, állattá
alázva. Kicsoda hát Saul fia?
Az öntudatlan test,
vagy az őt valamiféle öntudatlanságban cipelő Saul fia Saul? Saulé, aki Pál
apostollá lett, aki egykor félredobta az atyai hagyományokat, zsidókból való
zsidóságát, a Törvény tiszteletét – a keresztre feszített Messiás „botránya”
miatt. Vagy talán nem egészen, hiszen működésének alapkérdése, sokszor
olvashattuk, az: a Törvény érvényes útja-e az üdvözülésnek? A Törvény, vagy
Jézus Krisztus? „És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a
törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való
igazságom a hit alapján” (Fil 3,9). De találtattam-e Őbenne? … … De hol a
Lepel, kérdezted társaidtól, öntudatlan kifakadással, magad magadat sem értvén:
jobb lenne-e, ha valóban nem láttad volna; jobb lenne-e, ha a sötétben
botorkálva most valóban értetlenül állnál a fény kapuja előtt?
Mert nézed és látod
Sault. Nézed és látod társaidat, embertársaidat, Saul fiait. Nézed és látod az
emberiség sonderkommandóját; akiket valaki mindig kiválaszt a gyűlöletre és az
öngyűlöletre, kiválaszt valami mindenek feletti igazság nevében és érdekében a
kegyes igazságtalanságokra, a mérhetetlen idő jegyében a pillanatok
hazugságaira; percnyi létezés-győzelmekbe hazudja mindig valaki a történelmet, s
a történelem végén, a végének hitt pillanatokban, nézed és látod – a
temethetetlen halált. És emeled a darabokat, gépiesen dobod halomba, pakolod
szekerekre, vagy teherautók platójára őket, esetleg rögtön a gödörbe fordítod,
tudván, hogy a te jutalmad az lesz: a munka végeztével a halom tetején nyugszol;
és megeshet, hogy harmadnapra kiásod magad a vékony földréteg alól. De addig még
pakolod a darabokat, a verduni és somme-i maradványokat, „legjobban azok a
fickók bűzlenek, akiknek belső sérülésük volt, vagy három hete holtan fekszenek,
a vérük nem folyik ki, hanem bomlásnak ered, és amikor az ember megmozdítja a
testet, a vér kijön az orrukon és a szájukon”, te csak pakold az ukrajnai és a
kalkuttai éhínség halottait, de dolgod van Bulge, Kurszk, vagy Narva földjén;
hol dolga van az emlékezésnek, ott próbálj arról mondani valamit; mondj kaddist
a rohingyákért, celebrálj misét a zsidókért, de a legtöbb, amit tehetsz: nézd és
lásd.
De ne kérdezd, hová
sodorta el az áramlat Saul fiát; ne kérdezd, hol a Lepel; csak élj.
Mindenekelőtt szeretettel. Ne félj, hogy nem fog menni, hisz végül csak ennyid
maradhat.