"Egy pluralista demokrácia-fölfogásban épülő társadalom nem térhet ki a nyílt viták elől, azonban egy ilyen politikai eredőben fokozott felelősséget kell éreznünk a mindenkori viták minőségével szemben. Amennyiben korábban kifejezett óhajunk volt a közjó szolgálatának egy bizonyos elkötelezettsége, esetünkben a keresztény és demokrata államszervezet felépítésének célja, úgy attól nem térhetünk el, akkor sem, ha a tömeg akarata mást sugall."
Tamási Orosz János
Kötelek és kötelezettségek
Egy pluralista
demokrácia-fölfogásban épülő társadalom nem térhet ki a nyílt viták elől,
azonban egy ilyen politikai eredőben fokozott felelősséget kell éreznünk a
mindenkori viták minőségével szemben. Amennyiben korábban kifejezett
óhajunk volt a közjó szolgálatának egy bizonyos elkötelezettsége, esetünkben a
keresztény és demokrata államszervezet felépítésének célja, úgy attól nem
térhetünk el, akkor sem, ha a tömeg akarata mást sugall. Különösen akkor nem, ha
a tömeg véleményét indulati elemek, meg nem gondolt gondolatok irányítják, vagy
befolyásolják. Az, amit eddig leírtam, lényegében evidencia, szót sem érdemelne,
mert szóba sem kerülhetne. De – kerül.
A tömeg, mint minden
tragédiát követően, ezúttal is megszólalt. A harag tehetetlensége, a düh
irányíthatatlansága beszélt belőle; meg kell hallgatni, idővel csitítani, de
semmiképp sem hasznos annak élére állni. Több okból sem illő és praktikus síkra
szállni, akár csak lebegtetve annak lehetőségét, a halálbüntetés mellett. Érv
érdekében nem szólhat, akkor sem, ha eltörlése óta időről időre felbukkan a
közbeszédben. Nem „tarthatjuk napirenden”, azért, mert több, általunk aláírt
nemzetközi egyezménnyel lenne ellentétes a visszaállítása. Nem „tarthatjuk
napirenden”, azért, mert a jelenlegi magyar kormány ideológiai fölfogása –
többször hangsúlyozottan – a kereszténydemokrácia értékrendje. Nem „tarthatjuk
napirenden”, azért, mert a kormánykoalícióban helyet foglaló kisebbik párt
értékfölfogásával eredendően ellentétes az ember életének ember által való
elvétele, kioltása. Az élet szentsége olyan keresztény hitvallás, amelynek
elutasítása szükségtelenül hoz nehéz társadalmi helyzetbe egy pártot; olyan –
vállalhatatlan – konfrontációt teremt, amely már nem gazdaságpolitikai, nem
oktatásügyi, nem – hogy ne soroljuk részletesen – olyan pillére a társadalom
irányításának, amelyben a kisebbségi vélemény akár meg is hajolhat a többség
vélekedése előtt. Az élet feltétlen tisztelete, mondom most mindenekelőtt
szeretettel, igaz, tántoríthatatlan életszeretettel, olyan keresztény alapvetés,
amelynek megszegésére egy keresztény ember egyetlen evidens politikai
konzekvencia levonásával és kifejezésével reagálhat. Ezért sem lehet ilyen
helyzetet létrehozni; nem illő ilyen helyzetbe hozni amúgy konzekvensen
bennünket pártoló embereket.
De nem csupán a
keresztény hit igazíthat el ebben bennünket. Vannak egyszerűbb, mindenki által
elfogadható és megismerhető érvek, kutatási eredmények. Mind azt mondja: a
halálbüntetésnek nincs elrettentő hatása. Az indulatból elkövetett halált okozó
testi sértéseknek eleve nincs; egy dühkitörés önmagában kontrollálhatatlan,
ugyanakkor szögezzük le: a legsúlyosabb életfogytiglani büntetés ez esetben is
kiszabható, sőt, kiszabandó. Azzal, hogy minden garázdaság esetében a
legsúlyosabb büntetés kiszabását követeljük, nekem sincs vitám. Az előre
kitervelt gyilkosság esetében pedig legfeljebb körültekintőbb lesz az elkövető;
a halálbüntetés gondolata nem állítja meg. Miért? Ő maga is arra készül; vagy
bosszú, vagy nyereségvágy motiválja; esetében a lebukás olyan kudarccal jár
együtt, amelyhez képest egy letöltendő életfogytiglani is „csak” másodlagos
jelentőségű.
Foglaljuk össze: az
ítélethozatalok, büntetési tételek általános szigorításának eredményessége lehet
cél; az élet kioltása azonban nem. Pontosan látnunk s éreznünk kell, különösen a
tömegpszichózis kapcsán, hogy a halálbüntetés óhaja elsősorban a bosszú
kifejeződése, másodsorban a büntetőeljárásokkal szembeni elégedetlenség. A tömeg
nem ritkán cselekmények összevonására is képes; ítéljék halálra a gyilkost,
kiáltja, s közben arra gondol: eztán majd a tolvajok is ezerszer meggondolják.
Indulatainak mozgatórugója minden esetben mind a bosszú, mind az együttérzés
tehetetlensége; meg lehet és meg kell érteni, ám azonnal és határozottan az
emberi közösségekhez méltóbb cél felé kell terelni fölfogásában; a tömeg
kiálthat Barabbást, ám annak felkent vezetői, politikai elitje, különösen egy
kereszténydemokrata államban, nem tehetik ugyanezt.
Hiszen, bár ebben a
kérdésben nincs nehezebb vagy könnyebb helyzet, az élet szentsége sohasem
relativizálható, de mégis: ma az általános helyzet valamicskét nehezebb. Szűkebb
értelemben a kereszténység, tágabb körben Európa újra-evangelizációja a
feladatunk; ez a közélet és a politika sürgető kihívása; a keresztény értékrend
megerősítése, éppen azért, mert Európa, s mert az Unió erről manapság mintha
könnyebben mondana le. Lecke volt ebben az Unió preambulumának tanulságos
vitája, de lecke ebben számos olyan megnyilvánulás, cselekedet, melyek mögött
sorra felfedezhetjük az evangelizáció elutasítását. Ezt nem fogadhatjuk el,
semmiképp sem szolgálhatjuk ki.
Mondom ezt amiatt is:
különös napok ezek, több történet ér össze, külön-külön sem örvendetesek,
együttes megmérettetésük pedig azt sugallja, hogy mi találtatunk, általuk,
könnyűnek. Ha igaz, hamarosan például körkérdést kapunk arról: helyesnek
tartjuk-e, ha a menekülteket idegenrendészeti eljárás alá vonjuk?
Ha bűnös, akkor
feltétlenül, feleljük, ám önmagában nézve bűn-e a menekülés, bűn-e az élet, a
saját életünk védelme? Bűn-e a hontalanság akkor, ha valaki addigi hazájában
hontalanná válik; mert életében, egzisztenciájában, akárcsak vallásában naponta
fenyegetik, alázzák; már rettegve vár minden eljövendő órát, pillanatot. Hát
világgá fut, remélve, hogy talál egy őt újraevangelizáló közösséget – s mi
fogadja? Kérdem ezt csöndesen, kérdem, mindenekelőtt szeretettel. Tudom s értem:
a helyzet, a történet bonyolultabb. De sohasem egyszerű. Akkor sem volt az,
amikor kivándorolt Amerikába másfél millió emberünk. Szíve szorult, rezgett a
lába…. Nem volt egyszerű akkor sem, amikor a háborúk s a megszállók elől
futottunk Rodostóba, Capuába, mikor hová, mikor – meddig. Sohasem egyszerű. Ám
egy országkép ezen is múlhat. Ne tévedjünk – nem a nagyvilág felé. Ez sokkal
inkább nekünk szóló, egymást gyógyító recept. Kicsit úgy kell ez nekünk, mint
Szent Pál szeretethimnusza. Úgy kell ez, mindenekelőtt – nekünk. Ez a kihívás
nekünk szól; a mi közösségünk morális állapotának mércéje, gyónása, megvallása.
Ha kell, nyissunk vitát fölötte, ám e csörtében vajon mindennel számolunk?
Emlékezzünk: az állampolgárság megadásáról szóló népszavazás során mennyire
élesen mutatkozott meg sokak tévhite, sokak máig szomorúságra okot adó
előítélete – amikor erdélyi magyar testvéreinket puszta tudatlanság okán
lerománozták. Mi lesz, ha bekövetkezik a keleti tragédia, mi lesz, ha soktízezer
kárpátaljai magyar menekült érkezik hozzánk, s őket itt egyszerűen leukránozzák
majd?
A menekült-kérdés itt,
Közép-Európában, rendkívül sok komponensből álló, összetett, bonyolult kérdés.
Sohasem szabad, egyetlen vonatkozásban sem, leegyszerűsíteni; s még kevésbé
szabad azt a képzetet kelteni önmagunkról, hogy hajlandóak vagyunk a kérdést így
kezelni. Mint ahogy, tudom, ez nem is célunk. A célunk az lehet, hogy
rávilágítsunk: rohamosan fogynak tartalékaink. Országunk anyagi teherbírása
véges; megfelelünk ugyan minden kötelezettségnek, még inkább kötelességnek, ám
akár közbiztonságunk terheltségéből, akár a szabad munkahelyek tekintetéből,
akár költségvetési terheink szempontjából nézzük – a történet megoldása pusztán
önerőnkből emberfeletti föladat. Ismerem az itt „magas labdaként” leüthető
ellenérvet: költségeinket szinte teljes egészében az Unió fedezi. Vaskos, noha
tetszetős tévhit. Mert csak addig áll, amíg a menekültet nem fogadjuk be
polgáraink közé; előbb ideiglenes, majd teljes státusszal. Mert amint ez lép
életbe, úgy már az a sors – magyar sors. Attól a pillanattól fogva az a sors már
a magyar költségvetéstől függ; gyógyítását, oktatását, lakhatását, munkahelyét
már nem az Unió fedezi. Ez, néhány esetben, még természetesen vállalható, ám
akkor, amikor a nagyságrend megugrik; amikor a hazai munkahelyteremtés
programjának számaival vetekszik ez a kihívás; már joggal tűnődünk el fölötte.
Joggal, de ellenségképként a menekült-kérdést akkor sem kezelhetjük. Pusztán
ennyi a szavam; emberként kell viselkednünk, keresztényként és demokrataként
kell megszólalnunk – mert hiszen emberek vagyunk, és keresztények, és
demokraták.
Legyen erőnk ezt is
napirenden tartani; legyen erőnk a kerteszténységhez, annak vállalásához; ne
engedjük, hogy az ebben elbukott és leszerepelt Nyugat-Európa (vagy újabban már
Románia) épp ebben kerekedjen fölénk, oktasson ki bennünket. Ezért elsőbben
egymásnak mondjuk el, Szent Pállal: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok
nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat;
hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő
áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”
Ám de ha szét sem
osztom azt?
A kereszténydemokrácia
eszköz, mert kieszközöl. Cél – mert elvezet.
Ám úgy nem megy, ha
törvényalkotásban Isten szerepére vágyunk, elvitatván Tőle az élet fölötti
rendelkezés jogát; és szolidaritásban, reménységadásban lettünk „Szeretet
nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak
nem kedvelői” (2Tim. 3,1.). Vallom s elfogadom hát: egy pluralista
demokrácia-fölfogásban épülő társadalom nem térhet ki a nyílt viták elől,
azonban egy ilyen politikai eredőben fokozott felelősséget kell éreznünk a
mindenkori viták minőségével szemben. Amennyiben korábban kifejezett óhajunk
volt a közjó szolgálatának egy bizonyos elkötelezettsége, úgy attól nem
térhetünk el, akkor sem, ha a percemberkék tömegének pillanatnyi akarata mást
sugall.
A tömeg kiálthat
Barabbást, ám annak felkent vezetői, politikai elitje, különösen egy
kereszténydemokrata államban, nem teheti ezt.