"A költő sóhaja metafizikus erővel vonja fehéren világító fénybetűkbe az igaz emberi vágyat. Hívő és hitetlen néző egyként ezzel a hittel távozhat: ehelyett kell valami. Valami más! A rendező ekként fogalmazta betűszavaival. Én elfogadom, vágyom, remélem. Mindenki magának alakítsa az önmaga belépéskori énje helyébe a maga lehetőség-megoldását. Hite, reménye szerint. " - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Páskándi ismét a Térszínházban
Micsoda társszerzős színház
lehetne! Páskándi Géza keserű valóságismerete, nyelvi zsenije, és filozófiai
gondolatisága együtt mily csodás ihletője ennek a gondolkodva játékosan önmagunk
valóságos mikéntjére ébresztő színházi társulatnak. És milyen ihlető lehetne az
író számára egy-egy megvalósuló előadása, micsoda újabb és maibb ihletőt
nyerhetett volna még ma is nagyszerű írónk, amint régebbi szövegeit is a
legmaibb mába sugárzó, és egyben bele vágó előadásokhoz segíti.
Valaha, a hetvenes évek elején
itthon első ízben adott hírt Páskándi talán legklasszikusabb színdarabjáról, a
Vendégségről a miskolci Napjaink című folyóirat, amelynek kritikai rovatát az
Eötvös-collegium-beli kritikai írási szemináriumon gyakorló egyetemista
tanítványaimmal alakítottuk pár éven keresztül. Abban a kritikában csak a
címadás volt a szerkesztő – jómagam – beavatkozása az épp akkor nyomdafrissen
hozott kolozsvári Korunk folyóirat szövegközlése és a körülötte kibontakozott
vitákra reagáló írás kialakításában. Kollegám – mert tanítványaimat én mindig is
egyenrangú kollegaként kezeltem, fogadtam társaságunkba – pontos ismertetést
adott mind a Páskándi-drámáról, mind a körülte kialakított kicsinyes
értetlenségről. Mindezek ismeretében mindnyájan meg lehettünk győződve arról,
hogy a kevés magyar klasszikus értékű dráma egyike született meg. Benne
fogalmazódott meg a huszadik század legpontosabb önismereti felfedezése: a
szabadság – választás árulóink közül. Lehet, hogy Páskándi Géza már akkor is
megszemélyesítve ismerte barátainak, vele egyenrangú alkotó társainak
háttér-ténykedését is. Lehet csak sejtelme volt ezekről. Ma már nem kérdezhetem
meg. Ma már csak emlékezhetek arra, amint aznap másodjára találkoztunk
Kolozsvárott, délután, apám iskolavárosából, Szamosújvárról hazatérve, és ő
ezzel a kérdéssel fogadott: Láttad a börtönt? Persze – válaszoltam, hozzátéve:
–, Rózsa Sándor sírját is. Hiszen hosszú élete végén, amikor rabként
elhalálozott, anyai dédnagyapám, a város tisztiorvosa vágta le a fejét, és
tartósítva „küldték el a királynak”. Ahogy apámék, meg Barcsay Jenő bácsiék
legendás elbeszéléséből gyermekkorom óta tudni véltem. Hát akkor tudd meg, hogy
’56 után én három évet töltöttem ebben a börtönben! Majd hozzátette: a másik
hármat meg a Deltavidéken. Végülis élhetne még közöttünk, ha ettől a hat évtől
megkíméli sorsa? De vajon megírhatta volna a huszadik század lényegéről a
legmélyebb igazságot, ahogy azt a Vendégségben elmondta nekünk? Az igazságért
felelős tisztségviselők vajon belegondolnak-e, akár mostanában is, hogy mi függ
döntéseiktől? Mennyit rövidül meg értékes emberek alkotó élete utóbb? Vagy csak
azt számolják, az igazságtalan tapasztalatok esetleg milyen értékes irodalmi
emlékekkel „jutalmazhatják” mulasztásaikat? Érdem ez is. Mondjuk, az
irodalomtörténet hálája számon tarthatja embertelen döntéseik – vagy csak
„törvénytisztelő” közömbösségeik – következményeit. Páskándi esetében vajon mi a
súlyosabb: a remekművek kiváltása, avagy életének lényeges megrövidülése?
Egyszer ezen is el kellene gondolkozni. Valaki biztos felveti az elkövetkező
magyar évszázadok során. Ha nem, marad az örök vágykép, a Giudizio universale, a
Sixtusi Kápolna falán.
Ezeket már átgondolva írhattam én
valaha a kritika fölé: Európai szintű dráma. És gondoltam
összehasonlításként jó szerzőkre és árulókra egyként. A tiszta Camus-re és a
Moszkvára tekintő Sartre-ra. Ma pedig oda teszem melléjük mérceként: Beckett
alkotásait is. Meg is kaptam érte a magamét a következő pártközponti értékelés
alkalmából. Nem letolást, hanem megmosolygó, lekicsinylő leértékelést. Meg nem
rendített, mindmostanáig vállalom akkori értékelésemet – értékelésünket.
A baj csak az: a Vendégség és
Páskándi erdélyi trilógiája nagyságával elfedi a Páskándi-életmű csodáját.
Amiben mindennapi életünk „apró” elbukásai, kiszolgáltatottságai, szabadságtól
megfosztottságaink sorozatos jelenetei csillannak fel briliáns fényességükben. A
most bemutatott Kalauz nélkül című darab a maga nemében ennek a sornak
nagyszerű-zseniális megjelenése. A szabadság nélküliség állapotának bemutatása.
Amikor az ember önként és boldogan mond le a szabadság metafizikai
lehetőségéről. Amikor a szabadság elárulói megdöbbenésükre ők maguk keresik és
konzerválják a szabadság elvesztettségének állapotát. Amikor lapos morbid
közhelyek szlogenesedve életelvekké válnak. „Az asztal ugat, az abrosz nyávog”…
és így tovább. Fenyegető erővel elismétlődő vezényszavak, amelyeket semmi nem
igazol, mert nem igazolhat – mégis mértékké válnak. Ekkor már szabállyá válik:
ezt a törvényt tisztelni kell. Melyeket a kényszerűen elfogadók azután már maguk
terjesztik tovább, fogadtatnák el újabb döbbent megfigyelőkkel. Ceauşescu?
Sztálin? Hitler? Akár egy kocsmai vámszedő is! A kicsiség erőszakos behajtói.
Alkalmi „kalauz”-önjelöltek.
Áll vagy megy ez a vonat,
amelynek egyik fülkéjében megtörténik az erőszaktétel a józan ésszel megérthető
valóságon, majd mindezt rá akarják kényszeríteni a természetes életet élő
normális szemléletű ember világára? Élet vagy halál az ára ennek a kettős
esélyűségnek. Mely mindkét valódiságában egy olyan abszurd teret foglal el a
maga számára, amelyben a kicsinyes kiszolgáltatottság válik gyakorlattá.
Szabályozottsággá!
És itt lép a „szerző
távollétében” a társszerző szerepébe maga a színház, amely ennek az abszurd
térnek valódi „értékét” fedi fel. Beleépül ebbe a kétrészes jelenetsorba, a
vonatkupé abszurd terébe valóságos értéke, egy másik abszurd Páskándi írást
lobogtatva, az Őszinte pillanatot. Amikor az emberek megkönnyebbülnek, kiadják
magukból mindazt, ami nyomasztja őket, ami „megfekszi a gyomrukat”. Az egész
kicsinyes kiszolgáltatottság átlényegül valódi értékrendjére: az illemhely
falfeliratainak világává. A darab rendezője, Turi Bálint itt remekel, a
szerzőhöz méltó darabot ajánl fel közönsége számára a színház nevében.
A nézőkkel szemben egy nagy
falfelület, vécéfirkákkal teleírva. Maga a rendező gyűjtötte össze
Páskándi-idézetekből és valóságos falfirkákból. Itt vagyok, hirdeti ez a fal, –
nézzetek szembe magatokkal. Érdemes volt az előadás alatt nemcsak a darabot
nézni, hanem az elhangzó abszurdoidnak feltűnő szövegek elhangzása során, vagy
egy-egy falfirkával való szembesülés idején – miként reagálják le maguk a nézők
saját kiszolgáltatott esendőségüket. Amikor beledöbbennek, hogy legyenek is
bárkik, akár a legméltóságosabb nagyságok, avagy a legbutább nézőközönség,
tudomásul veszik, hogy ők maguk a legkiszolgáltatottabbak. A szerepben lét és a
szereptelenség egyszerre átélői. Amint a legkarakteresebb szereplő, Balogh
László Takarító, a „vécésbácsi” elkiáltja: szörnyűség, szégyentelenek. És
hirtelen szörnyűség közepette érzik magukat, szégyentelennek tartják önmagukat –
beledöbbennek tehetetlenségük értelmetlenségébe.
„Kellene egy ISTEN föntre
Kellene egy ISTEN lentre”
Ez már Páskándi szövege. Ez
keretezi be a „firkatúra” falat. És ez hitelesíti a rendező saját elképzelését,
amint a természetes észt képviselő vidéki fiú kivégzését követően elsötétedik a
szín, és a „firkatúra” helyén átvilágítanak ez egész előadás alatt hiányzó, bár
ott lappangott óhaj-betűk: J É Z U S É L.
Ennek a hiánya éltette a
kicsinyes abszurdnak feltűnő tér nem is abszurd, csak jellegtelenségre
kárhoztató, firkatúra-értékű lealacsonyító semmisségét.
Semmisség!
Jogi kifejezés, de kimondatlanul
ez lebeg a jellegtelen, kiszolgáltatott, megalázott és megalázó kreatúrák
marionett mozgásában. Ál-életében. Fontoskodó, „azt hiszik hogy valamit tettek”
jelenlétében. Hát higgyék, hogy valakik. Létük mégsem több mint a „falfirkatúra”
pillanata. Klozettfeliratok!
Valaha, tudjuk, a római
falfirkatúrák világtörténelmet alakítottak Caesar és Catullus idejében. Ma
látszat tisztségek látszat szerepeiben tetszelgő senkik jellegtelensége
fogalmazódik csak ezekben a gyűjteményekben.
Az előadás? Jó színészi
összjáték. Csodálatos átláttatás! Minden nevet egyként dicsérettel
megemlegethetek, mégis a maradandó emlékezés esélyével a „vécésbácsi”
ítéletmondása visszhangzik bennem távozáskor is. Nézzétek magatokat. Lássátok
szerepeitek értékét. Süllyedjen a sötétbe, a fekete lyukba. A költő sóhaja
metafizikus erővel vonja fehéren világító fénybetűkbe az igaz emberi vágyat.
Hívő és hitetlen néző egyként ezzel a hittel távozhat: ehelyett kell valami.
Valami más! A rendező ekként fogalmazta betűszavaival. Én elfogadom, vágyom,
remélem. Mindenki magának alakítsa az önmaga belépéskori énje helyébe a maga
lehetőség-megoldását. Hite, reménye szerint. És érezze: még mindig mozdulatlanul
áll még csak az a kupé, vagy …
És ez a vagy az író és a színház
változtatni akaró reménysége. Életünk metafizikai vágya. Szerepecskék,
eljátszott tehetetlenség átválthat – reméljük – egyszer valóságos
előrehaladásra. Valódi szerepvállalásra. Másképp jön a „gomböntő”, a „vécésbácsi”
és letörli az ilyen embereket, mint a „firkatúrát”, a falról. Szétnéztem a
sötétben: de jó lenne, ha nemcsak firkatúrákkal lennénk körülvéve!
