"A tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak. Onnét már csak néhány száz métert kellett zötykölődni a halőrházig, ahol megválthatták a napijegyet. Ahogy Marci, a nemrég megismert horgásztárs mondta, a belépőt a halparadicsomba, ahol kapitális pontyok, csukák és haris-mariskák, azaz harcsák várják a kizárólag nekik fent tűhegyes horgokat"
T.
Ágoston László:
Pontyos Marci
A tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak. Onnét már
csak néhány száz métert kellett zötykölődni a halőrházig, ahol megválthatták a
napijegyet. Ahogy Marci, a nemrég megismert horgásztárs mondta, a belépőt a
halparadicsomba, ahol kapitális pontyok, csukák és haris-mariskák, azaz harcsák
várják a kizárólag nekik fent tűhegyes horgokat. Bodonyi kissé harsánynak,
mondhatni tolakodónak érezte a fiatalembert, aki mindent jobban tudott, mindent
jobban csinált, mint mások, és ráadásul még olyan rugalmas botjai voltak, hogy
senki nem tudott akkorákat dobni, mint ő. Nem véletlen, hogy ő fogta a legszebb
pontyokat is. No, és ez egyben válasz is arra a fel sem tett kérdésre, miért
fogadták el a közeledését, meghívását erre a tóra. Mert Bodonyi Imre, meg a
neje, Ibolyka csak ültek a parton reggel óta, és két tenyérnyi kárászon kívül
semmit se fogtak. Marci épp akkor húzta ki a harmadik kétkilós pontyot. Ibolya
segített neki a szákolásban. Nem volt ebben semmi különös. A parton ülő
horgászok mindig kisegítik egymást. Bodonyinak éppen kapása volt, a felesége
ment segíteni.
─
Hány halat lehet innét elvinni? ─ kérdezte Marci,
amikor a harmadikat is berakta a haltartóba. ─ Mármint, hogy a pontyra gondolok.
─
Úgy tudom, kettőt ─ válaszolt az asszony.
─
No, hát akkor válasszon egyet közülük,
szépasszony! ─ mutatott a szákra a férfi. ─ Olyan mesterien emelte ki a vízből a
halat, hogy nincs szívem visszadobni.
─
Gratulálok! ─ szólt át Bodonyi a másik
nyiladékból, nehogy azt higgye már ez az idegen, hogy nem hallja, mivel eteti a
feleségét.
─
Én meg a nejéhez, spori! Úgy szákol, mint egy
igazi horgászfeleség. Nekem is pont ilyen asszonyra lenne szükségem.
─
Nagy a világ, válasszon magának! ─ mondta a
horgász kissé érdes hangon. A pontyból meg kettő jár egy napijegyre.
─
Kár ─ rakott új csalit a horogra a fiatalember. ─
Most aztán gondolkozhatok, hogy hazamenjek, vagy váltsak még egy jegyet. Ott,
lent most indulnak a pontyok. Egye fene, váltok még egyet. Ilyen kedves
szomszédok mellett igazi öröm a horgászat.
Közben az asszony belerakta a halat a saját
haltartójukba, és a vállát rándítva mondta:
─
Nagy dumás a pasi, de a ponty legalább két kiló.
Te is foghatnál ilyet, Imikém!
─
Jó, majd fogok… ─ bólintott rá Bodonyi, és
megigazította a kapásjelzőt.
Sokáig csend honolt a vízparton. Nem hallatszott
más, csak a szél mozgatta nád halk surrogása, meg a kapásjelzők fel-felvisító
pityegése. Az asszony keresztrejtvényt fejtett a kispadon ülve, a férje meg
magában morgolódva szidta a szomszédot, meg a szerencséjét. Más se hiányzik,
mint hogy ellene hangolja az Ibolykát! Tény, hogy az idén még alig fogtak
valamit. Néhány keszeg, két alig méretes potyka… Ennyi. Az asszony csak fejti a
keresztrejtvényeket és unatkozik. Mindig úgy jönnek ki, hogy hátha most történik
valami. Aztán mi történik? Semmi. Ez a nagyszájú meg leül a parton, és rögtön
fog három gyönyörű pontyot. És még az Ibolyt is ugratja… Legalább tíz évvel
fiatalabb nála. Jóképű, fiatal pasas. Ennek még a dereka is ép, nem úgy, mint az
övé. Mióta megoperálták a gerincét, alig meri meglódítani a botot. Csoda, ha nem
tud akkorát dobni, mint ez a pojáca? Mire becipeli a cájgot a parkolóból, majd’
letörik a dereka. Többször kérte már a halőrt, hogy engedje be a kocsival.
Kipakolja a parton a cuccát, aztán visszaáll a parkolóba. Nem lehet, csak
rokkantigazolvánnyal. Az meg nincs. A doki azt mondta, idővel javulhat az
állapota. A hatóságnak meg végleges rokkantsági-igazolvány kell. Így aztán
cipekedik, gebeszkedik, mint a güzü.
─
Megjöttem ─ szólalt meg mögötte a szomszéd. ─
Vettem még egy napijegyet.
─
Jó, akkor add vissza a szomszéd halát, Ibolykám!
─ szólt oda a feleségének Bodonyi.
─
Szó sincs róla! ─ tiltakozott a szomszéd. ─ Majd
fogok helyette másikat. Ibolya? ─ ízlelgette a szót. ─ Nemcsak maga szép,
asszonyom, de a neve is gyönyörű. Hadd mutatkozzam be én is! Marci vagyok a
Péterfiéktől. Csókolom a kezét!
─
Isten éltesse! ─ mondta a másik. ─ Mi meg a
Bodonyiék vagyunk. Én az Imre, ő meg a nejem. Hajoljon a botja! Még két pontyot
foghat.
─
Azért jöttem, bátyám ─ nyomta meg az utolsó szót.
─ Ha beljebb dobna, talán magának is jutna belőlük. Persze egy pörgősebb
orsóval, meg… jó ez a szénszálas bot, de az enyém suhogósabb…
─
Meg gondolom, a dereka se olyan ványadt, mint az
enyém ─ fordult el Bodonyi.
─
Csak nem bántottam meg valamivel, sporikám? ─
lépett hozzá az ifjabb. ─ Inkább a nyelvemet harapnám le… Magának a dereka,
nekem a lábam. Tavaly nyáron eltört. Alig bírtam a járógipszben mozogni. Mondom
a dokinak, kéne egy rokkantigazolvány. Az Auchanba járok vásárolni, nem mindegy
hol tud parkolni az ember. A száját húzogatta, meg minden. Mondom: mennyi? Ő is
mondta, de ha elmondom valakinek, letagadja. Most is ott van a kocsi
szélvédőjén.
─
Látod, apukám, így megy ez manapság ─ tette le az
asszony a keresztrejtvényt. ─ Te meg…─ Aztán a másik felé fordult. ─ Neki is
intézik már több mint fél éve.
─
És milyen csalira jöttek a pontyok? ─ váltott
témát Bodonyi.
─
Ánizsos vaníliás cukorban áztatott hibrid
kukoricára. Tudja, az a lófogú.
─
Ühüm… a miénk dobozos.
─
Áztatni az is jó. Tudja, az a helyzet, hogy
manapság befektetés nélkül nem lehet profitot kaszálni.
─
Azt nem ─ nyelt egyet a horgász. ─ Szóval maga
szerint szart ér a cájgom…
─
De kedves bátyám, mondanék én ilyet egy gyönyörű
asszony előtt?
─
Furcsa ember maga, pontyos Marci! Van felesége?
─
Volt. Kettő is volt. Aztán rájöttem, hogy ameddig
másnak van, addig nekem tök fölösleges. Inkább spéci horgászbotra gyűjtök, mint
az asszony hóbortjaira. Jobban jövök ki anyagilag. Nem próbálja ki az egyik
botomat? No, csak egyet dobjon vele! Föl is csalizom. Amit fog, az a magáé.
Addig én átnézem a maga botjait.
─
Kösz, nem. Tudja, az az elvem, hogy asszonyt és
szerszámot nem adok kölcsön. Kérni se szoktam.
─
Ez most egy kivételes alkalom ─ vitte oda az
egyik botot Marci. ─ Vegye úgy, hogy a gyártó ajándéka. Tulajdonképpen a cég
ügynöke vagyok.
─
Hát így egészen más ─ csillant föl az asszony
szeme. ─ Kipróbálás gyanánt igazán dobhatnál egyet, apukám! ─ Aztán még halkan
odasúgta: ─ Már csak nem hagyod, hogy lefőzzön ez a nyálas…
Bodonyi Imre nagyot nyelt, egy kicsit megmozgatta
a derekát, aztán odament Marcihoz.
─
Egye fene, adja ide azt a botot! De csak egyet,
kipróbálás gyanánt.
Megfogta a bot végét, néhányat hátra lépett,
aztán lendületből előre, és elengedte a zsinórt. Szinte belerecsegtek az izmai.
Jó dobás volt, majdnem akkora, mint a másiké. Az asszony elmosolyodott, és
büszkén nézett rá.
─
No, látod, apukám, tudsz te, ha van mivel.
─
Gratulálok! ─ nyújtotta a kezét az ifjabb, aztán
leült az asszony mellé a padra. ─ Kíváncsi leszek, mit húz ki vele. Addig a
másik botom dolgozik.
Alig telt el negyed óra, a vendég bot
kapásjelzője szinte felsikoltott, olyan erővel indult el rajta a damil. A férfi
bevágott, és egy újabb negyed óra elteltével az asszony szákba tessékelt egy
háromkilós pontyot.
─
Már csak egyet kell fognia a második napijegyhez
─ mondta a horgász. ─ Anyukám, tedd ezt az úr szákjába!
─
Dehogy teszi! ─ állt elé Marci. ─ Azt mondtam,
hogy amit fog, az a magáé. Én majd még ez után kezdek horgászni.
─
Rendben van ─ nyújtotta át a botot Bodonyi. ─
Akkor viszont megvan a két pontyunk, mehetünk haza. Nekünk egy napra csak egy
napijegyre futja. De ha már úgyis itt áll a kocsija, megtehetné, hogy kiviszi s
cájgunkat a parkolóig.
Megtette, persze, hogy megtette. Útközben azt is
elmesélte, hogy neki se voltak ám mindig ilyen messze hordó botjai, meg Mercedes
se simult a feneke alá. Épp olyan csóró munkásember volt, mint… Na jó, ne
példálózzunk, mert még megsértődik valaki. Aztán egy nap találkozott egy
horgásszal, aki már akkor akkorákat tudott dobni, mint ő most. Kölcsön adta az
egyik botját, és felajánlotta, hogy neki is adja. Igen, bármilyen hihetetlenül
hangzik is manapság, ingyen neki adja, ha beszáll az üzletbe. Ez az üzlet pedig
arról szól, hogy nincs más dolga, mint hogy szerezzen vevőket a botra, meg
damilra, meg mindenféle horgászcikkre, amit a cég árul. Hozzá se kell nyúlni az
áruhoz, csak elkéri a vevő címét, adatait, bankkártya számát, telefonon
bediktálja a főnökének, a többit lebonyolítja a cég. Az ő bankszámlájára meg már
utalják is a jutalékot. Az internetes honlapon mindent megtalál a vevő, amit
csak tudni érdemes a legmodernebb horgászcikkekről. Ezt úgy hívják, hogy online
áruház. Nem kell hozzá raktár, meg eladópult, nem kell utazni, cipekedni.
Mindent házhoz szállítanak a megadott időben. Csak bekapcsolja a számítógépet,
beírja a kódszámot, és várja a jutalékot. Ja, és ami szintén nem elhanyagolható
tényező, hogy nem jön az adóellenőr. Nincs adó a terméken, mármint az az ÁFA, és
a munkabér se adózik, mert nem munkabér, hanem jutalék. Először csak
horgászcikkeket árult, de manapság már akár kocsit is lehet venni náluk. Ezt is
onnét szerezte fél áron, ezt a Mercit. No, meg a sok jó havert… Csak beszól a
minisztériumba, aztán postán kiküldik a rokkantigazolványt. Megbüntették
gyorshajtásért? Egy telefon a főkapra, és az ügyirat törölve. Lehet, hogy még a
zsernyákot is lefokozzák, aki megállította.
─
Nos, Bodonyi úr, mit szólna egy ilyen üzlethez?
─
Á, nem értek én az ilyesmihez, spori! Aztán meg a
számítógéphez se sokat konyítok. Az asszony szokta nézegetni a facebookon a
pletykákat.
─
Na látja… Az asszony nézi, maga bemutatja, és
máris kész az üzlet. A bankszámlájukra meg csöpörészik a dohány. De Ibolyácska
is besegíthet. Van az árukészletben konyhafelszerelés, koz- metikai cikk, meg
akár háztartási keksz is. Akárkit nem vennék be az üzletbe, de egy ilyen
szimpatikus házaspárnak, mint maguk, öröm segíteni. No, meg még horgásztárs is…
Annak a rokkantigazolvány aktának a számát meg adja meg telefonon! Majd beszólok
a minisztériumba. Ha legközelebb találkozunk, lehet, hogy el is tudom vinni
magának.
─
Hát, nem is tudom…─ feszengett Bodonyi az
anyósülésen.
─
Azért egy próbát csak megérne, apukám, ha már
ilyen kedves hozzánk a Marci úr… ─ ingatta a fejét az asszony.
Nem véletlen, hogy az volt Bodonyi első kérdése
Marcihoz, amikor ott, a tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak, hogy mi van a
rokkantigazolvánnyal?
─
Meglesz, spori, meglesz. Rajta vagyok ─
nyugtatgatta az ifjabb. ─ Az a helyzet, hogy nyaral a haver. Tudja, ilyenkor,
nyáron megáll az élet minden hivatalban. Valahol az Azori-szigeteken sütkérezik,
de két héten belül megérkezik. Emiatt egy percig se fájjon a feje! Ez a halőr
szintén haver, szólok neki, és beenged. Tudja mit? Ki se szálljanak, elintézem a
napijegyet is.
─
Várjon, adom a pénzt, meg a horgászigazolványt!
─
Hagyja! Legközelebb majd maga lesz a bálanya.
Az automata sorompó fölemelkedett, s már
poroszkáltak is a nádövezte földutakon a táblákkal jelzett tavak közt válogatva.
A táblákon számok és a tóban található halfajták neve volt. Külön a békés, meg a
ragadozó halak. Bodonyi, meg a felesége majdnem lehajtottak az útról a nagy
álmélkodás közben.
─
Elmegyünk a hátsó tóra ─ kiáltott hátra Péterfi
Marci a mögötte haladó házaspárnak. ─ Azt mondja a halőr, hogy tegnap
akasztottak ott valami nagy pontyot. Fél óráig fárasztották negyvenes zsinórral.
Egyszer sikerült is megpipáltatni, de aztán megharagudott, széttépte a damilt és
sértődötten bevonult a nádba. Azt mondják, legalább tíz kiló. Jó lenne
találkozni vele, vagy a haverjaival.
Ennél biztatóbbat nem is mondhatott volna
újdonsült barátainak. Bodonyi már csak a vizet nézte kerekre nyílt kutató
szemekkel, Ibolyka meg gondolatban a receptkönyvet lapozgatta, mennyi finomságot
tudna ő rittyenteni egy ekkora halból…
Amint mentek az úton, itt is, ott is üldögélt
egy-egy horgász a nádnyiladékban. A hátsó tavon szinte senki. Illetve a túlsó
parton voltak tán ketten, meg oldalt egy munkás nyírta a füvet.
─
Itt a jobbak szoktak horgászni ─ magyarázta
Marci. ─ No, akkor élesítsük be a halpuskákat, és lássuk, mit rejt ez a tó!
Eltelt egy óra, de nem történt semmi. Ibolya
asszony nagyon unatkozott, mert kiderült, hogy azt a keresztrejtvényes újságot
hozta magával, amit már a múltkor megfejtett. Marci a fejét ingatta, és
áthurcolkodott egy másik nyiladékba, gondolván, hogy az asszony majd átmegy
hozzá beszélgetni. Imre is nagyokat bólogatott a korareggeli napsütésben. Otthon
hagyta a napszemüvegét, és bántotta a szemét az erős fény. Hunyorgott is
kegyetlenül. A botok szinte ugrándoztak a szeme előtt. Mi az, hogy ugrándoztak?
Az egyik úgy megindult a víz felé, mintha lába kelt volna. Mire észbe kapott,
már csobbant is a tóban. De hát hogyan történhetett mindez? Meg se szólat az
elektromos kapásjelző. A zsinór se… A fenébe! Hiába kapkodott utána, képtelen
volt elérni. Na jó, de egy rendes hal ilyenkor megijed, megáll, és lefekszik a
fenékre. Ez meg csak úszik, úszik a tó közepe felé. Még szerencse, hogy ez az
üreges bot nem merül el, ott úszik valahol fölötte. Ugorjon utána? A fenének van
kedve ilyenkor a halastóban úszkálni egy francos horgászbot után. De akkor
hogy?... Á, ott az a csónak a parthoz simulva, ahol telepíteni szoktak. Épp ott
vágja a füvet az a pasas…
─
Hé! Kaszás ember! Maga. Hozza már ide azt a
csónakot! A hal bevitte a botomat ─ kiabálta torkaszakadtából.
A kaszás ember lassan felnézett, aztán a hang
irányába fordult, és visszaintegetett a parton ugrándozó horgásznak.
─
Nem látom a csónak mellett a lapátot ─ kiabálta
vissza.
─
Nem baj, evezzen az ülésdeszkával!
─
Jó. Odavigyem a ladikot, vagy a botért menjek? ─
kérdezte a csónakba szállva. ─ Úgy látom, a bot nem merült el.
─
Jó, akkor hozza ide a csónakot!
Így aztán ketten eveztek kézzel, ülésdeszkával a
tó közepére, ahol megpihenni látszott a bot. Bodonyi gyorsan fölkapta, aztán
lemondóan legyintett egyet.
─
A francba! ─ mondta. ─ Elment ez a bálna.
Biztosan betekerte valami nádtorzsába, aztán elszakította a damilt. Rafinált,
öreg potyka lehet… No mindegy, ennek már annyi. Még szerencse, hogy a bot
megkerült.
Közben a kaszás ember csak ült a csónak aljában,
és merev tekintettel bámulta a partot.
─
Mondja! ─ nézett föl az orsót tekergető
horgászra. ─ Nem a pontyos Marci az ott a parton, aki olyan sietve pakolja be a
cuccát a kocsijába?
─
De, a Marci ─ állt meg Imre kezében az orsó. ─
Együtt jöttünk, de hová siet ez ennyire? Ismeri?
─
Ismerem hát, a gyalázatost… Azt éppen nem
tudhatom, hogy hová siet, de hogy nem jut messzire, az biztos. Tegnap adott ki
ellene körözési parancsot a rendőrség.
─
A Marci ellen? Ne mondja már… És ugyan miért?
─
Bűnszövetkezetben elkövetett rablás, csalás,
sikkasztás, orgazdaság, meg mit tudom én milyen ganéságok miatt. Nem káptalan az
én fejem, hogy az ilyen jogi szövegeket megjegyezzem. Itt is beszervezett
mindenkit ebbe az internetes buliba. Elkérte az adatainkat, meg a bankszámla
számunkat, aztán egy nap arra ébredtünk, hogy nincs egy fillérünk se. Ahelyett,
hogy ráküldték volna a jutalékot, azt is lerabolták, ami rajta volt. Engem is
éppen tegnap citáltak be a rendőrségre emiatt. Hát kellett ez nekem?
─
Állj meg, te szarházi! ─ kiabált utána, és úgy
rázta az öklét, mintha áramütés kínozná. ─ Nem jutsz messzire, te ganéj, már
várnak rád a rendőrök!
Annak ugyan kiabálhatott. Szélsebesen dobálta be
a holmiját a csomagtartóba, aztán úgy elhajtott, hogy porzott utána a dűlőút.
Bodonyi Imre csak nézett utána, és a tarkóját vakargatta zavarában. Majdnem
kiesett a billegő ladikból.
─
Ó, én tökkelütött! ─ csapott a homlokára. ─ Végig
azt hittem, hogy az asszonyra hajt.