"...sajnálatos, hogy ez a fogyasztói önkéntes alávetettség mind a magyar nemzeti kultúra, mind a velünk élő egyetemes emberi kultúra igényes és tartalmas csúcsainak élvezésétől, megismerésétől, elsajátításától foszt meg egyre több embert; s ez a devalválódás amúgy az ember egyetemes morális értékrendjének deformálódásához, hitványulásához is vezet. Teszi ezt sokszor épp a félreértett multikulturalizmus társadalmi beillesztésének lehetetlen kísérletével. Teszi ezt a nemzeti kincsek elhallgatásával, kiüresítésével. ” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
Pünkösdünk megtartó igéi
Napok
alatt hatalmasra nőtt Bertha Zoltán akadémiai székfoglalójának
(elhangzott május 15-én a Magyar Művészeti Akadémia székházában) jelentősége.
Noha ez sajnálatos módon nem jelent egyet annak ismertségével, még nyomtatott
megjelenése is várat magára, ettől függetlenül azonnali hírt kell arról adnunk.
Mindenekelőtt szeretettel köszönve meg kiváló kortárs irodalom- s
művelődéstörténészünknek azt, hogy előadása kapcsán – annak kéziratát olvasván
már most – szólhatunk, két nyomos ok indokán, a magyar kultúra általános
alapelveiről, különleges, sajátos, de nem egyedül-való ízeiről s alapelveiről.
Elsősorban is szögezzük le, majd Bertha tételeinek részletes kibontásával
bizonyítottan, azt: a magyar kultúra önmaga ezer esztendős európai fejlődése
során, kiérlelten, kétségbevonhatatlanul s bizonyítottan az európai keresztény
alapokon álló humanizmus alapelvét tekinti sajátjának. Ez tényleges
sodrása, központi erővonala, azt áll szándékában szolgálnia, s ez
szolgálatainak alapvető szándéka.
Aktuális
lett ezt kimondani, épp a multikulturalizmus fogalma körül kibontakozott furcsa
vita kapcsán. Furcsa, mert hát mondjuk ki: fentiek alapján a magyar kultúra
valóban nem sorolható be a multikulturális keretek közé. Hozzáteszem: magam ezt
nem feltétlenül tekinteném s nevezném hangsúlyozandó erénynek, inkább csak
szükségszerű kereteknek, amit bizonyos helyzetekben tanácsos tudomásul vennünk;
hiszen-ugyanakkor a keresztény humanizmus éppen hogy nem zárja ki a
multikulturális igények jelentőségének s megszületésének formáit. Ezen igény
fakadhat egy menekülésre kényszerülő, de önmaga kulturális identitásának
gyökereit őrizni próbáló népcsoport kollektív tragédiájából, amely tragédia
stációit többé-kevésbé minden nemzet, így Európa nemzetei maguk is átélték közös
történelmünk során; kimondhatjuk tehát erre hivatkozván is – amikor arról
beszélünk, hogy Európa és/vagy Magyarország vagy keresztény lesz, vagy nem lesz,
akkor lényegében arról teszünk hitvallást: vagy ragaszkodunk keresztény
alapelveinkhez, vagy nem leszünk. Ez a ragaszkodás előír bizonyos
megnyilatkozási és viselkedési stratégiákat, illetve ennek elkerülése is
beszédes tud lenni; mi most, mindenekelőtt szeretettel, mélyítsünk kicsit tovább
a multikulturális keretek ismeretén.
Mielőbbis
annak hangsúlyozásával: a többség abban ért egyet, hogy a fogalomhoz még nincs
elsőrendű, hozzárendelt, adekvát tartalom; rá-hivatkozásai sok bizonytalanságot
fednek, ám az alapelvek kezdenek kristályosodni. Itt és most nem az a dolgunk,
hogy a fogalomról írjunk nagyobb lélegzetű dolgozatot, néhány gondolat
említésére viszont bizonyosan van terünk. Kiemelnünk például a leíró
tanulmányokból azt a gondolatot: a multikulturalizmus percepciója akkor áll meg
gyakorlati tapasztalatként, ha egy adott társadalmon belül több vallás, több,
egymástól gyökeresen eltérő kultúra, több, egymással azonos elbírálást érdemlő
de nem azonos tartalmú polgári joggyakorlat áll és működik, a legteljesebb
harmóniában. Ennek megvalósítása, megvalósulása elméletileg talán bekövetkezhet,
ne tagadjuk meg a lehetőségét, egyes társadalmak másokéhoz képest akárha
közelebb is jutottak volna már hozzá, ugyanakkor ennek kialakulásából kiindulni
a tradicionális Európa partiumaiban mindenkor elméleti jelentőségű lesz – játék
a szavakkal. Ismeretes néhány alapvető definíció is, mindenekelőtt szeretettel
vázlatolom itt Stephen Appiah mondatait: „Önazonosságunkat abból az
eszköztárból építjük fel, melyet kultúránk és társadalmunk hozzáférhetővé tesz
számunkra. Van választási lehetőségünk, de nem határozhatjuk meg azt, hogy mi
közül választhatunk”. De megszívlelendőek itt Habermas gondolatai,
bárha épp az általam idézettel a nacionalista többség diktatúráját üdvözlők
sokszor visszaélnek: „a fennmaradás biztosítása elkerülhetetlenül megfosztaná
az említett szabadsággal rendelkezőket attól, hogy igent vagy nemet mondjanak,
ami pedig feltétlenül szükséges kulturális örökségük megfelelő megőrzéséhez”.
Itt az asszimilációs lehetőségről vagy annak kényszeréről, az identitás
választhatóságáról beszélünk; s e futam végén, összegezvén, hogy miért nem
beszélhetünk természetszerűleg multikulturalizmusról a magyarság örökségével,
identitásával kapcsolatban, az iménti Habermas-gondolattal már haza is
érkeztünk. Haza, a mába, és haza, a történelmünkbe. Amely történelem ezer éve
során valóban soknyelvű, sok-szokású volt, s gyakorlatában a trianoni
békediktátum valóban visszavetette, homogenizálta, ám ez a sokszínű együttélés
ma is eleven s ma is velünk élő történelem; ugyanakkor legszélesebb pontjain is
a keresztény kultúrkör, a humanizmus eszméi és a humanitárius mozgalmak
gyakorlata hatja át; attól, hogy fogyasztói szokásait a multinacionális
áruterjesztés felülírta; attól, hogy a globális szórakoztatóipar hatni bírt a
tömegek ugyanezen szokásaira; ettől s csak ennyitől még nem definiálható
multikulturálisként.
Sajnálatosnak neveztem ezt, sok mondattal korábban, s fenntartom; mert
sajnálatos, hogy ez a fogyasztói önkéntes alávetettség mind a magyar nemzeti
kultúra, mind a velünk élő egyetemes emberi kultúra igényes és tartalmas
csúcsainak élvezésétől, megismerésétől, elsajátításától foszt meg egyre több
embert; s ez a devalválódás amúgy az ember egyetemes morális értékrendjének
deformálódásához, hitványulásához is vezet. Teszi ezt sokszor épp a félreértett
multikulturalizmus társadalmi beillesztésének lehetetlen kísérletével. Teszi ezt
a nemzeti kincsek elhallgatásával, kiüresítésével.
Hosszabb
gondolatkört futottam itt, mint szándékomban állt, talán még emlékeznek rá, hogy
Bertha Zoltán akadémiai székfoglalója lett-légyen mondandóm tárgya és apropója;
nos, tulajdonképpen eddig is és mindvégig arról beszéltem, mindenekelőtt
szeretettel vezetvén rá maradék olvasóimat, akik itt még nem adták fel, a
Berthai-kultúrmisszió hallatlan fontosságára, az egyetemes európai kultúra
gazdagításának olykor alig felismert, vagy kimondott Bertha-œuvre és/vagy
jelenség mérhetetlen fontosságára. „Az irodalomtudós Bertha Zoltán
hovatartozása aligha lehet kétséges: az emberiség nem túl nagyszámú
szabadcsapatához tartozik. Még pontosabban: a muszájherkulesek fajtájából való.
Ennek megfelelően két fő erénye a hűség és a függetlenség. Avagy másképpen: a
mozdulatlan elkötelezettség és a mérhetetlen belső szabadság” – mondta róla
laudációjában Ködöböcz Gábor, magunk sem szólhatnánk szebben, s
hozzátette: „….feltűnően koherens, nagy formátumú és tág horizontú
irodalomtörténészi, kritikusi munkásságát az össznemzetben való gondolkodás, az
egyetemes szemléletmód, a magyar- és világirodalmi kánonnal folytatott állandó
párbeszéd határozza meg”. Így igaz, igen gazdag életműve során számtalanszor
tapasztalhattuk már ennek bizonyításait, bizonyítékait, s e mostani székfoglaló
– roppant elegánsan – mintha e törekvés ívét s esszenciáját foglalná egybe,
jelenítvén meg általa az irodalomtudós ars poeticáját. Már felütésében lényegre
törő: „Miképpen képzelhető el például értékközpontú nemzettudat és
nemzetközpontú értéktudat szembehelyezése, ha a nemzeti sajátszerűség
nyomatékosítása sem egyetemes értékek relativizálásával zajlik, egyáltalán nem,
hanem azoknak pontosan a nemzetközösségi kultúra színterein történő
megvalósulására és hordozására világít rá? Az egymást kölcsönösen feltételező
kultúra, közösség és nemzet tehát éppen nem redukálja, hanem teremti a tárgyi és
szellemi értékek összességét”, fogalmazza meg esszéje nyitó mondataiban
tárgyát, a magyar irodalom nemzet- és nemzetközösség-megtartó erejének
evangéliumi elszántságát. Összesség, mondja, mondottuk, ez nyilvánvaló igénye
azon nyelvközösségi akaratnak, amely induktív érvényességgel az egész részeként
a rész egészével akar hozzájárulni a részek egészéhez; „az irodalom
autonómiájának a szubsztanciájához tartozik a tematikai határolhatatlanság és
megköthetetlenség”, – írja Bertha –, „vagyis maga az esztétikummá
lényegülő téma ugyan valóban nem lehet értéknövelő: de értékcsökkentő tényező
sem. A nemzetféltő magyar sorstudat nyelvművészeti artikulációja sem
szolgaságból, hanem ellenkezőleg: a művészi emanáció legteljesebb esztétikai
szabadságából és eszmei méltóságából fejlik ki”.
Nálunk
szerencsésebb nemzetek kulturális alapvetéseiben ez a szándéknyilvánítás
mondhatni, evidencia, senkinek abban a közösségben ezt kétségbe vonni nem, hogy
joga, de oka, szándéka, inspirációja sem lenne; nálunk azonban mondhatni az
ellenkezője a szomorú valóság. (Amikor mindezt frappáns közéleti-politikai
üzenetként; mindezt, vagy annak üzenetre alkalmas esszenciáját; megfogalmazza
valaki, például Széchenyi, imigyen: „Egyetlen népnél sem vagyunk
alábbvalók”, akkor valóságos kultúrpolitika rebellió tör ki, százéves
háborúk hangulatába torkollva, eképp letorkollni igyekvéssel e kijelentést /s e
példát a saját helyén említem, nem vitára alkalmasként/: „….Széchenyi
szavai minden népre vonatkoznak, nem sajátlag a magyarra. Ha viszont
értékkülönbséget tételezünk népek között, akkor Széchenyi mondása azt jelenti,
hogy világelsők vagyunk, több száz /ezer/
nép alábbvaló nálunk”.
Mondtam, mondom, szinte kivételezett helyzetben vagyunk, nekünk nem kell külső
ellenség ahhoz, hogy a nemzetet megszólító buzdító szavakat valaki közülünk való
ne fordítaná azonnal csüggesztő erejűvé; egy ilyen helyzetben bizony hatalmas
szükségét érezzük a Bertha Zoltánok elhivatott küzdelmének, intő s figyelmeztető
jelenlétének, tanúságának.)
Minek
méltó s méltóságos összefoglalása tehát ez a dolgozat? Címét tekintve: „nemzet
a csillagokban”, avagy hát a „haza a magasban” mai továbbgondolása,
alcímében jelölten „hagyományok, motívumok, sorskérdések” számba vétele,
meg- és fennmaradásunk tételes leltára, mai szlenggel, korántsem valamiféle
morbiditás idecsempészésével: a magyarság magyar s európai útjának, utazásának
„bakancslistája” vésődik elénk. „Többszörös trianoni szétszaggatottság,
kolonializáló önkényuralmi elnyomatás, forradalmi leveretés, külső és belső
száműzetés, emigráció, szétszóródás, hontalanná idegenítés, vészes
roncstársadalmi meg kisebbségi és diaszpóra-létbe taszítottság: ez szegélyezi és
töredezi a magyarság kálváriás útját csak a legutóbbi időkben is” –
indokolja Bertha e megszólalások-számvetések feltárásának szükségességét,
szívszorító tárgyilagossággal; majd végigvezeti hallgatóit e kálváriás út ezer
esztendején, kilábolhatatlan távolságain. A megmaradás „bölcseleti
összefüggéseit” (B. Z.), az államalapítás, a kereszt jelének felvételét
Veres, Páskándi, Döbrentei, József Attila, Csoóri, Makkai, Babits, Németh
László, Reményik, Karácsony, Áprily, Illyés, Kós, Tamási Áront, Hervay Gizella
(„én ember vagyok magyar és Európa”); és Gál Sándor,
Utassy, Temesi, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady („Hát igenis lenni,
lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó
magyarnak lenni”), Kosztolányi, Szabó Dezső, Dsida, s megint
Reményik, Veres, Illyés, Wass szavait, hangsúlyait, nem elszálló szavait
idézi, eljutván Bábi Tiborig. Impozáns reprezentációja ez az európai
eszmerendszerben való térfoglalásunknak; s csak ily széles merítésű a további
léptékek bemutatása. S a lelki nemzet sorsközösségében aztán miként élni, „lönni
vagy nem lönni” (Sarusi Mihály faluszociográfiájának címe), kitartani
– ahová, megtartani – amit, feltartani – ellent,
eltartani – innen, összetartani – ugyan, betartani
– háát peersze; hol szikráznak, hol sziporkáznak a szavak, sorok,
gondolatok, látszólag szabad merítéssel, valójában sorsregények nyelvezetévé
összeálló imatöredékekkel építvén történetünket, szólván-említvén majd mindenkit
a magyar nyelv szorgos napszámosai közül, minden summa önmagában summázat,
összegzés, de – például – Sütő András Erdély-summázata, „tizenegyedik
parancsolata” is talán ha csupán részösszeg, a rész egészének tört összege: „itt
maradni kell akkor is, hogyha nem lehet”. S hogyan lehet, ha nem lehet? A
válasz, természetesen, a krisztológiai sorsazonosítás. Hogyan jeleníti ezt meg
Bertha Zoltán? Engedtessék itt meg nekem az érzékeltetőbb, bővebb merítés; a
meghatottság főhajtásával. S mindenekelőtt szeretettel, bárha épp a szeretet
emberi keserűségeinek is oltárt emelő mondatok ezek.
„Látomásosan
szorongató sorsszimbólumok jelzik a tragikus pusztulásélményeket. A romos
marosszentimrei templomban tízen vannak a gyülekezetben, tizenegyedik az árva
pap, tizenkettedik maga az Úr (Jékely Zoltán versében); később a Kányádiéban
„maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már /
paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár”; Ferenczes Istvánnál (Sütő
Andrást szólítva) pedig már: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen,
kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… /
Legnagyobb hiányzó maga az Úr”. A fojtogató istenhiány még a nagycsütörtöki
kínzatást is rettentőbbé teszi; a Dsida-versbeli székelykocsárdi vasútállomáson
megnő a hat órahosszás várakozás a fullatag sötétben: Szilágyi Domokosnál „itt s
most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig”; Páll
Lajosnál „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt
az Isten”; Molnos Lajosnál „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle
utazott”. … Korok, stílusok, hangnemek, irányzatok változatos árnyalatait,
hangulatait, lenyomatait hordozzák az efféle témavariációk. Amint harag és
fohász indulati összetartozásának szerteágazó művészi jelentésmotívumait is. A
disszonanciák létmegértető jelentőségét Bartók kapcsán Illyés Gyula így
hangsúlyozza: „káromlással imádkozó, / oltárdöntéssel áldozó, / sebezve
gyógyulást hozó, / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”. Nagy
László fantáziájában „dúlt hiteknek” épülhet még „káromkodásból katedrális”.
Nagy Gáspár így emlékszik dunántúli szülőfalujára: „káromkodó és imádságos
szavak voltak az első ’nyelvemlékeim’.” A hajdúsági Kertész László tépelődése
„sírásból és vigalomból, / káromlásból, hiszekegyből” áll. Markó Béla vallomása:
„Káromkodásig mormolok / imádságízű szavakat.” A székelyföldi Ferencz Imre a
csángómagyarokra gondolva érzékelteti: „Uram a nyelvünk szétporlad szétesik / és
még káromkodni sem fogunk tudni / a Te dicsőségedért!” … S természetesen hasonló
változatosságú poétikai regiszterek és képzetalakzatok rengetegén át áradnak és
zúgnak és kanyarognak a kortárs de profundis zsoltár-parafrázisok, a
kilencvenedik kezdősorát modulálók is. „Tebenned bíztunk eleinkből fogyva, /
Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak” (Kovács András Ferenc); „Ó, szép
tavaszom (…) Tebenned bíztam” (Kányádi Sándor); „Egymásban bíztunk eleitől
fogva”; és „jönnek a buldózerek / magunkban bíztam s nem vagyunk” (Hervay
Gizella); „Gyermekre bíztak / eleitől fogva” (Páskándi Géza); „magamban bíztam
és tebenned / bíztunk és mibennünk bíznak eleitől / fogva” (Lászlóffy Aladár);
„Te elrendeltetés foglya, / zsoltárfordító ősöm: Tebenned volt az / emésztő tűz
és a tisztulás esélye, eleitől fogva” (Lászlóffy Csaba)”.
Hol
messem el az áradó mondatokat? Hol ezt a hatalmas ívet, markolását annak, ami
megtarthat bennünket, amire szert kell tennünk, s megőriznünk, ahogy lehet.
Mondtam, s ezért mondtam: bakancslista. Összegzése a legfontosabbaknak,
mindennek, minek óhajtását elvárja tőlünk az, aki e tájra szegődtetett
bennünket; mert ide, bizony, meglehet, hogy először születünk, ám csak akkor
érkezünk, ha már ide s be is szegődtünk. Beszegik létünket az árkok, be
ismeretlen holtjai, s csak mi tudjuk, de mi igen, melyikben ki nyugszik. „A
szülőföld törten, daraboltan, elraboltan, süllyedő Atlantiszként is miénk. („E
föld azoké, akik éltek” – Tóth Erzsébet.) „Nehéz föld” (Illyés Gyula), „alvó
föld”, „árvaföld” (Buda Ferenc), „halóföld”, „temetőföld” (Ratkó József),
„szemfedő föld” (Utassy József). „Ordasok tépte táj” (Ferenczes István),
„földfogyatkozás”-ban (Vári Fábián László), „véraláfutásos ég alatt” (Döbrentei
Kornél), mikor „keseredik a föld héja” (Ágh István), s midőn „hazátlanok közt
hontalan-”ná (Füzesi Magda) válhatunk”.
Áradnak a
himnikus szavak, sokszor sárba vetett gyöngyeink, avagy csak eldobott
krajcárjaink, félpénzeink, vashatosaink, teszik kiolthatatlan tanúságukat,
vallják parancsolataikat; „a megmentett haza ez,” – fordulok ismét Bertha
Zoltán írásához –, „a mennyboltozati magasban; „Homlokon lőhetnek, ha
tetszik, / mi ott fészkel, égbemenekszik” (Illyés Gyula). Hol van hát a
nemzetünk, amelyhez tartozunk, s amelyet mindétig keresünk? Németh László
Apáczait megelevenítő drámájában (azt a szellemóriást, „aki a szívében levő
mennyországgal akarta ezt a szomorú földet beoltani”) gúnyosan kérdezik: hol van
az ilyen nemzet? S a válasz rá: a csillagokban. És valóban: ha már máshol nem is
– ott mindenképp. Soli Deo Gloria!”
Bólintunk. Tehetünk-e mást? Néha, talán, tehetünk. Olykor talán csak annyit: nem
felejtjük el e szavakat. Összegyűjtjük, a teljesség képét ragyogtatjuk meg
bennük, elmondjuk, s továbbadjuk. Adjuk, megjelentjük a magyar pünkösd megtartó
fohászait. S áradnak reánk a himnikus szavak, kiáradnak, mint a Szent Szellem,
oldásba kötnek, mint a Szentlélek; „a Lélek adta nekik, hogy” ma is „szóljanak”.
Ezek a mi szavaink. Ezek a mi Igéink. Ma és mindörökké. Legyen, úgy.