"„Erőltetett menet”? Minden élet az. Kié így, másiké amúgy. Tudja vagy nem tudja. Éli. És ez az élet keresztül vezet Csorba Simon „vasain” és litográfiáin át, fel a Santa Scala magasáig, a misztikus találkozásig. „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!”. Az egyik legrejtélyesebb verssor-zárlattal kifejezve. Sejtés az abszolút idő felé." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Radnóti a labirintusban
(Helyzetjelentés Csorba Simon művészetéről)
Amikor gépem előtt ülök, és írok,
szemben velem egy fal tele Csorba Simon régi, Pollock művészetére emlékeztető
műveivel. Ötletelései és képi fantáziája mindig ihletően hatottak munkám közben.
Mint a rothadt alma Schiller íróasztalán? Lehet vele ironizálni, de a lényeg:
kisugárzik belőle egy csodálatos szuggesztió. Elfogadom vagy nem – de
meggondolkoztat. És állandóan tovább munkál bennem.
|
|
Emlékszem, évekig azért
vágyódtam vissza Rómába, mert Simon rádöbbentett: a lépcsőktől való
tartózkodásom okán elmulasztottam Jézus talán első, és talán hiteles „nem ember
kéz festette” ikonjának megtekintését: az orvos-evangélista Lukács által festett
látványt. A Santa Scala végén megtekinthető képmást mégis csak kellene látnom.
Egy napig lődörögtem a Laterán körül, míg végre megnyílt a Szent Lépcső
bejárata. Német bevezetőnkkel lassan megérttettem, hogy milyen hiányt pótol
mostani látogatásom. És csoda történt: bevitt a szentélybe, és nemcsak kívülről,
nehézkesen tekinthettem az aranyba foglalt ikonra, de ő kinyitotta a sok
kulccsal elzárt termet, és ott bent is megnyitotta az öltöztető keretet, és a
teljes képet megcsodálhattam, a fekvő test teljes alakjával szembesülhettem.
Mintha a kételkedő Tamásnak, megjelent előttem maga Jézus, miként valaha társai
között jelen volt egy időre itt, Földünkön. Azóta, ha vérnyomás-mérés alkalmával
a létezés nyugalmát szeretném átélni, ezzel a Jézussal szembesítem önmagamat.
Oda képzelem magam, „ha közületek ketten, hárman…” A most-pontokra-szakadt
időből, történetünk zaklatott idejéből így emelkedem az abszolút idő
metafizikájának megsejtésébe. Az orvos-evangelista képe így emel
hipochonder-létem fölé, az abszolút idő nyugalmába. Végiggondolom, hiszem
mindezt magam köré. Nyugalmat teremtek ezzel, „mikor beesteledett”.
Ahogy tudtam, mobillal hívtam, szállásunkra igyekezve, és a Campo dei Fiorin sikerült
is elérnem Csorba Simon mestert, aki összekötött Lukács mesterrel, az „angyal
által befejezett” festmény megalkotójával. Ő persze rámtromfolt: szerencséje
volt, szemlélője lehetett az ikon restaurálásának. Ő benne élt a csodában. Mely
engem csak megérintett, szuggesztiójára életem elkövetkező évtizedeinek részévé
avatott. (Csorba
Simon László kiállítása)
Aztán az
évek
elszakítottak egymástól. Kiállításait meg-megnéztem, mostanában már nem kért
megnyitók tartására, csak elvárja jelenlétemet. Aztán hirtelen agresszíven
megint rám telefonált. Nem is egyszer. A holokauszt emlékezete idején a Petőfi
Irodalmi Múzeumban félelmetes kiállítást mutatott be. Radnóti kései soraira
emlékező kép-rács kompozíciók sorozatával. Csodás versek, verssorok születtek
ennek a jó költőnek a labirintusában, aki annyi bonyodalom közé esett, hogy ha
versben akart reagálni, csak a legpontosabban visszaadott feszültséggel
mondhatta ki a benne és hazájában felgyűlt sérelmeket, pusztító fájdalmakat és
egyben a reménység állandóan éltető nyitottság-vágyát. Így szülte
vers-labirintusait, amelyekben minden baj és minden remény egyszerre keresi az
utat, amely az életbe vezet, és az igazságot mutatja fel. Ezért lesz krisztiánus,
a zsidó népben az Isten által kikísérletezett metafizika versben megfogalmazója.
Önmaga adottságain ezért tudott verseiben felülemelkedni. Mert egyszerre
érezteti a labirintust, amelybe honpolgárként belekerült, és a szépség és a fény
utáni vágyat, amelyet éppen a Szent Földről sugárzó erő világít át, formál
„erőltetett menetté”. És tartja életben, míg tehette. Éppen ez a haza, és ennek
nyelve, versalkotó képessége. Ritmusa és képi-grammatikai lehetőségei.
Mikor születtek ezek
hatására a művek? Csorba Simon nem valamilyen divatos évforduló ihletében
dolgozó művész. Most rákérdeztem: hogyan kapcsolódtál a témához? A nyolcvanas
években készítettem ezeket a vasakat. Az Erőltetett menetet mondogattam
magamban, amikor futottam. Igen, eszembe jut nekem meg, amikor Simon furcsasága
(a hozzá társítható napi futás) volt ismertebb, mint művészete. Futott Belső
Ázsiáig. Én már akkor is tudtam, hogy a futás az Út egy formája életében. A
meditáció életrekeltése. De akkor nem kellett senkinek! – mondja most,
felháborodva. Most mindenki kérte a Radnóti-ihlette műveket. Örülj, hozzád ért a
világ! Amit akkor magadban mondogattál, az mostanra mindenki számára befogadható
mondandóvá alakult az időben. A tragédia átfényesedése elégiává. A Yeats
megnevezte „tragic joy”, a Weöres Sándor képviselte derű, a Radnóti szenvedésből
fakadó hűséges fénye az, ami évtizedekkel ezelőtt még csak furcsa játékként
látszott megjelenni, az lesz mára a művészet mindennapos megszólalási módja. Az
alkotás felhasználható csodája, amelyből megváltható az emberi szenvedés.
Emlékszem, amikor a
pécsi egyetem irodalmi tanszékén egyetlen szemináriumot biztosítottam, meg hozzá
utat, szállást egy önmagát feloldozó szenvedélybeteg orvostanhallgatónak, aki
művészetével Jelet hagyott a Jeltelenségben. Maga köré gyűjtötte a józanodni
vágyó alkoholistákat, és munkára fogta. Segített elindítani egy mozgalmat,
amelyet vagy követtek, vagy nem, de akik igénybe vették, emberi formátumú
metafizikus térbe kerültek környezetében. Amit ő az Erőltetett menet
emberségéből eltanult, azt magába építette, és saját kisugárzását segítségül
adta egynek-másnak testvérei közül. Evangéliumi szellemű sugárzást alakított.
Sejtet formált: amit Radnóti sorsa felszabadított a számára, azt magáévá élte,
festette, szobrította, futotta, és tovább sugározta a hozzájuk hasonlóan
rászoruló szenvedőknek. Példa értékű életreményre gyulladás sugárzott ki ebből a
sejtből. Mi nézői művészi teljesítménynek fogtuk fel. Láttunk egy nagyszerű
művészt felnőni magunk között. In hoc signo vinces! Őt láttuk egyre inkább
győzni. Ő pedig tudta, hogy az általa felmutatott példázat, a levegőben
felemelve fenntartott erő – sursum corda! – miként sodor másokat a létezés
megértése felé. Irányít az Út felé.
Adósságom van Csorba Simon
Radnóti ihlette alkotásait illetően. Naponta nézegettem, beszélgettem
képeivel-rácsaival a Petőfi Irodalmi Múzeum nagy előcsarnokában. Már régen le is
bontották a kiállítást, mégsem írtam meg mindmostanáig az ígért bemutatást. Mert
ehhez előbb ki kellett mondanom azt, amit magukról az ihlető sorokról gondolok
évek-évtizedek óta. Ez volt a nehéz. Annak értelmezése, hogy miként lesz egy
nagyszerű emberségű ember művészként saját adottságait magasan meghaladó művek
klasszikus összegének létrehozója. Néhány vers, néhány sor erejéig.
Bárha lebontatott is a
kiállítás, a műalkotások, melyek keletkeztek a nyolcvanas években, megdicsőültek
az aktuális évforduló idején – élnek most már a művészettörténeti tudatban. Nem
egy valamely galéria kegyéből, de a múzeum emlékezetet fenntartó jóvoltából az
eljövendő idők művészi okulására. Hála légyen ezért a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.
Hála, hogy ahányszor arra, köztük, bennük, rajtuk átlátva sétálgattam,
beszélgethettem az alkotásokkal, feltöltődhettem, megérthettem valamit
létezésünk metafizikai teréből. És remélem, nemcsak én. Meggyőződésem: mások is.
Ebben segít Csorba Simon
műveinek megértése. Hiszen Simon a másik oldalról érkezett, ha származását
tekintem. Katona-ősök, hősi nemzedékek leszármazottja. Ami közös bennük: egyikük
az egyik, másikuk a másik Magyarországon szenvedte el a kirekesztést. Ami közös:
mindketten emberek maradtak az embertelenségben. Olyan műveket hoztak létre,
amelyek hittel hirdetik az ÚT, Igazság, Élet lehetőségét, beleilleszthetőségét a
világ létezésébe. És mindketten gyakorló emberként elszenvedői lettek
származásuk börtönének. A rácsok, amelyek Csorba Simon alkotásai, azok
átláthatóvá válnak a fal mellé állítva, avagy az úton áttekinthetően egy másik
világra világítva jelzik: ennek a materialista világnak a végességét és az
ellenében megálmodható átjárhatóság átsugárzó metafizikáját. Csorba Simon
„vasait”:
Bocsánat kedves valahai
múzeumi társaim! Bizony megfogdostam Simon rácsait, megkopogtattam őket, amikor
senki sem látta. Mert akartam tudni: mit tud ez a nagyszerű művész, mit akar még
hozzáadni Radnóti vers-varázsához. Hát hozzáadta életbeli létezésünk receptjét:
legyünk átláthatók, járjon át minket a fény. A fény, amely a Santa Scala
szentélyéből, ahol csak a pápa misézhet mai napság, minden egyes létezőre, közel
és távolban kisugárzik. A Szent Földről a megszentelt hazai földig. Amellyel
egyezkedett utolsó soraiban a költő. A pusztulás ellenében a megszületés
mindenkit átjáró fény-útját adta hozzá Simon barátom Radnóti csodás
helytalálásához. vasai után „litográfiáihoz”:
Helytalálás! Ezt a címet
adnám Csorba Simon Radnóti látomásának. Az egyszerre rácsok közé zárt földi
létezés és a rácsokon átsejlő Út egyeztető lehetősége egyszerre benne van
ezekben a csodálatos alkotásokban. Kicsinységünk kötöttségeivel és nagyszerű,
Isten adta lehetőségeinkkel öszeszövődve.
Sokáig beszélgettem
ezekkel az alkotásokkal, a „vasakkal” és „litográfiákkal”, mert épp akkoriban
sokat jártam arra felé. Akár hiszi Csorba Simon, akár nem. Én tudom. Hiszen
engem tápláltak ezek a műalkotások. Nekem sugározták a vergődés és a szabadulás
egyszerre felsejlő lehetőségének percenként összeszövődő labirintusában az Út
könyvét. E rácsokon át vezet az utam a Sacra Scalán keresztül…
A többit már magamban
mormogom tovább… tovább…
„Erőltetett menet”?
Minden élet az. Kié így, másiké amúgy. Tudja vagy nem tudja. Éli. És ez az élet
keresztül vezet Csorba Simon „vasain” és litográfiáin át, fel a Santa Scala
magasáig, a misztikus találkozásig. „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig
és tovább!”. Az egyik legrejtélyesebb verssor-zárlattal kifejezve. Sejtés az
abszolút idő felé.
„Ima a gyönyör, a
gyönyör ima” – „a mindenséggel mérd magad”…
Ars poetica
– az út megképzése. Művészet és élet
összefonódása a létezés metafizikájában.
Egy pogány imája
és
Hálaadás.