"Egy olyan parádés Tavaszi Fesztivál után, mint amilyet ebben az évben is összehoztak Magyarországra, csoda számba megy, hogy szinte az ünnep színvonalán folytatódott a helyi hangversenyévad itt Budapesten, a Művészetek Palotájában. " - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Várdai
István és a Kodály Filharmonikusok Debrecen
Egy olyan parádés Tavaszi
Fesztivál után, mint amilyet ebben az évben is összehoztak Magyarországra, csoda
számba megy, hogy szinte az ünnep színvonalán folytatódott a helyi
hangversenyévad itt Budapesten, a Művészetek Palotájában. Akár minden napra is
lehetne csemegézni világszínvonalú események meghallgatására. Örömmel mentem el
a debreceni Kodály Filharmónikusok közelmúltban bemutatott hangversenyére.
Műsorválogatásuk igen kedvező, sokaknak kedvére illő választékot kínált. És a
színvonalas zenekar mellé társították Várdai Istvánt, a napjainkban
világversenyeken első helyezett gordonkaművészt. Nem is csak egy
bravúr-szereplésre, hanem több szám főszereplésére is, majd pedig szinte
egymásutánban három Bach-ráadás erejéig is.
Hangos örömújjongás, a
teljesítménynek kijáró fogadtatás ünnepelte a produkciót, az előadás minden
egyes számát. Különösen Várdai István megismert produkcióját.
Hadd emeljek ki mégis a
debreceniek műsorából egy sajátos, ritkán hallható zenei kompozíciót, Max Bruch
német zeneszerző zsidó témájú művének a zenekar és Várdai István átélt nagyszerű
előadásában elhangzó ünnepi előadását.
Ki is ez a Max Bruch? Idézzem a
műsorfüzet ismertetését:
Dvořák gordonkaversenye
szememben az Új világ szimfónia édestestvére, egy ős belső-európai zeneszerző
szétnézése, tájékozódása az akkor az európaiak számára hirtelen megnyíló
Egyesült Államokban. Annak sokféle zenei kultúrájában való tájékozódással. Mint
amikor a mi Tamási Áronunk átnéz, „oda”, a „szomszédba”, az Ábel Amerikában
című, ma kevéssé méltatott, pontosan eszmélkedő, számomra igen kedves
regényében. Meg majd utóbb, amikor Bartók szabadon felvállalt száműzetése idején
otthonosan akar világot megismerni az otthontalanság idején a Concertójában.
Közös sors, közös művek, és – szerencsére jól sikerült közös szempontú előadás.
Magam New Yorkba Majakovszkij
ijesztő látomásait olvasva utaztam valaha, de úgy tértem haza: ez egy lakható
hely. Nincs benne semmi ijesztő. Rég volt. Ma nem tudom, milyen ez az Amerika.
De Dvořák és Tamási Áron Amerikája befogadó, kedvező, és a zene, ami ebből
születik, Dvořák műveiben éppúgy otthonossá teszi ezt az Új világot, mint utóbb
Batók kései műveiben.
Várdai István nagy művész, ma már
az egész világ ismeri. Ideje, hogy mi is megjegyezzük nevét, és várjuk, minél
gyakrabban hallhassuk hangversenytermeinkben.
