Részlet a Békességes szó kötetből. Hét országból ötvennyolcan írtak arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy sikerül-e példakövetőkből példává lennünk.

Móser Zoltán

tanár, fotóművész, Bicske

EGY KÖLTŐ,
EGY SZÓ, EGY KÉP
és néhány gondolat

Azt mondom,
engedelmet kérve és József Attilát idézve (Mintha szívemből folyt volna
tova,/ zava­ros, bölcs és nagy volt a Duna), hogy a béke és a megbékélés
fogalma, gondolata – amely történel­mi léptékkel  mérve is nagyon-nagyon régi –,
szintén zavaros, bölcs és nagy gond­olat. Vágy, ame­lyet kívánunk, és
amely egymagában nehezen értelmezhető. Már könnyebb, ha az ellentétét is mellé
teszem, a háborút, a háborúságot, amely felveri egy család, egy ország és az
egész világ nyugalmát.

Aki járt
Siénában, a városháza gótikus palotájának, a Palazzo Pubblicónak első emeleti
tanácster­mében, láthatta Ambrogio Lorenzetti 1338-40 között készült
freskóciklusát. Prokopp Mária leírást követve, „a terem három oldalát teljes
szélességben kitöltik a monumentális falfestmények: az ab­laksorral szemközti
falon A jó kormányzás allegóriáját találjuk a hozzá kapcsolódó
erényekkel, a jobb oldali falon látható A jó kormányzás hatása a városi és a
vidéki életre, vele szemközt pedig A rossz kormányzás allegóriája és
hatása a városi és vidéki életre. Ezen képek miatt nevezik a tanács­termet a
Béke vagy a Jó kormányzás termének.

A jó
kormányzás allegóriája a terem leghangsúlyosabb helyén található. „A kompozíció
jobb oldali csoportjában látható fehér hajú és szakállú, fehér és kék palástot
ill. kucsmát viselő, trónuson ülő férfi maga a Jó Kormányzó allegorikus alakja,
aki hangsúlyos szerepet kap egyrészt a többi figurá­hoz képest is hatalmas
méretével, másrészt a csoportban elfoglalt központi helyzetével.

A trón két
oldalán, (annak mintegy meghosszabbításán), az erényeket jelképező megkoronázott
nő­alakok ülnek, mint a jó kormányzó tanácsadói. (Azonosításukat egyértelművé
teszi, hogy nevük fö­léjük van írva.) A keresztény teológia négy sarkalatos
erénye, Prudentia (Okosság), Fortitudo (Erős­ség), Temperantia (Mértékletesség)
és Justitia (Igazságosság), kiegészül Magnanimitas (a Nagylel­kűség) és Pax (a
Béke) perszonifikációjával. Az uralkodó feje fölött pedig a három isteni erény
lát­ható: Fides (a Hit), Spes (a Remény) és Caritas (a Szeretet) allegóriái
lebegnek a kék háttér előtt.” A Békét megszemélyesítő nőalak tiszta fehérben
tündöklik, mintha ő lenne a legfontosabb szereplő. (Ismert, hogy a fehér galamb
is a békét szimbolizálja.)

 Szinte
bizonyos, hogy a képciklus témája Szent Ágoston De Civitate Dei című
művére vezethető vissza, de a falképeken megfogalmazott program felismerhető más
középkori szerzők és ókori filo­zófusok, egyházatyák állambölcseletről szóló
írásiban is. E gondolkodók szerint a Béke és Egyetér­tés képezik az állam
sarokpilléreit, melyet az Igazságosság szilárdít meg.  Ezek szerint a béke,
az egyetértés és az igazságosság szorosan összetartozó, egymással
jó testvéri viszonyban álló fogal­mak. Hárman együtt jelentik a teljes békét. Ők
alkotják tehát a béke-triászt.

Miért is
idéztem ezt a leírást és hívtam ide ennek a freskónak a képét? Mert ez
kimondottan politi­kai megrendelésre készült, és az allegória nyelvén egy vágyat
fogalmazott meg, amely örök. De rögtön el kell mondanom, hogy Siena, mint
városállam, folytonos harcban, öldöklő harcban állt a szomszédos Firenzével.
Vagyis a vágyat a harc szülte, a háborúság szülte, amelyet mindig szeret­nénk
elkerülni, de a történelem arról szól, hogy szinte lehetetlen.

*

Nem véletlenül
idéztem az elején József Attilát, hisz  A Dunánál című verse – amelyet
1936 júniu­sában írt,  s amely műfaját tekintve óda, de zeneileg akár három
részes szimfóniának, vagy oratóri­umnak is mondhatnók –, nekem a második magyar
himnuszom, ami a gondolatiságát illeti. Az utol­só strófában olvasható: „Elegendő
/harc, hogy a multat be kell vallani.” Igen, a múlt feltárása min­dig nagyon
a nehéz, a legnehezebb feladat. De enélkül nincs történelmi megbékélés. Nem
véletlen, hogy a költő is többször átírta ezt a sort, keresvén a megfelelő szót,
fogalmat, hogy miként lehet el­jutni a megbékéléshez. Először így fogalmazott:

...Elegendő /a fájdalom,
hogy be kell vallani.

majd így:

...Elegendő /(a) kín, hogy a multat be kell vallani.

és ebből lett:

...Elegendő /  harc,
hogy a multat be kell vallani.

Igen, a múlt
bevallása itt, a Duna völgyében, Kelet-Közép-Európában különösen fájdalmas és
ne­héz: fájdalmas, kínos! Az első fogalmazásban így szólt az alábbi, híres sor:

Dunai népek
–  mi vagyunk a rengő Duna harapós kis hullámai

és ebből, a harapós hullámból
lett a lágy, a semlegesebb, megbékélőbb sor:

A Dunának,
mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.

Hogy ezután a
harcot, amelyet az elődök vívtak itt, a költő vágya szerint békévé oldja az
emléke­zés. Ez a múlt – írja Lackó Miklós – magában foglalja az ember
természetét is. A múlt „kettős ter­mészetű: egyfelől támaszt nyújt az ember
számára... másfelől súlyos gondként, teherként nehezedik rá: már puszta
be­vallása is nehéz küzdelem.” Azt is kiemeli, hogy „a múlt történeti tudata
szükség­képpen zavaros, s a zavaros, kínnal teli je­lenben tehető harmonikussá.”

Igen, ma is ez
a mi munkánk, és nem kevés, de egyre bonyolultabb. Mert most hogyan is állunk
ez­zel a béka-óhajtással? Egy újabb, könnyen elképzelt mérleg egyik
serpenyőjébe most a politikát te­szem, és a másikba a kultúrát. A mérleg
felirata pedig a Béke. Ez a mérleg nem billeg, hanem az egyik nagyon, súlyosan
lehúzza. Hogy melyik az, nem nehéz kitalálni.

A harmincas
években, a Nyugat folyóiratban ketten, Móricz és Karinthy vitáztak arról, hogy a
poli­tika segíti vagy gátolja-e a kultúrát, az alkotást. Én ezen sokat
gondolkodtam, és azon táborhoz so­rolom magamat, akik szerint kimondottan
gátolja. Talán most ez még inkább igaz, és ezért lehet igaz a megbékélésre is,
ezért hoztam elő. Mert ha valami a megbékélést segítené, az nem a politika és
politikusok, hanem az alkotások és művészek: a zene, a képzőművészet, az
irodalom – a kultúra. Csoóri Sándor mondta egyszer, hogy aki tánccal, énekkel
közeledik felé, azt barátként fogadja. Mert a tánc, az ének, a zene nem ismer
határokat: de ismeri a másságot, a sokszínűséget, és ez a jó. A po­litika ennek
pont az ellenkezője.

Ha nekem
kellene az elmúlt száz évből valakire rámutatnom, valakit kiemelnem, aki
megbékélés és az egymáshoz való közeledés híve, apostola volt, az egyértelműen
Bartók Béla. Kevesen tudják, hogy életében sokan emiatt támadták, halála után
évekig itthon tiltották. Pedig amit ő tett, amit ő képviselt, az fél Európa
vágya, óhaja, akarata lenne, ha az a mérleg nem oda, nem a politika felé
bil­lenne itt egyfolytában..

Sokfelé,
szinte egész Európában megfordult az a kiállításom, amely a népdalgyűjtő
Bartókról szól. (Kivéve Budapestet, Pozsonyt és Bukarestet, pedig elsősorban oda
szántam!) Mindegyik képem mellé egy Bartók szöveget társítottam. Befejezésként a
kiállítás és a fotóalbumom utolsó képe alatt lévő mondatot idézem, amelyet
Bartók a prágai Josef Stránskỳ vendégkönyvébe írt 1935-ben, és olyan mint egy
testamentum: „Ma embere – minden vad idők legvadabbikának embere – légy...
mindenek előtt ember: és csak ha már megértetted, hogyan légy ember, akkor
törődj hazával, baj­társokkal és barátokkal!”

Én most csak
ennyit tudok mondani a megbékélésről, a szomszédos népek megbékéléséről, a
ben­nünk élő békesség-óhajtástól.