"A gondolatfolyam, mely az Előszóban kezdődve meghatározza célját, a témáról való elmélkedéssel folytatódik, majd zárásul bölcselkedő megjegyzésekkel ér véget, olyan szöveg korpusz, amely nemcsak olvastatja magát, nemcsak felelősebb gondolkodásra késztető, de még a táblázataiban is izgalmas.…" - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
’Á’ és ’CT’
Tündér Kata februárban töltötte
be második életévét. Most ott ült a Vörösmarty téren. Kezében tollal,
belefelejtkezve a saját alkotásába. Természetesen még mit sem ért abból, hogy az
édesapja neki ajánlotta az idei könyvhét „megkerülhetetlen”, „elképesztően
érdekes és értékes” politikatudományi kötetét.
Miközben
számomra íródik a dedikáció, szívesen hozzárajzolna nekem kicsit ő is.
Egyrészt, hogy megakadályozzam
ebben, hiszen már sorban is állnak János körül a dedikálásra várakozók;
másrészt, mert születése óta jó barátnők vagyunk, hát „kölcsönkérem” egy
sétányira.
Kata?
Ő a Kata! És hogy mit jelent ez a Kataság esetében? Azt csak mi, azok tudjuk,
akiknek szerencsénk van őt ismerni. Ezért van, hogy majdnem kicsúszott a számon,
az első, nagyon buta kérdés: Emlékszel-e, milyen veszedelmesen kiöntött a Duna a
2013-as könyvhét idején? Tudod akkor is, míg édesapa dedikált, édesanya elment a
Furman Imre bácsi évfordulós gyászmiséjére nekem volt szerencsém „karban
tartani” téged. Elmenjünk-e most is megnézni a vizet? – És már indultam is volna
vele a Duna felé. Miközben szívesen kezdtem volna mesélni neki arról, hogyan
vigyázott a sok hivatásosokból álló mentőalakulattal együtt a határon inneni és
túli magyar honpolgár édes hazánk özönvíznyi pusztítással fenyegetett földjére.
Hogyan igyekezett megfékezni az áradást, erősítette éjjel nappal a gátakat;
tette, amit tenni tudott, akárha az igen kicsinek is tűnt, csak mérséklődjön az
a fenyegető baj.
–Tudod,
Kata, van természeti katasztrófa és van…
–
Ott! Ott! – kiált föl Kata, és mutatja
ujjacskájával…
Ott, ott, sőt már mellettünk is
van két Miki Egér. Egyikük a mancsát nyújtja Katának. A minden emberrel
barátságos, remekül kommunikáló Kata, ezzel az álöltözetű emberrel, azaz a Miki
Egér emberrel nem tárgyal.
…
és lehet társadalmi katasztrófa – fejezném be,
mikor lám derült égből küldetett gondolataimhoz egy illusztráció. Fanyarul
elmosolygom magam – mikor az ember, sok ember nem az, akire a homo sapiens
kritériumai illenek. Mikor az ember, nem embermód viselkedik. Mikor az ember
belül más, mint aminek kívülről mutatja magát…
Kata nem parolázott a Miki
Egérrel. Most még kevés volt a bátorsága ahhoz, hogy a kezére üssön. De nem
tárgyalt azzal, aki nem az, aki. Visszafordult. Határozottan. Gyorsan.
Bizonytalan kalandokba nem bocsátkozom, semmiféle csalásban ne számítsatok rám
tudatossággal. Mikor ismét édesapja ölében ült, és kezében volt újra a toll,
mit sem törődve a rosszalló tekintetekkel elé tartottam a példányomat.
Legyen benne a kézjegye. Néhány
vonalkája emlékeztessen a felelősségünkre, hogy az elődeinktől örökölt hazát,
Európát, világot az utódainknak hagyjuk hátra. Az pedig, hogy milyen állapotban,
rajtunk (is) múlik.
A korszak, amelyben élünk a XX.
század végétől, valamint századunk elején az a világjelenség, melynek
meghatározója a globalizáció. Miközben közszájon forog a fogalom, már nemcsak az
a kérdés, hogy a szaknyelvben mit jelent, hanem, azt hiszem, sokkal inkább
fontos az, hogy mit a köznapi életben. Mit jelent a nemzetállamok, és közöttük
is a szerző vizsgálatában kiemelten kezelt magyar nemzetállamra: „Egyszerűen úgy
is feltehetnénk a kérdést, hogy hogyan hat a globalizáció a nemzetállamra?
Milyen vonatkozásban alakítja a nemzettudatot, mint az emberek szolidaritáson
alapuló védelmi identitását? Mi történik a változó nemzettudatra, mint
ideológiai alapra épülő állammal, s intézményeivel? Egyáltalán a globalizációs
hatások szétverik-e vagy megújítják azokat a szolidaritásra épülő nemzeti
intézményeket, melyek a nemzeti érdekvédelmet szolgálják? Mi lesz a civil
társadalommal, erősödik-e, gyengül-e vagy átalakul a globális behatások
következtében?”
Életbevágóan, az emberiség, és a
világ életébe vágóan fontos kérdéseket tárgyal a kötet, és a legjobbkor. Nincs
viccelődni való kedvem, valóban a legjobbkor. Amikor még tán tehetünk, és
tennünk kell, mert a 24. órában vagyunk. Mikor nem alaptalan a kérdés feltevése:
„Pokolra jut-e a világ?” Igen, megismétlem, bár ezt, ilyen formában, nem írja le
a könyvében Simon János professzor. Nem az a célja, hogy ijesztgessen. Sokkal
inkább, hogy a megélt történelmi tapasztalatok alapján, valamint kérdőíves
vizsgálatokkal megkeresett nemzetközi, közép-európai és magyar állampolgároktól
kapott feleletek politikatudományi elemzése által keressen választ.
De ismét kihangsúlyozom, elég
bekapcsolni egy világhíradót, és a hazai hírek megtekintésére csupán a
televíziót, a huszonnegyedik órában vagyunk. Bizonyítja az is, hogy az
apokalipszis órája, az emberiség világ órája, melyet 1947-ben, tehát közel
hetven éve hoztak létre Nobel díjas tudósok és nukleáris szakemberek, három
perccel mutat huszonnégy óra előttire. Ez az időpont azt jelzi, hogy mikor
következhet be az, amikor az emberiség elpusztítja önmagát. Akár a globális
felmelegedés következményeként, akár egy atomháborúval. Akik a tűzzel játszanak,
nem gondolnak bele abba, hogy azon a végső máglyán természeti vagy társadalmi
katasztrófa, avagy mindkettő egyszerre fenyegeti pusztulással a világot, és
higgyék el, rájuk sem vár akkor túlélés…
Ahhoz pedig, hogy jól megértsük,
mily korban élünk, és hogyan jutottunk idáig, ne sajnáljuk az időt arra, hogy
kezünkbe vegyük a könyvet. Közreadom itt a tartalomjegyzékét.
A tartalomjegyzékekre kattintva
olvasható méretet kapunk
Gondolom, ha beszerezted a
kötetet – bocsánat a tegezésért! –, amit szívem szerint honpolgári
kötelességedként ajánlanék, először mazsolázol majd, hogy melyik fejezettel kezd
az olvasást, vagy melyik lesz az, mely talán nem is érdekel téged.
Ne tedd! A gondolatfolyam, mely
az Előszóban kezdődve meghatározza célját, a témáról való
elmélkedéssel folytatódik, majd zárásul bölcselkedő megjegyzésekkel
ér véget, olyan szöveg korpusz, amely nemcsak olvastatja magát, nemcsak
felelősebb gondolkodásra késztető, de még a táblázataiban is izgalmas. Például,
hogyan válaszolnék én, és válaszom, hol helyezkedne el a többi válaszadó
százalékát tekintve.
A felhasznált irodalom jegyzéke a
273-300 oldalak között, a névmutató pedig 301-308.
Belátható, hogy tudományos
alaposságú kötetet kaptunk, melynek nagy értéke a közérthető fogalmazás.
A folyamatos olvasást ajánlottam,
így nem érzem sportszerűnek, hogy a saját értékítéletem alapján emeljek ki
bármit is, habár nagy a kísértésem az „illiberális demokrácia” jelzős
szerkezetével kapcsolatosan.
Írásom címválasztása azoknak az
eseményeknek következménye, melyek a kötet megjelenése óta eltelt minden órában,
minden órával egyre fenyegetőbbé lesznek, gondolok arra a népvándorlásra, mely
pusztulással fenyeget. És nem egy távoli jövőben… Még mielőtt Kata, és
kortársai… Ne számolgassuk, hány évesek lesznek… Lássuk be inkább, hogy ezek
ellen, a külső és belső globalizált erők érdekeivel szemben, „Á”-nak, az
államnak, a nemzeti érdekeink védelmében a „CT”, a civil társadalom összefogott
támogatásával a leghatározottabban fel kell lépnie.
A parlamentáris demokrácia arról
ismerszik meg – szerintünk, határainkon innen és túl élő honpolgárai szerint a
magyar nemzetnek –, hogy az ellenzék nem ellensége a hazának, sem külföldön, sem
belföldön…
Ha a jelen gyatra hazai
igazságszolgáltatás alig hiszem, hogy számon kér, de a történelem ítélőszéke –
melynek Kata is egyik tanácsvezető bírója lesz – előtt biztosan felelni kell
majd, minden hazaárulásért!