"A magyar költészet hagyományosan rendelkezik olyan rövid, tömör, s mégis filozofikus versformával, amely minden időben helyettesíthette, betölthette volna a haiku szerepét; s ez a távol-keleti „rendlíra” (hisz kötött formáját nagyon szigorú szabályok alakítják) mégis nem csupán helyet kapott a magyar költészetben, de annak külön fejezetévé vált. ” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
És
néhány haiku Szentlélek téren
A magyar költészet
hagyományosan rendelkezik olyan rövid, tömör, s mégis filozofikus versformával,
amely minden időben helyettesíthette, betölthette volna a haiku szerepét; s ez a
távol-keleti „rendlíra” (hisz kötött formáját nagyon szigorú szabályok
alakítják) mégis nem csupán helyet kapott a magyar költészetben, de annak külön
fejezetévé vált. Ma már a magyar haiku szerves részét alkotja líránknak; majd
minden költő rövidebb-hosszabb ideig e forma alá rendeli alkotói korszakait, de
vannak, akik önálló kötetekké állítják össze haiku-remekeiket, avagy eleve
haikuban építik fel újabb ciklusaikat; s volt (sajnos), aki – Fodor Ákos –
életműve egészét, minden megszólalását a haiku keretei között tette; hallatlan
módon népszerűsítve ezzel a formát, s az abból kinövő műfajt.
Pedig, említettem, a
„kétsoros” formája adekvát és kézenfekvő. Eltekintve a glosszáktól és a
gyilkosan ironikus leiratoktól, a magyar líra akár elégikus, vagy drámai
megszólalásai is képesek mindössze két sort a végtelenig tágítani. Csupán két
örök toposzt idézek ide, „Nem az a kérdés ecsém, hogy merről jössz, hanem,
hogy merre tartasz” – mondta például Illyés Gyula, minden korban
fontos eligazító üzenetét ugyan van-e oly kor, melyben megérti bárki? Megérti-e,
akár csak ma, amikor már-már szabálykövetéssé vált a szekértáborharc, és
életformává a lövészárokásás. Pedig sokszor nem is értjük a lényeget; nem is
tudjuk, a harcot ki, és miért irányítja? „Szélfútta levél a világ. / De hol
az ág? de Ki az ág?” - kérdi, immár sok évtizede Zelk Zoltán; s van-e
érvényes válaszunk kérdésére? Van, persze, ha már játszunk a parafrázisokkal,
akkor Weöres kétsorosa nagyon pontos „himnusz minden időben”: „Rejtett
fuvalom épül / a sötétségbe.”
No ennyit a mi
költészetünk kézenfekvő eszközeiről, most beszéljünk végre a haiku mai
apropójáról; mert amúgy hosszú történet ez, s nem tisztünk a haiku elméletében,
történetében elmélyedni, mindennyit is csupán azért jegyeztem ide: lám, a magyar
költészet rendkívüli formagazdagságát bizonyítja ez. Melyből akár arra is
következtethetünk, hogy alkotóművészeinkben „lenne és van igény” tőlünk távol
eső kulturális formák, tartalmak és eszközök átemelésére; ugyanakkor ettől s
ennyitől maga a jelenség még nem igazolja vissza a multikulturalizmus lényegi
jelenlétét. No, erről most csak ennyit, beszéljek végre arról, amiről eleve
szándékomban állt: Zalán Tibor haikukban felépített új verseskötetéről.
Avagy előtte még
Zalánról.
Szubjektív okok okán,
főhajtással együtt járó baráti örömmel, mindenekelőtt szeretettel fogalmazván a
mondatokat. De hol kezdjem? S hogyan? Talán egy a szakmán kívül nem annyira
ismert helyzet magyarázatával. A pályakezdő kritikus, de főleg recenzens, ha
csak lehet, első dolgozatait, ameddig csak lehet, kortársairól írja. Ezt sokan
azzal magyarázzák: így épülnek a „klikkek”, a „táborok”, na ná, hogy egymást
erősítik – pedig ez többnyire nem így van. A pályakezdő legfőbb jellemzője:
részben vagy egészben felrúgja az addigi stílt, új konzekvenciákat keres,
másféle összefüggések rendszerébe óhajtja helyezni az alkotóművészetekről
vallott világlátását, s ebben a vele egyivású, ugyanarról hasonlókat gondoló
sokkal egyszerűbb partnernek tűnik. Egymásnak rontanak, de semmi baj nem
történik, tovább kristályosodik valami, ami talán nem is az, csak megy valahová;
meglátjuk, gondolják.
No, itt és most erről
se írjunk bővebbet, okom ennyire is annak elmondása: magam is, nem is egészen
tudatosan, ezt a receptet követtem harminc-negyven évvel ezelőtt, ám Zalánba
beletört a ceruzám. Mert Zalán Tibor az első megjelenésétől kezdve nagy
formátumú, jelentős és jelentőségteljes, megkerülhetetlen és – hogy frányódjon
ide a tényszerű szeretet mindenekelőttisége is - „lekenhetetlen” költő volt.
Valóban nem tudom, írt-e róla valaki két-három bekezdésből álló, olyan „csak
rövid legyen” stílusú szerkesztők álma – recenziót? Nem lehetett. Leghervasztóbb
pillanataiban is, már mint amikor a recenzens leledzett eme heraldikus
állapotban, ott volt az a szó, vagy az a sor, teszem azt „A növénymadár /
Megtelik fénnyel – ma már / üres úthoz érsz”, ott volt például
huszonvalahány éve ez a haiku, olyan sorok mellett, mint „Megáldozom és
vétkezem”, vagy „Szíved hajolna a rosszra / hát engedd”, a recenzens
ekkor olyat tesz, amit akkoriban még ritkán engedett meg magának: lapzárta ide
vagy oda, elolvassa a teljes verset, majd az egész kötetet; és örül. Csak úgy,
egyszerűen, örül a kötetnek, ismét elolvassa, végül a sokadik zaklató
telefonhívásra azt feleli: figyelj, szegény Weörest most tettük a földbe,
de egy tisztességes életmű-méltatást nem írtunk róla, neki. Egy-két másodpercnyi
csönd, majd érkezik a lakonikus kérdés: és ez a Zalán-sor lenne a
Weöres-nekrológod címe? Bólintasz. Tovább faggatnak: ez a vers a kötet
tizenötödik oldalán van. Még csak ott tartasz? Már megint ott tartok,
harmadszor, feleled, bánatos önérzettel. Hosszabb csönd. Szóval elolvastad az
egészet? Leadás előtt? Nem megmondtam, hogy verseskötetekkel nem csókolózunk?
Mindegy, írd a Weörest.
Ez volt így jó régen,
most ismét Zalánt olvasok, már régen mindent elolvasok amúgy lelkiismeretesen,
megírás előtt, ezt a kötetet is, jó felfedezni az ismert „növénymadarat”:
„Legyél ma velem / Éj-lombban madár verdes / Les rám az állat”, de az
utak misztikája is szoros: „Két életét nem / köti össze út Vagy itt / vagy
ott Vagy sehol”, bukkan fel a továbbgondolás, és csak megérezzük a ciklusok
belső ritmusában a még rejtettebb elfogadást, a személyes lét rejtve megjelenő
esszenciáját: „Meddig visz az út / Honnantól viszem én az / utat Ki kérdez”,
ez például egy olyan pontja a versgömbnek, amelyen az biztosan, fixen megállna,
bármely síkra helyezve – már ha lenne sík, de csak lankák mértana, stilizál
időt. Végül a mosoly, ha az; a győzelemé, ha van; mert azért van ám Zalánnak
valami őrületes képessége a nevetésre, a sírva röhögésre, példának okáért itt: „Kitépte
tollát / a madárnak Csak bámul / mikor égbe hull”. Vége hát az általam
önkényesen kiválasztott ívnek, egy lehetséges ciklusnak a ciklusokon belül, a
madár immár szabadon hullhat, növénytoll gúzsa nem köti már, elillan, micsoda
madár. Micsoda költészet.
Szép. Időzzünk még
kicsit a szavaknál. A magyar haiku egyik fontos eleme ez, a szókincsbővítés;
meglehet, a japán eredeti is sokat fektet a hangjelekre, a módosuló
jelentésekre, de fontos ezt nyelvünkre utalva is kiemelni: a szóalkotás
fantázia-gazdagsága nélkül Zalán haikui súlytalanná válnának. Ám, épp mert a
szavak össszeforrasztásakor nem lép ki az alapérzelmek keretei közül, nem akar
valami meghökkentően elvontat kitalálni a fájdalomra, a csöndre, csupán azok
rezonálását figyeli – így gyönyörű kincsekkel ajándékozza olvasóit. Sorolnám
csak őket, egynéhányat: szétzene, állomásmagány; de egyéb meglepetésekkel
is szolgál, mind a jelzős szerkezetek váratlansága, vagy a hatalmasra nyíló
metaforák: „Koszlott verőfény / ragtapasz a sötéten”; „Hangyák
tejködben”; s hát a groteszk játék, az irónia megjelenése a maga
váratlanságával egy alapvetően szomorú könyvben: „Romlásnak indult / mint a
hatnapos nyúlsült / hajdan erős ma”.
Kihallatszik, persze,
néhány konkrét történet a kötetből. Magán-halál, visszafordíthatatlan betegség,
„beteg sohamár”, az élet krónikája, személyesből egyetemessé emelve, de hát
mindvégig személyes marad; zalántiboros. Érett, mély tüzű, rubinvörös, ízben
gazdag zamatú. Mindenekelőtt szeretettel fogyasztandó, bármely napszakban. S
közben „Ketten mondunk egy / verset Te a lelkét én / a lelked mondom”.
(Zalán Tibor: És néhány haiku. Kovács Péter rajzaival. Napkút Kiadó, Budapest,
2015).